M

ár egy hét telt el Spanyolország óta. Csak így említem, sajnos még mindig képtelen vagyok kimondani, hogy Nico elhagyott. Kimivel szerencsére beszéltem párszor, nagyon rendes tőle, hogy érdekli, mi van velem. A lányok is tartják bennem a lelket, de nagyon nehéz. Nincs perc, hogy ne gondolnék rá, és ne kérdezném: Miért? Vajon mit csinálhat most? Kivel vigasztalódik?  Olyan üresség van bennem. Tényleg nem tudta elhinni hogy nem volt köztünk semmi, vagy nem is érdekelte? Mért nem? Hisz pár órája még olyan szerelmes volt. Nem értem, ő a világ legnagyobb rejtélye.

Egyre nőtt bennem az elhatározás, hogy nem hagyhatom csak úgy kisétálni az életemből. Nem, ezt nem tehetem! Nem ezért hagytam ott Lőrincet, és az esküvőt. Meg kell próbálnom beszélni vele. Legalább még egyszer láthassam, mert elepedek érte.

Telefonáltam és helyet foglaltattam a szombati, belgiumi járatra.

Elbúcsúztam mindenkitől, majd egyedül mentem a reptérre. Hosszú, és fárasztó volt az út, de szerencsére bírtam aludni, így nem járt végig az agyam.

Elég hideg idő fogadott mikor leszálltam a gépről. Reméltem, hogy lesz, aki felmelegítse kihűlt szívemet, legalábbis egy valakit reméltem.

Még Kiminek se szóltam, hogy jövök.

Egyenesen a szállodába mentem. Csak a szobámból telefonáltam Kiminek. Ő rögtön jönni akart meglátogatni.

Rábeszéltem, hogy inkább 7 körül jöjjön, had pihenjek addig. Pontban 7-kor kopogtak.

-         Pontos vagy!- állapítottam meg.

-         Szia, örülök, hogy itt vagy!- azzal adott két puszit.

Beljebb tessékeltem. Most nem fogadott el alkoholt, inkább almalét ivott.

-         Mi ez a változás?- kérdeztem csodálkozva.

-         Semmi. De inkább beszéljük rólad.

-         Hát nem vagyok jó téma. De adtam magamnak egy esélyt még, hátha helyre rázódott azóta Nico.

-         Reméljük, mert nem akarlak ilyen szomorúnak látni!

-         Nekem se ez a vágyam.

-         Mikor akarsz vele beszélni?

-         Holnap délután, csak nem tudom, mikor hívjam fel, vagy csak állítsak be hozzá váratlanul?- kérdeztem tanácstalanul.

-         A váratlan betoppanást nem ajánlom, látod mire vezetett Nico-nál.

-         Ez igaz, itt maradsz, míg felhívom? Úgy könnyebb lenne.

-         Oké, akkor tárcsázd!

Kicsöngött a telefon. Nico volt a vonalban, alig bírtam megszólalni:

-         Szia, Vénusz vagyok, kérlek, ne tedd le!

-         Szia, mit akarsz?- kérdezte semleges hangon.

-         Beszélni szeretnék veled, és kérlek ennyi lehetőséget adj nekem!

-         Jól van.- egyezett bele.- Holnap futam után érek csak rá.

-         Nekem jó. És hol?

-         A szállodánk éttermében 4-kor.

-         Oké, és hol a szállodátok?

-         Azt hittem tudod.

-         Most érkeztem pár órája, és senki nem tudta hogy jövök.

-         Értem, „Blak Ground”-ban vagyunk.

-         Rendben, és sok sikert!

-         Helo.

Nem lett jobb kedvem a Nicoval való beszélgetés után. Mit is vártam. Bár legalább kaptam esélyt tőle. Remélem, jutunk is valamire. Ha nem, akkor fogalmam sincs, mit tudnék még tenni. Lehet, hogy akkor tovább kell lépnem. De hogyan? Mikor minden éjjel vele álmodok, és újraélem az együtt töltött időt. Nem tudom nélküle elképzelni az életet. Ez a két hét is olyan szomorúan telt. Semmihez se volt kedvem, most sincs, csak ülök és nézek magam elé legtöbbször.

Kimi csendben várt, míg „visszatértem” a valóságba.

-         Na?- kérdezte kíváncsian.

-         Jobb a semminél. Holnap délután találkozunk a szállodájuk éttermében.

-         És hogy beszélt veled?

-         Normálisan, de érzelemmentesen. Sajnos.

-         Talán ha meglát.- vígasztalt Kimi.

-         Ááá, nem hiszem, hogy olyan szép látvány vagyok ilyen elgyötörten.

-         A szépség belülről fakad.- bölcselkedett.

Nem volt erőm vitába szállni vele.

-         Sajnos mennem kell.- kezdte.

-         Akkor majd összefutunk.- válaszoltam.

-         Azért remélem, legalább hagysz üzenetet, hogy mi van veletek.

-         Persze.

-         Akkor szorítok.

-         Én is neked.

-         Szia.- köszönt el Kimi.