A

 telefon csörgésére ébredtünk. A reggel 8-ra kért ébresztés volt. Fáradtan néztem Sebastianra. Láttam, hogy kérdezni akar valamit, csak nem tudja, hogy tegye fel a kérdést.

- Kérdezz nyugodtan!- bátorítottam.

- Oké. Szóval mi lesz most a kettőnk kapcsolatával?- kérdezte lesütött szemmel.

- Igazán nem tudom.- válaszoltam őszintén, és hozzá bújtam.

- Ez így nem ér! – mondta lehangoltan.

- Tudom, és ne haragudj!- kértem.

- Nem haragszom, csak sajnálom.- magyarázta.

- Én is nagyon sajnálom… de nem bántam meg semmit. Bár tudom, innentől fogva nehezebb lesz mindkettőnknek.- mondtam, miközben felkeltem és öltözni kezdtem.

Ő is felöltözött, szótlanul. Ragaszkodón ölelt át és csókolt meg. Ugyanolyan szenvedély volt benne, mint az elmúlt órákban. Éreztem és tudtam, hogy szerelmes. Csak ne csináljon valami őrültséget!

- Azért ugye találkozunk még?- kérdezte.- Mármint barátként.- tette hozzá.

- Ha nem gond, hogy csak így lehet.- válaszoltam.

- Legalább láthatlak.

- Igen. Mennem kell, mert tisztáznunk kell a dolgokat.

- Ugye nem baj, ha most nem szorítok nektek?- kérdezte halkan.

- Nem, dehogy.

- Minden csodálatos volt, most megyek, nem fájdítom tovább a szíved.

A búcsúcsókja hosszú és szenvedélyes volt. Alig akart elengedni. Kibontakoztam lassan az öleléséből és a lift felé indultam. Addig nézett, míg el nem tűntem a lift ajtajában.

A liftben összeszedtem magam, bár elég fáradt voltam. A recepciónál érdeklődtem, hogy keresett e valaki, ekkor vettem észre Kimit a bejáratnál. Sietősen indult felém, az utolsó métereken már futott felém. Jóleső érzés volt, ahogy a karjába zárt.

- Istenem.- mondta.

- Menjünk haza!- kértem.

Szó nélkül, kéz a kézben sétáltunk a kocsijáig. Az úton mindketten hallgattunk. Csak mikor már a szobában voltunk, akkor zúdította rám a kérdéseit.

-         Mi volt a baj? Mire visszajöttem, nem voltál itt. Nem hagytál üzenetet, nem tudtam, merre keresselek. Jártam a várost, és kérdezősködtem hátha látott valaki… Aggódtam, mert nem volt nálad semmi papír, pénz és telefon se.- mikor befejezte kérdőn nézett rám.

-         Az elején kezdem,- ültem le az egyik székre vele szemben,- a reggeli beszélgetésünkön rágódtam órákon át, csak úgy faképnél hagytál, és én nem akartam, hogy az legyen, mint Nicoval… hogy nem hiszel nekem, hogy nem hiszed el, nem jelentett semmit a csókja és nem akarok tőle semmit…- már sírtam. – Tudom, hogy rosszul esett, de el kellett mondanom, csak azt nem hagytad, hogy elmondjam: téged szeretlek.- mondtam sírva.

Gyengéden átkarolt, és próbált megnyugtatni. Érzések kavarogtak bennem, tényleg őt szeretem? Nem tudtam, hogy nem e akarom megint elásni az érzéseimet, hogy ne fájjon, ami Sebastian és köztem volt.

-         Kicsim, nyugodj meg!- kérte szelíden.- Nem miattad viselkedtem úgy, csak feldühített, hogy mit képzel magáról ez a pasi.- magyarázta.

-         Mért nem mondtad?- kérdeztem még mindig sírva.

-         Nem tudom… féltem, hogy a védelmedbe veszed.

-         Én? Őt? Soha!- jelentettem ki.

-         Most már tudom, de akkor nem tudtam, és elbizonytalanodtam.

-         Bennem?- kérdeztem megrökönyödve.

-         Igen sajnos, és magamban is…

-         Mért, mi történt, hogy ezt érezted?- kérdeztem döbbenten.

-         Nem tudom Vénusz, nem tudom… nem tudom.- mondogatta maga elé.

Sikerült abba hagynom a sírást, most már csak döbbenet volt rajtam. Mért bizonytalanodott el? Nem bízik bennem, vagy csak röpke fellángolás volt a részéről irántam? Hiszen végig mellettem volt, amikor senki más… Nem értettem mi történt.

-         Van valaki más?- kérdeztem hírtelen.

Elkerekedett szemekkel, és komoran meredt rám. Nem szólt semmit, többet mondtak a szemei.

-         Sejtettem.- mondtam végül.

Lehajtotta a fejét. Biztos nagyon nehéz volt neki bevallani, hisz előző nap még…

Nem sírtam. Nem volt mért. Nem nehezteltem rá, hisz az első kis akadálynál menekülőre fogtuk, és túl jól sikerült a menekülésünk.

-         Nem minden működik a gyakorlatban, amit az elméletben elgondolunk.- mondtam bátorítólag.

-         Ez mit jelent?- kérdezte értetlenül, de nem nézett rám.

-         Menekülőre fogtuk, és túl jól sikerült, már az első akadálynál, ami elénk került.- mondtam és végigsimítottam az arcát, csak ekkor nézett rám. A könny elhomályosította a tekintetét. Lecsuktam a szemem. Ajkamon éreztem az ő ajkait. Lassan és fájdalmasan csókot, hosszú volt és véget nem érőnek tűnt. Sajnos fájdalmat és a csalódottságot adott.

-         Most?- kérdezte hozzám bújva.

-         Tudnod kell, hogy én is menekültem… sajnos máshoz.- nehezen jöttek a szavak, de ezt kellett tennem.

-         Csak nem?!- kérdezte homlokát ráncolva.

-         Nem, nem Nicohoz.- volt a rövid válaszom.

-         Szóval nem működik?- kérdezte értetlenül.

-         Úgy látszik… hiába, a szerelem nem elég.

-         Azt hittem, jobban megvisel majd.- jegyezte meg.

-         Csak annyira amennyire téged, de hibáztam, és nem tehetem meg nem történtté, így nincs jogom követelőzni, elfogadom a döntésed.

-         Szóval csendben elválnak útjaink.- mondta hitetlenkedve.

-         Még mindig jobb, mint a bizalmatlanság.- tettem hozzá.

-         És mi lesz a barátsággal?- kérdezte aggódva.

-         Mindig megmarad… és még szorosabb lesz, csak a fájdalmainkon kell túllépnünk.

-         Menni fog, mert nem akarlak elveszíteni, mint a legjobb barátom.

Mindketten mosolyogtunk már. Úgy látszik, ez megy nekünk, a barátság… csak a barátság. Furcsa volt újra, és hivatalosan csak barátként vele, mellette lenni, de megkönnyebbülést hozott. Mindkettőnknek. Nem menekültünk, inkább nyugodtan összepakoltuk a cuccomat, és átvittük a másik szobába. Aztán Kiminek mennie kellett. Ragaszkodón öleltem, át és egy puszit nyomtam az arcára, búcsúzóul.

-         Ígérem, itt leszek, mikor visszajössz. – mondtam.

-         Azért kár, hogy nem tartasz velem.

-         Tudom, de nem akarok mással beszélni.

-         Oké, akkor szoríts nekem!- kérte.

-         Szorítok.- ígértem.

Azzal eltűnt a folyosó végén.

Nem hívtam fel Sebastiant, most csak Kimivel akartam lenni, mint barát, mert szükségem volt rá. És nem akartam, hogy idő előtt kiderüljön, mivel nem tudtam Kimi hogy reagálja le a dolgot. Hogy mikor akartam elmondani neki? Nem tudom. Jó lett volna, ha csak a következő futamnál szembesül vele.