A

rra ébredtem, hogy fázom. Kinyitottam a szemem, egy ágyon feküdtem. A testem vizes lepedőbe volt tekerve. Megrémített a látvány.

-         Lázas voltál.- hallottam egy hangot a fejemnél. Kimi állt mellettem. Kérdőn néztem rá.

-         Rémálmod is volt, nagyon nyugtalanul aludtál. – folytatta.

-         Itt voltál mellettem?- kérdeztem fáradtan, és próbáltam mosolyogni.

-         Igen, ha poénkodni akarnék, azt válaszolnám, nem volt más választásom, mikor hajnalban beestél a szobámba. De örülök, hogy ide jöttél, és nem csináltál hülyeséget.

-         Köszönöm!- válaszoltam megkönnyebbülve.

-         Szívesen. Most hozok reggelit és gyógyszert.- mondta, és otthagyott.

Pár perccel később tért vissza. Szendvicset, teát és lázcsillapítót hozott. Szerencsére már nem volt olyan magas a lázam. A borogatást is levehettem.

Csendben nézte, ahogy eszem.

-         Akarsz beszélni róla?- kérdezte óvatosan.

-         Inkább nem. Félek, megint kiborulnék. De most már felejteni akarok. Még nem tudom hogyan.

-         Nézd… - kezdte nehézkesen, - már meg akartam kérdezni, de nem láttam megfelelő pillanatot, hogy nem volna e kedved velem jönni Finnországba. Mármint pár nap pihenőre, messze mindentől.

Azt hittem rosszul hallok, mikor kimondta ezeket a szavakat. Én, vele, Finnországba?

Látta, hogy elbizonytalanodtam. Így folytatta:

-         Jó barátok vagyunk, és a jó barátok nem hagyják cserben egymást.

Ebben igaza volt. És így már nem is tartottam olyan rossz ötletnek.

-         Oké.- válaszoltam röviden. Egy feltétellel.- tettem hozzá.

-         Mi az?- kérdezte.

-         Ha nem beszélünk a múltról. Meg nem történtként akarom tudni a múltat, azt akarom csak a jelen, és a jövő számítson.

-         Így lesz, ígérem.- válaszolta.

-         Kimi?

-         Igen?- nézett rám kérdőn.

-         Ugye rendben lesz minden? Mármint velem.- kérdeztem aggodalmasan.

-         Persze, hisz erős vagy testileg és lelkileg is. Sok mindenen keresztül mentél az elmúlt hetekben, feladtad a biztosat a bizonytalanért, ne haragudj, de én a Nicoval való kapcsolatod így láttam. Ne neheztelj rám, de ezt el kellett mondanom, és tudd nem a te hibád! Ő az elvakult, aki csak magával foglalkozik, és közben nem látja, mi történik a körülötte lévőkkel.

-         Mért nem szóltál az elején?

-         Nem lett volna jogom hozzá, és nem is hittél volna nekem. Ugye?

Nem válaszoltam, csak a fejemmel bólintottam.

-         3-kor indul a gépünk, szóval kicsit bele kell húznunk.- mondta, miközben kivitte a tálcámat.

Felöltöztem, a nedves fehérneműim nélkül, mivel Kimi a borogatás alatt hagyta őket, ezért hálás voltam neki. Visszavitt a szállodába. 5 perc alatt összecuccoltam és kijelentkeztem. Aztán újra Kimihez mentünk. Ö is összepakolt, én próbáltam segíteni neki, de inkább csak hátráltatás lett belőle. Így kedvesen leültetett az egyik fotelba és egy könyvet nyomott a kezembe.

A reptéren leparkoltunk, majd elindultunk a géphez. Bíztató mosolyt küldött felém mikor már a gép lépcsőjén álltunk.

Az út nem volt olyan hosszú. Kimi elmesélte milyen volt a futam, aztán a gyerekkoráról kérdeztem. És én is meséltem egy kicsit magamról. Szinte észrevétlenült telt el az idő.

Ott is hideg volt, szerintem.

-         Fázol?- kérdezte mikor látta, hogy megborzongtam.

-         Aha.

-         Mindjárt hazaérünk.- mondta, és az egyik parkoló kocsi felé vette az irányt.

Nagyon szép tájon haladtunk végig. Őszbe hajlott már, az aranyló falevelek nagyon széppé varázsolták a tájat. Sehol nem voltak emeletes, vagy panelházak. Olyan vidékies hangulata lett az embernek a látványtól. Első pillanatban „beleszerettem”, és úgy éreztem, hogy ez a hely tényleges alkalmas a felejtésre.

Csendben ültünk a kocsiban, annyi mondanivalóm lett volna, csak olyan bénán éreztem magam, jobbnak láttam, ha nem osztom meg Kimivel.

-         Na itt lennénk.- mondta hírtelen, mikor egy gyönyörű és hatalmas ház bejárójára hajtott fel. Beállt a garázsba és leállította a motort.

-         Mi a baj?- kérdezte csodálkozva. – Nem tetszik?

-         Dehogynem.- válaszoltam kicsit csüggedten. Én se értettem mért lettem ilyen melankolikus.

-          Akkor más baj van?- kérdezte óvatosan.

-         Őszintén, fogalmam sincs. Lehangolódtam, nem tudom mért. Talán te is voltál már így…- próbáltam elmagyarázni a dolgot neki.

-         Oké, talán egy jó kávé segít, vagy mást szeretnél?- próbálkozott lelket önteni belém.

-         Nem, a kávé jó lesz.- mondtam már kicsit lelkesebben.

-         Akkor én viszem a cuccokat, te pedig nyitod az ajtót.- jelentette ki.

-         Rendben.

A ház belül is nagyon klassz és szép volt. Volt benne egy kis szinteltolás, ott volt a vendégszoba, melyet én kaptam.

A konyhában leültem a pult előtt álló egyik bárszékre.

- Itt a kávé!- tolt elém egy csészét, az illatos, gőzölgő folyadékkal.

- Köszönöm, ez tuti jó lesz.- válaszoltam már mosolyogva.

- Kérsz kaját is?

- Na-ná!- válaszoltam.

- Akkor tényleg jobban vagy.- állapította meg.

Volt előre lefagyasztott kaja a hűtőben, így csak a mikrót kellett használni. Miután jóllaktunk, felvonultam a szobámba és pakolászni kezdtem. Kimi addig elugrott a szüleihez, persze tervbe volt, hogy engem is majd bemutat. Kb. 40 km-re laktak a szülei. Kipakoltam a ruháimat a szobában lévő ruhásszekrénybe, majd az apróságok következtek. Kicsit sietve pakoltam ezeket össze, így először szét kellett válogatnom a sok apróságot: csatokat, fésűket, körömlakkokat, papírzsepit, szemfestéket és ilyeneket.

Egyszer csak megakadt valami csillogón a szemem. Először csak néztem és nem is mertem a kezembe venni. Aztán lassan megfogtam, és a tenyerembe raktam. Csak néztem és nem akarta az agyam felfogni, hogy ez történt velünk… könnyek szöktek a szemembe. Csak néztem a könnyeimen keresztül a gyűrűt és rajta a feliratot.

Mintha minden egyes könnycseppem mázsás súlyként gurult volna alá, és megremegett volna a föld, ahogy a talajt érték, én is minden könnycseppnél megremegtem. Nem tudom meddig sírtam és néztem a gyűrűt, de egyszer csak éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Gyorsan becsuktam a tenyerem és letöröltem a ruhám ujjával a könnyeimet. Csak ekkor fordultam hátra. Kimi állt a szoba ajtajában. Asszem nem tudtam eltitkolni, hogy nincs minden rendben. Némán közeledett felém, de én intettem, hogy inkább ne, most nem akartam magam mellett senkit. Még mindig szó nélkül kihátrált a szobából. Magam maradtam. Ledőltem az ágyra és kinyitottam a tenyerem. Néztem a gyűrűt és arra gondoltam vajon Niconak megvan e még a medál, amit tőlem kapott. Bár az tuti, hogy mikor találkoztunk nem volt rajta. Aztán azon gondolkodtam, mért is gondolkodom ilyeneken. Nagyon hiányzott, nem tudom mért, lehet, hogy inkább az egyedüllétet akartam elkerülni, hisz nem beszélhettem megszokásról vele kapcsolatban. Igazán csak pár nap volt, míg együtt voltunk. Nem akartam, hogy fájjon, mert tudtam, nem érdemli meg, de nehezen ment a felejtés és a továbblépés. Pedig tudtam már régóta, hogy nincs esélyem, csak az fáj, hogy nem tudom a miértet, mert ami kifogást ő felhozott azt nem hiszem el neki. Ezt már sosem fogom megtudni, és ezzel együtt kell továbblépnem. A gondolataimra eddig emlékszem.