Eric-et elküldtük, és Roberto bejött. Egymást néztük. Fernando mellettem állt, és közel hajolt hozzám.

-          Beszélj vele. Béküljetek ki.

-          Rendben. – súgtam vissza neki. Bátorítóan egy puszit nyomott az arcomra.

-          Fred. Említette, hogy valami nincs rendben, a kocsiban. Megnézném.

-          Rendben. Gyere Fernando. – nézett Roberto-ra majd rám. Kimentek, és kettesben maradtam a testvéremmel.

-          Roberto. Szeretnék veled beszélni. Nagyon fontos.

-          Mondjad. – ment a konyhába. A gyomrom összeszorult.

-          Rendben. Szóval, engem egyre jobban bánt az a kis vitánk. A testvérem vagy. Szeretlek.

-          És?

-          Tudod, sajnálom már mindazt, amiket mondtam. Megbántam. Mindent. És te vagy az egyetlen testvérem. Szeretnék kibékülni veled. – vártam a reakcióját. Hallgatott. – Nagyon fontos vagy a számomra. Erre sem mondasz semmit, bátyus? – töröltem le pár könnyet a szememből, és mosolyogtam rá.

-          Kíváncsi vagy a véleményemre? Ne szólíts bátyusnak. 2 évig az eszedbe sem jutottak a szüleink. Nem is látogattad meg őket a vitánk miatt…

-          Roberto…

-          Hadd fejezzem be! – csapott idegesen az asztalra. – Az nem számít, hogy anyáék mellett én nem jutottam eszedbe… - ült le az asztalhoz.

-          Ez nem így van. Sokat gondoltam rátok…

-          Igen? Mikor? Karácsonykor, amikor minden jó lélek magába száll egy kicsit?

-          Roberto…

-          Aztán most eltelt egy idő. Összejöttél ezzel a sráccal, és a kérésére képes vagy idejönni? Vagy ha ő nincs, akkor most sem toltad volna ide a képed? Mit képzelsz?

-          Én, szeretlek titeket, csak a vitánk…

-          Képes volt elszakítani a családtól. Nem örülök, hogy itt vagy.

-          Én ki szerettem volna veled békülni.

-          Amint láthatod, ez nem sikerült. – felelte.

Csendben álltam, és néztem Roberto-ra.

-          Megbántam.

-          Csak egy dolgot mondok még. Számomra többé halott vagy. Eddig is jól megvoltunk nélküled, ezután is kihúzzuk valahogy. - állt fel.

-          Te tényleg ezt akarod? – döbbenten kérdeztem. – Hisz testvérek vagyunk.

-          Ennyi! Vége! Már nem vagyunk. Ennyi!- kiáltotta, majd kiment a konyhából és becsapta az ajtót. A rémálmom valóra vált…