Alice-t leütni sem lehetett volna, annyira be volt gyorsulva, pörgött ezerrel. Az ő energiájából rám is átáramlott. Még élveztem is a vásárlást, de mire végeztünk, teljesen elfáradtam.

- Ide még menjünk be – mondta Alice és az egyik üzlet felé ráncigált. Mindkét kezem tele volt táskákkal, pont úgy, mint Alice-é. Rejtély a számomra, hogy mégis hogyan tudta megfogni a kezem. Ahogy az üzlet felé haladtunk, azért sikerült szemügyre vennem a kirakatot.

- Állj! Minek akarsz te ide bemenni? – torpantam meg.

- Ez egy fehérnemű üzlet – mondta Alice és tovább indult.

- Én azt pontosan tudom, hogy milyen üzlet, de nem értem az okát – mondtam, és egy mozdulatot sem tettem az előrejutás érdekében. Alice csak egy kicsit volt erősebb nálam és maga után vonszolt.

- Josie, ne légy gyerek, csak felújítjuk az éjszakai ruhatárad – mondta, és egy kaján vigyor jelent meg az arcán.

- Mi bajod az én éjszakai ruhatárammal? Nekem megfelel úgy, ahogy van, épp jó arra, amire kell.

- Pontosan. Eddig elég volt, hogy Edward a karjaiba tartva altasson el bennük. De azt hiszem, hogy az ágyvásárral ti most egy új szintre kívánjátok emelni a kapcsolatotokat, és arra az eddigi szerelésed elég gyérnek nevezhető.

Be kellett látnom, hogy Alice-nek ebben is teljesen igaza van, mint mindenben. Ezért nem ellenkeztem tovább, és mint egy leszidott kisgyerek, követtem őt az üzletbe. Anyám. Ez nem is egy üzlet, ez valami más. Valahogy nem ilyennek képzeltem el egy fehérnemű boltot. Mindenütt kényelmes bőrfotelek voltak, kis üvegasztalkák körül. Alice az egyik ilyenre ledobálta a táskákat, majd az enyémeket is elvette és gondosan a többi mellé rakta.

- Nos, akkor menjünk válogatni – mondta, majd belevetette magát a szatén, a csipke és a selyem rengetegbe. Otthonosan mozgott a sorok között, és őrült gyorsasággal kapkodta le a merészebbnél merészebb darabokat a polcokról. A harmadik tucatnál már abbahagytam a számolást, de hamarosan ő is megunta. A kezembe nyomta a ruhák felét, és az egyik próbafülke felé tuszkolt.

- Tessék – mondta, majd egy laza mozdulattal belökött a fülkébe. Mire megfordultam, ő ugyanazzal a lendülettel el is húzta a függönyt.

- Ezt mind? – kérdeztem fájdalmas hangon a függönyön túlról.

- Ne aggódj, hozok még – mondta a boldogságtól dallamosan csilingelő hangján. Pfff. Megfogtam a halom legtetején lévőt a vékonyka pántjainál fogva, és magam elé emeltem. Anyám. Ennek még alsórésze is van? De hol lehet? Nincs sehol. Jézus ez túl rövid. Próba nélkül dobtam félre a finom selyem hálóinget.  A következő egy rövidnadrágos együttes volt, halványlila, ez tetszett. Elkezdtem vetkőzni, majd belebújtam a szatén felsőbe. Elég kényelmes volt, főleg hogy nem voltam hozzászokva az ilyen szerelésekhez. És elég dögösen is állt.

- Na, felpróbáltál már belőle valamit? – kérdezte Alice, és elrántotta a függönyt. – Az jól áll – állapította meg, majd visszahúzta a függönyt. Mindezt annyi idő alatt, hogy még csak megijedni sem volt időm. A következő 3-at szintén próba nélkül dobtam félre. Az egyiken túl sok volt a csipke, a másik túl rövid volt, a harmadik meg ennek a kombinációja. A következő kettő viszont tetszett. Az egyik egy hosszú selyem volt, kis csipkedíszítéssel. Egész egy órát töltöttem azzal, hogy felöltöztem és levetkőztem, és sorban felpróbálgattam az Alice által kiválasztott darabokat. Végül a meg sem tudom mennyiből 6 darabot választottam ki. Alice ennek is nagyon örült, és látta rajtam, hogy én is elégedett vagyok.

- Edward szerint te mindenkit boldoggá akarsz tenni. Azt is mondta, hogy belemész majd ebbe az őrült vásárlásba is, csak hogy engem is boldoggá tehess – mondta sugárzó arccal

- De hisz én is élveztem az egész napot veled. Ilyet máskor is csinálhatunk – erősködtem.

- Tudom, hogy tetszett, nem vagy az a személyiség, aki ennyire hagyná magát – válaszolta Alice, majd visszaakasztotta azokat a fehérneműket, amiket nem viszünk el.

- És te választottál valamit? – kérdeztem, ahogy a másik halmot láttam a pulton.

- Igen, nálam ez fogyó eszköz. Majd te is rájössz, hogy ez, amit most vettünk, nem elég. – és ahogy ezt mondta…Anyám. Azonnal az arcomba szökött minden vér és elpirultam.

- Ideje lenne menni, már biztos éhes vagy – mondta, miközben átnyújtotta a lánynak a hitelkártyáját. Összeszedtük a dolgainkat és a szálloda felé vettük az irányt.

- Inkább szeretnék hazamenni – mondtam, és ez volt az igazság. Hiányzott a szobám, és nevetséges, de hiányzott Edward.

- Ne aggódj, minden rendben, és amúgy is Edward vadászni van, ma este nem ment volna át hozzád – válaszolta Alice. A szállodában a boy felvitte a cuccainkat a szobába, mi pedig a vendéglőbe mentünk. Ott rendeltem egy kiadós vacsorát.

- Mesélj nekem magadról valamit – kértem Alice-t, aki engem nézett, főleg. ahogy eszem, és ez zavart, meg zavart a nagy csend.

- Hát az emberi életemre nem emlékszem, semmire, még a fájdalomra sem, ami a vámpírrá válásommal jár. Csak azt tudom, hogy Biloxi-ban tértem magamhoz, és akkor már ilyen voltam. Sokáig egyedül bolyongtam, látomásaim voltak. Hosszú időbe tellett mire rájöttem, hogy a jövőt látom. Viszont tudtam, hogy az idő az egyetlen, amiből nekem rengeteg van.

- És mi volt az első látomásod? – kérdeztem, miközben a vacsorámat toltam az arcomba.

- Az első… – ismételte egy szentimentális kifejezéssel az arcán. – Jasper – mondta, én meg nem hittem a fülemnek. Sosem gondoltam volna, hogy egy nevet lehet ilyen szerelemmel, szeretettel, vággyal átfűtötten kimondani. Vajon valaha én is képes leszek Edward nevét így a számra venni? – Azt láttam, ahogy először találkozom vele egy bárban. Már akkor tudtam, hogy örökké szeretni fogom. Hónapokig jártam oda és csak vártam, hogy megérkezzék. És egyszer, mikor már azt hittem, hogy az egész nem igaz, ott volt. Ő volt az, és olyan volt, mint a villámcsapás – mondta egy mosollyal az arcán. Láttam rajta, hogy az emlék még mindig elevenen él benne, és boldogság járja át a szívét, hogy most újra felidézheti azt.

- És mit mondtál neki? – kérdeztem.

- Megvárakoztattál, ugye tudod?

- Erre ő?

- Mint egy igazi déli úriember, elnézést kért – édes lehetett, mosolyodtam el. – És ő érezte rajtam, hogy szeretem, és azóta így van ez és így is marad, míg világ a világ. Mondok neked valamit. Pont ez lesz veled és Edwarddal is. Pont, mint Carlisle és Esme, és Rose és Emmett. Ez a sorsotok, hogy együtt legyetek boldogok.

- És semmire sem emlékszel az emberi életedből? – kérdeztem.

- Tudod, mindannyiunknak elhalványulnak az emlékei, de mindenki kapaszkodik abba a kevésbe, ami maradt neki. Én más vagyok. Semmire sem emlékszem, minden fekete – a hangja szomorú volt, ezért inkább nem kérdezgettem tovább. Belapátoltam a maradék kaját, majd megsemmisülve, fáradtan vonszoltam fel magam a szobámba. Már alig vártam, hogy az ágyba vághassam magam, az utolsó erőforrásaimat kellett aktiválnom. Persze Alice még mindig pont olyan kecses volt, mint egy gazella, úgy táncolt végig a folyosón, mint egy tündér. Én meg szinte alig álltam a lábamon. A szobában aztán levetkőztem, és a zuhany alá álltam. Kicsit magamhoz tértem, de még mindig csak az ágyra tudtam gondolni. Mint a halott, úgy estem hanyatt az ágyban, és szinte azonnal elnyomott az álom. Fáradt voltam, mellé még telihold is volt, ilyenkor mindig nyugtalan volt az álmom. Egy erdőben voltam, Edward üvöltését hallottam és a többiekét is. Minden fiú ott volt. Emmett és Jasper és egy furcsa lénnyel harcoltak, aki egy halott lányt tartott a karjaiban. A másik pillanatban már teljesen éber voltam, mintha a fáradság elszállt volna. Talpraugrottam.

- Te tudtál mindent! Az egész csak álca volt, hogy elhozzatok otthonról! Edward nem is akar velem lenni, úgyhogy ez az egész csak álca volt, hogy ne legyek otthon az éjszaka! – zúdítottam a haragomat Alice-re. Szegény meg csak állt és engem fürkészett, nem mert megszólalni. Kötötte az Edward-nak tett ígérete, miszerint nem mond nekem semmit. De minden hiába, engem is utolért a látomás. Láttam, hogy baj van.

– Azonnal menni akarok – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Mit láttál? – kérdezte Alice fojtott hangon.

- Csak hogy baj van, és hogy harc lesz az erdőben egy furcsa teremtménnyel. Nem ember, de nem is farkas. És hogy megölt valakit.

- Edward, bocsáss meg – hallottam Alice gondolatát, ahogy Ed felé küldte, majd minden cuccunkat a szemnek szinte láthatatlan módon csomagolt be. A másik pillanatban már Edward ezüst Volvójában ültünk. Alice számára nem léteztek a közlekedési szabályok, a létező összeset áthágta a hazafelé vezető úton. A Cullen-házhoz hajtottunk. Esme és Rosalie voltak otthon kettesben.

- Ti meg hogy kerültök haza? . kérdezte Rose. – Nem lett volna szabad hazahoznod – mondta megrovóan

- Ő nem tehet semmiről – mondtam. – Nem tudott visszatartani. Láttam, hogy mi fog történni, és ne feledjétek, nem tudtok megállítani – tettem hozzá fenyegető hangon. Hallottam, ahogy Rosalie torkát egy fojtott morgás hagyja el, majd azt láttam, hogy Esme megfogja a két vállát.

- Hadd menjen, lehet, hogy tud segíteni a fiúknak – mondta Rose-nak. Ebben igaza van, lehet, hogy tudok segíteni. Ki tudja, mi lakozik még bennem, és hogy mit hoz ki belőlem az adrenalin.

- Rendben, de én is vele megyek – mondta Rose és kirántotta a vállát Esme öleléséből. – Ti viszont maradjatok itt, egyikőtöknek sem eshet baja. Túl fontosak vagytok ahhoz, hogy elveszítsünk benneteket – tette hozzá Rosalie. Azzal megragadta a karom, és már rohantunk is a házam irányába az erdőn át. Menet közben újra látomásom volt. A házon túli erődben voltunk. Mindannyian. A Cullenek, én és a farkas. Emmett haldoklott.

- Gyorsítsunk – mondtam Rosalie-nak, és szaporábbra vettem a lépéseim számát. Elhaladtunk az üres háborítatlan ház mellett, be az erdőbe, ami szinte félelmetesen magasodott fölénk. Már hallottam a hangokat. Egy fájdalmas üvöltést, egy sikoltást, majd egy erőszakos csaholást. A sikoltás elhalt, mire odaértünk.  Rose és én egyszerre lassítottunk egy kis tisztás szélén. A közepén egy szörny magasodott, a karjában egy halottal.

- Ashley - sikoltottam fel. Hiba volt. A szörny meghallotta és felénk fordult. Csak a morgását hallottam. Annyira elöntött a düh, hogy semmit sem láttam. Csak a fájdalmat éreztem, ahogy a pengék áthasítják a bőröm, és ahogy kicsúcsosodnak a kézfejemen. Még sosem voltak ekkorák, de az is lehet, hogy csak a telihold csillogása tette ezt. A szörny tett felénk egy lépést. Egy farkas volt, ismertem fel a körvonalait. Hallottam Rose morgását, és ahogy támadásra készül. A tisztás túloldalán megjelent a négy Cullen-férfi. Emmett, Edward, Jasper és Carlisle. Éreztem Jasper jelenlétét, ahogy higgadtságot küld felénk, én is ezt tettem. A farkas megzavarodott, nem számított a két oldali túlerőre. Még mindig Ashley halott testét tartotta a karjai közt. A vér szaga már betöltötte az éjszakát. Éreztem, ahogy Edward és Jasper is nyugtalanná válik. Tudtam, hogy mindkettőjük számára nagyon nehéz most ezt átvészelni. Extra nyugalmat irányítottam feléjük, és ők ezt hálásan fogadták.

- Ereszd el – mondtam neki , és tettem felé egy határozott lépést.

- Josephine, ne tedd – hallottam Edward hangját, aztán minden olyan gyorsan történt. Először csak azt láttam, ahogy a farkas a földre dobja Ash testét. Ez újabb haraghullámot küldött szét a testemben. A következő pillanatban már ott állt mellettem. Épp arra készült, hogy kitekerje a nyakam. Emmett volt hozzánk a legközelebb és ő vetette rám magát. Megmentette az életem. Kábán rogytam a földre, már csak homályos képek maradtak meg bennem. Egy reccsenés. Talán Emmett bordája. Egy puffanás. A farkas az egyik fának csapódott, ami tövestől kiszakadt. Egy morgás, egy hasadás, mint mikor kiszakítanak egy darabot valamitől, és utána semmi, a nagy büdös semmi. Elájultam a sok izgalomtól, meg az adrenalintól. Ezt is meg kell tanulnom kezelni, különben nem tudom megvédeni magam. A Cullen-házban ébredtem.

- Edward, ébredezik – hallottam Esme hangját, ami tele volt aggodalommal és lelkiismeretfurdalással.

- Nem a te hibád, te sem tudtál volna megállítani – mondtam neki alig hallható hangon

- Túl jó vagy hozzánk – válaszolta, ha tudna sírni, most biztosan könnyezne. Abban a pillanatban belépett az én saját napfényem a szobába.

- Edward – mondtam.

- Cssss – csitított. – Pihenned kell, kimerültél – mondta.

- Minden rendben? – kérdeztem.

- Ashley-t már nem tudtuk megmenteni, elkéstünk – mondta szomorúan.

- Emmett jól van? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. – Edward, mondj valamit az Isten szerelmére! Ugye nem halt meg? Nem halhatott meg – a hangom még magamnak is hisztérikus volt.

- Még nem, de nem tudunk segíteni – válaszolta, és nem nézett a szemembe.

- Ez az én hibám – azzal minden erőmet összeszedve talpra ugrottam, és kirohantam a szobából. Csak sejtettem, hogy Emmett Rose szobájában van, és hogy a lány ápolja. Azt is tudtam, hogy most komoly életveszélyt jelent a számomra, ha bemegyek oda, de látnom kell Emmettet. Fél pillanatnyit gondolkodtam, majd a kilincshez nyúltam és benyitottam a szobába. Igazam volt. Emmett tényleg Rosalie ágyán feküdt. Hatalmas fájdalmai lehettek, ha lehet, még fehérebb volt, mit előtte, és nem csillogott a bőre a beszűrődő napsütésben.

- Mit keresel itt? – mordult rám Rosalie.

- Csak… Én csak… nem is tudom. Ha tudok, szívesen segítek.

- Nem kellett volna idejönnöd – üvöltött velem, és teljes mértékben igaza volt. Aztán észbe kaptam, és rájöttem mit kell tennem. Kirohantam a szobából, le a földszintre, Carlisle-t keresve. Rosalie nem törődött vele, hogy csak úgy elrohantam. Neki csak az számított, hogy a szerelme haldoklik.

- Biztos vagy benne? – hallottam , ahogy Carlisle Alice-nek szegezi a kérdést.

- Igen. Emmett nem fog meghalni.

- Alice-nek igaza van – mondtam, ahogy a szobába léptem. – Carlisle, van egy tervem, szerintem működhet. Azt mondtátok, hogy a farkasok sebezhetetlenek.

- Igen, azok – helyeselt Carlisle, de még mindig nem tudta, mi a tervem.

- Akkor ne késlekedjünk – azzal újra az emeletre rohantam, kettesével szedve a lépcsőket, a többiek meg utánam. Kopogás nélkül léptem a szobába. Rose épp Emmett sebét tisztította.

- Engedj oda, kérlek – mondtam neki.

- Minek? Hogy még nagyobb bajt okozz? – vágta oda nekem.

- Rosalie, kérlek – lépett mellém Carlisle. Rose neki nem mert ellentmondani, és ellépett Emmett teste mellől.

- Most jobb lesz, ha nem vesztek levegőt – mondtam, majd koncentráltam, és csak egy pengét hívtam elő a jobb kezemből. A balhoz emeltem és egy hosszú vágást ejtettem az alkaromon.

- Ez tuti fájni fog – súgtam Emmett fülébe, majd a hasi sebéhez emeltem a karom, és hagytam, hogy oda folyjék a vérem. A szövet szemlátomást gyógyulásnak indult, a csont összeforrt, a hús nőni kezdett és a bőr hibátlanul behegedt. Engem meg elhagyott az élet.