Néztük a meccset. Fernando-n feküdtem. Simogatta a hátam.

-          Még mindig rossz előérzeted van?

-          Hát…- sóhajtottam.

-          Mi az a rossz előérzet?

-          Nem tudom. De érzem, hogy most egy „vihar előtti csend” van. Még soha nem volt rossz előérzetem.

-          Kapcsolatban van az álmoddal?

-          Talán. Nagyon valószínű, és ezért félek is.

-          Nem akarod elmondani? Hátha meg tudlak nyugtatni.

-          Kérdezhetek?

-          Természetesen.

-          Szóval, ha veszekednénk, ügye soha, soha, de soha az életben nem mondanád azt, hogy Ennyi!, igaz?- kérdeztem könnyes szemmel.

-          Jaj, kicsim. Ez miatt van rossz előérzeted?

-          Aha. - szipogtam.

-          Akkor megnyugodhatsz. Semmi, és senki nem választhat el minket egymástól. Szeretlek.

-          Ezt jó hallani, mert én is nagyon szeretlek.

-          És, semmiképpen nem halasztható el az, hogy találkozzak a családoddal. Majd megérted, hogy miért.

-          Rendben. Nah, most megyek, és csinálok valami ebédet. Még a végén elgyengülsz itt nekem a Magyar Nagydíj előtt. A Pole-ból kell indulnod.

-          Minden tőlem telhetőt megteszek.

***

-          Kész a terv. A lényeg hogy minél kevesebb ember kerüljön a mi kis tervünkbe.

-          Kész öröm lesz, amint sikerül. És senki nem fog gyanakodni ránk.

-          De előtte tudod, hogy szét kell őket választani. És szegénykét véletlen „baleset” éri. Megbánja még azt a napot, amikor legeslegelőször Fernando szemeibe nézett. Fernando az enyém! Csakis az enyém!

-          Remélem, nem feledkezel meg rólam.

-          Jaj Eric. Ne aggódj. Megkapod a bosszúd mellett azt a kis összeget, amit kértél. Megbízhatsz bennem.

-      Remélem is. Vagy te jársz pórul.