Az ideiglenes pihenőnek kinevezett helyiségben még csak páran lézengtek, mikor odaértem. Gyors pillantást vetettem a társaimra, majd Pier és Steve társaságához csatlakoztam. Valahonnan ezek a „csodabogarak” szereztek egy kis alkoholt. Az íze bűn rossz volt, és marha erős is volt, de megtette.

Ittunk a küldetés sikerére, majd az elvesztett bajtársak hősiességére. Sajnos egy társ elvesztése itt mindennapos volt, így az emberek szinte csak felszínes barátságokat kötöttek, mert senkinek nem hiányzott, hogy a következő nap arra ébredjen, hogy nem jön többé vissza a szeretett ember.

Tíz éve éltem magányosan. Persze kapcsolataim voltak, de egyikbe se mertem belemélyedni. Az ítélet napja elvette tőlem az imádott férfit is. Azóta képtelen voltam normális emberi kapcsolatra. Ahogy ezekre gondoltam, úgy éreztem, szétmarcangol belülről a fájdalom. A társaim is észrevették ezt rajtam, Pier gyorsan töltött még egy pohár alkoholt, és szinte belém tuszkolta.

Révetegen néztem rá. Valahonnan zene szűrődött. Pier magával húzott, és csak arra eszméltem, hogy karjait a derekam köré fonja. Egyedül az ő közelségét tudtam elviselni. Bár a szám végén kibontakoztam a karjaiból és a szobám felé indultam. Ismerős alak bukkant fel előttem, szinte a semmiből.

-          Szia!- köszönt rám jókedvűen.

-          Szia.- hadartam kevésbé jókedvűen, és már indultam is volna tovább.

Ő utánam szólt.

- Hé, kislány! Gyere, csatlakozz hozzánk, ha felejteni akarsz!

Meglepődtem a kérésén, de pillanatok alatt döntésre jutottam. Szó nélkül haladtam mellette. Kb. két folyosó után megérkeztünk a kantinhoz.

Szása maga elé engedett, így én léptem be elsőnek az ebédlőbe.

Szinte csak férfiakat láttam. Ők alig foglalkoztak a megjelenésünkkel. Szása maga után húzott az egyik asztaltársasághoz. Látásból ismertem mindegyiküket, hisz nem volt olyan nagy a bázis, hogy valaki ne találkozott volna a másikkal az itt töltött idő alatt.

A bázis egy női és egy férfi részlegre volt osztva, a női részleg egyik részét kapták meg a családosok. Sajnos számuk nem sokat nőtt az utóbbi időben. Persze ép elméjű ember nem is akart ilyen világra gyermeket szülni, vagy nemzeni. De nem volt más esélyünk, vagyis az emberiségnek szüksége volt az utánpótlásra a gépek elleni harcban.

Szóval mélyen a gondolataimba mélyedve ültem le közéjük. Automatikusan nyúltam az elém rakott pohárért. Ennek már jobb íze volt, mint amit Pierék társaságában fogyasztottam.

Hatására pedig elszálltak a nyomasztó gondolataim, és mintha felhőtlen boldogság telepedett volna rám. Mosolyra húzódott a szám, majd én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe.

Aztán felgyorsultak az események. Túl jól sikerült a felejtés, és már csak azon vettem észre magam, hogy táncolok. Egy ismerős csajjal osztoztunk az egyik kör alakú asztalon. A srácok tapsoltak és bíztattak, hogy szabaduljunk meg a felesleges ruhadarabjainktól. Egymásra néztünk, és cinkosan összemosolyogtunk. Nem „adtuk” magunkat könnyedén, szóval csak a surranónktól szabadultunk meg. Persze megkönnyebbülés volt a nehéz acélbetétes bakancs után mezítláb táncolni a zene ritmusára. Nem tudom milyen zene volt, de az ítélet napja előttről sem volt ismerős.

Jane, így hívták a másik lányt, ötlete volt, hogy válasszunk magunk mellé 1-1 srácot. Az első elfogadható külsejű srác felé nyújtottam a kezem, nem kellett noszogatni, rögtön mellettem termett. És jó táncpartnernek is bizonyult.

A további emlékem arról az estéről annyi volt, hogy egy világosbarna szempár mered rám, mikor elém ért végigmérem magas, vékony alkatát.