M

ár dél volt mire kikászálódtam az ágyból. Hiányzott Sebastian és a csipkelődései. És Kimi is, csak úgy.

Anyuval vásárolni mentem, majd délutánra megbeszéltük a lányokkal, hogy összejövünk Gerdánál, mert volt mit megbeszélni.

Miközben készülődtem, Kimi hívott telefonon.

-         Szia!-lelkesedtem.

-         Hallom jó kedved van.

-         Igen, a lányokkal találkozunk nemsokára. Veled mi a helyzet?

-         Pihenek, de most szó szerint.

-         Rád fér, én is csak délben keltem.

-         Hogy viseled a távollétét?- kérdezte.

-         A hívását várom egész nap, és ez lelkesít.

-         Rendben, maradjon is így!- kérte.

-         Akkor további jó pihenést, jó volt hallani a hangod!

-         Én is örülök, hogy beszéltünk. Ja és puszilom Gerdát.

Ez a mondata kissé meglepett.

-         Azt hittem nem érdekelt.- mondtam megrökönyödve.

-         Nem minden szempontból…

-         Ááá. Na légy jó! És átadom neki!

-         Köszi, szia.

Na sietősre fogtam a készülődést, és épp időre értem Gerdához.

-         Pontos, mint mindig.- mondta Gerda az óráját nézve.

Kapott két, és újabb kettő puszit. Kérdőn nézett rám.

-         A másik kettőt Kimi küldte.

Szólni se tudott a döbbenettől. Mikor már a szobájában voltunk akkor kezdte firtatni a dolgot.

-         De mért küldte?- kérdezte értetlenül.

-         Azt nem mondta, de szerintem lelkiismeret furdalása van. Tudod, mostanában előlépett az őrangyalommá, és ez nem túlzás.

-         Na mesélj!- kérték a lányok kórusban.

Először átadtam, a kis ajándékaimat nekik, amit a villa Reale-nál tett látogatáskor vettem nekik. Meghatódtak, hogy gondoltam rájuk.

Belekezdtem a történetembe. A végén már együtt sírtunk. Gyorsan eltelt a délután és azon kaptam magam, hogy Sebastian hív.

Majd a következő estéken is hívott. A lányokkal is tartottam a kapcsolatot és ez sokat segített. Végre elérkezett az indulás előtti este.

Boldogan pakolásztam és igyekeztem minél kevesebb cuccot vinni. Bár nem nagyon sikeredett. Boldogan és mosolyogva aludtam el. Másnap, mint egy bolydult méhkas rohangáltam, és csak a repülőn ülve „eresztettem le” magam egy kicsit. Sebastian a reptéren várt Szingapurban. Más kultúra volt, mint az eddig látottak. Különös és idegen volt a számomra, de nekem csak Sebastian számított. Boldogan ugrottam a nyakába, szinte fellöktem, mert nem számított ekkora lendületre tőlem.

-         Ennyire hiányoztam?- kérdezte csodálkozva.

-         Tudod te hány napot voltunk egymás nélkül?- kérdeztem szemrehányóan.

-         14-et.- vágta rá.

-         Akkor nincs mit magyaráznom.

Válasza egy csók volt. Izgatóbb volt, mint valaha. Átkaroltuk egymást és a csomagokért indultunk.

Alig vártam hogy a szállodába érjünk, a közös szobába. Szenvedélyesen csókoltam és kezdtem megszabadítani a ruháitól.

-         Látom, nem pocsékolod az időt.- mondta meglepődve.

-         Sok mindent kell bepótolni, válaszoltam a nyakát puszilgatva.

-         Nem is érdekel, hogy van-e elfoglaltságom?- kérdezett tovább.

-         Mért van?- kérdeztem hanyagul.

-         Nincs.- válaszolta.

-         Akkor?- kérdeztem abbahagyva a csókot.

Ő csak mosolygott.

- Ne csináld ezt!- kértem.

- Mit?

- Mért „büntetsz”?

- Nem is, csak jó nézni, amit csinálsz.

- De tenni nem lenne jobb?- kérdeztem kíváncsian.

Válasza egy szenvedélyes csók volt. Kezdett ő is belelkesülni, és már nem kellett noszogatni, inkább kicsit fékezni a hevességét… húúú ennyi energiát!

-         Nem engedem Red bullt inni- futott át az agyamon.

Jóleső fáradsággal dőltünk le az ágyra. Látszott rajta, hogy mindent beleadott ebbe az együttlétbe. Bár egy kis gondolat mocorgott az agyam legmélyebb zugába, kissé olyannak tűnt, mintha többé nem lehetnénk együtt. Gyorsan más felé tereltem a gondolatomat. Kimi telefonja hozott vissza a valóságba. Felajánlotta, hogy vacsizzunk négyesben. Sebatiannak se volt kifogása ellene. Addig volt néhány óránk, de Sebastiannak még kötelezettsége volt, így egyedül hagyott, de ígérte siet vissza.

Az egyedüllétet, az internet böngészésével próbáltam csökkenteni.

Egy ismerős képre lettem figyelmes. Szemöldök ráncolva olvastam a cikket. Sebastianról szólt. Az állt benne, hogy összejött a volt barátnőjével, mert félreérthetetlen helyzetben fotózták őket egy szórakozó helyen.

 Nem akartam elhinni. Hisz sose volt sehol bulizni, az állítása szerint. Mi történt? Mért nem mondott igazat? Tényleg összejött vele?

Friss kép lehetett, mert a haja hossza és fazonja is stimmelt. Ő a harmadik srác, akit elveszítek? Merült fel bennem. Nem, azt nem élném túl! Már így is olyan sok fájdalom volt bennem… Mért? Mért? Mért? Kérdeztem magamtól. Most jutott eszembe a gondolatom, megéreztem volna… beleborzongtam. Hát ezért? Világosodtam meg… Mit rontottam el?

 Nem értettem és nem volt válasz, nem volt, aki megmondja, még Kimi se, csak a közhelyekkel jött mindig.

Sírni kezdtem. Fájt minden lélegzetvétel, fájt a gondolat, az emlékek… nem akartam már semmit az élettől és kezdtem elhinni, hogy nincs jogom boldognak lenni. Elveszítettem azt a három embert, akit a szívembe zártam, és bármit tettek is még mindig ott voltak mindhárman. Nem tudom kiűzni őket és a gondolatot a fejemből, hogy egyiknek se kellek.

Idegen gondolat kezdett körvonalazódni a fejemben: ha nem kellek senkinek, nem is kell itt lennem, mért ne szabadítanám meg a lelkem és a testem a szenvedéstől? A kezem újra remegni kezdett. Kerestem egy kis alkoholt, az legalább tompítja az érzéseket és talán nem fog fájni annyira.

Elkeseredetten ültem a földön, és néztem magam elé. Már nem voltam ugyanaz a lány, aki felszállt a repülőgépre, aki hitt és bízott a szerelemben, és abban hogy boldog lehet…

Már nem hittem és nem bizakodtam. Éreztem, kezdi elhagyni az életerő a testem, de még annyi erő volt bennem, hogy aláírjam a levelet, ami nekik szólt. Megszűnt a külvilág számomra, csak a csend és a nyugalom volt mindenütt.

8

 órára értem a szállodába vissza. Még volt fél órám a vacsoráig. Reméltem nem nyúlik hosszúra, mert szerettem volna minden percet kiélvezni, amit Vénusszal kettesben tölthetek. Ilyen gondolatokkal nyitottam be a szobába. Megbénultam a látványtól… percekig nem bírtam mozdulni, mert az agyam nem akarta felfogni a látottakat.

- Ez nem lehet, ilyen nem történhet meg!- mondtam zavarodottan, és a könnyeimmel küszködtem. Odarohantam a hatalmas vértócsában fekvő Vénuszhoz. Olyan hideg volt a teste… remegő kézzel tárcsáztam a mentőket, majd az ölembe fektettem, és szabadjára engedtem a könnyeimet.

- Mért tetted? Vénusz, ne hagyj itt! Mindent megadok neked, csak gyere vissza! Mi volt a baj?

Görcsösen szorítottam magamhoz. 

Így találtak ránk a mentősök… arrébb vittek és tették, amit tenniük kellett, néha kérdeztek, de nem nagyon fogtam fel mit, csak arra koncentráltam, hogy nyissa ki a szemét és nézzen rám végre.

Már a hordágyra tették, mikor meg mertem kérdezni:

-         Ugye túléli?- kérdeztem erőtlenül.

-         Mindent megteszünk.- volt a kitérő válasza a mentősnek.

-         Vele mehetek?- kérdeztem, és könyörögve néztem rá.

-         Meg kell várnia a rendőröket.- magyarázta a mentős.

-         De kérem!- esdekeltem.

-         A központi kórházba visszük.- mondta együttérzőn.

Nem mondott semmit, csak elindultak a szeretett lánnyal. Összeomlottam. Az arcomat a kezembe temettem, és zokogni kezdtem. Nem érdekelt ki lát és ki nem, nem érdekelt, csak az, hogy Vénusz túlélje, mert ha nem… egy furcsa érzés vezérelt a laptophoz, ami be volt kapcsolva. Világossá vált minden… és sajnos nem mondhattam, hogy csak félreértés volt.

Oltári marhának éreztem magam, és nem értettem mért tettem, hisz olyan jó volt vele minden, nem érdemelte meg! És ha tudom, hogy ez történik, soha de soha… nem tudtam tovább gondolni, mert megakadt a szemem egy papírlapon, mely a földön hevert. Egy levél volt, kézzel írva. Beleolvastam:

„Kedves Sebastian, Kimi és Nico!

Sose említettem még így egymás után ezt a három nevet. De lehet, hogy többet nem is fogom. Búcsúzni készülök, de nem a szó általános értelmében, mert ez az utazás hosszabb és mélyebb lesz…”

Nem bírtam olvasni, mert könnyek szöktek a szemembe.

-         Úristen, hogy lehettünk ilyen marhák?- kérdeztem magamtól, és már többes számban gondolkodtam. Erőt vettem magamon és tovább olvastam:

„…mélyebb, mint bármelyik más. Nem tudtam megérteni a miértet, hogy mért veszítettem el mind hármótokat. Hisz szerettelek titeket és még most is szeretlek, de ti ezt nem értettétek meg, nem értettétek hogy milyen az ha szeretek valakit.

 Nico! Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked, és hidd el, tudom milyen érzés csalódni abban, akit szeretsz. Kérlek, bocsáss meg nekem, mert én is megbocsátottam neked.

Kimi! Veled voltam a leghosszabb ideig, és nem csak, mint barát, de te voltál az én őrangyalom, de most másnak, máshol nagyobb szüksége van rád, mint nekem. Kérlek, maradj meg mindig ilyennek, amilyen most vagy!

Kicsi Kölyök!...”

Előtódultak az emlékek, rettenetesen fájt. A villa Realy-ban akart kölyöknek hívni, de sosem hívott így…bárcsak megtette volna, bárcsak kölyöknek hívna, csak lenne itt velem!

Tovább olvastam:

„…Tudom sose hívtalak így. De már késő. Nem értem mért tetted, nem értettem a diszkóban történteket sem… Mi volt a baj velem? Tudom, ha ezt a levelet olvasod, már nem tudok választ kapni rá. Az utolsó együttlétkor megéreztem, hogy titkolsz valamit, mert úgy öleltél és csókoltál, mintha ez lett volna az utolsó. Ugye szakítani akartál velem, csak nem tudtad, hogy mond el? Nem baj, megoldottam helyetted.

Szeretném, ha tudnátok, nem neheztelek senkire, ez volt a sorsom és beteljesítettem. Kívánom, hogy helyettem is találjátok meg a boldogságot!

 Ui.: Ha lehet ilyet írni, és véletlenül itt maradnék az élők közt, szeretnék egyetlen esélyt adni, egyetlen srácnak… annak, aki ott lesz mellettem, ha felébredek. Ez most a ti döntésetek, és végre nem nekem kell cipelnem a döntés terhét.

El nem múló szeretettel: Niconak, Kiminek és a kicsi Kölyöknek

Vénusz”

Sokkolt a levél. Nem tudtam, mit tegyek, csak álltam és néztem magam elé. Azt kértem Istentől, hogy mentse meg őt. Minél előbb tudni akartam mi van vele, így felhívtam a kórházat.

Üveges tekintettel meredtem a semmibe, él, de nincs magánál, és ki tudja meddig lesz így. Magamat okoltam a történtekért, ha nem hagyom magára, akkor megmenthettem volna, de ki tudja meddig. Újra tárcsáztam. Muszáj volt kimennem a folyosóra, mert az a rengeteg vér látványa csak azt juttatta eszembe, hogy elveszíthetem.

Kimit hívtam. Csak annyit mondtam, hogy baj van, és azonnal jöjjön, és kértem hívja Nicot is bárhol is van, és ne kérdezzen semmit.

5 perc múlva szinte egyszerre értek oda. Szó nélkül nyújtottam át a levelet. Értetlenül néztek rám, nem értették mért véres a ruhám és a kezem, de nem tudtam megszólalni. Kimi kezdte olvasni először a levelet, a végére ő is üveges tekintettel nézett maga elé. Nicot is megérintette a levél.

- Ez ugye nem történt meg?- kérdezte óvatosan Nico.

- De.- csak ennyit bírtam mondani neki.

- Hol van most?- kérdezte félelemmel a szemében Kimi.

- Kórházban.

- Bemehetünk hozzá?- folytatta a kérdezősködést.

- Nem, meg kell várni a rendőröket.

- Csak nem gyanúsítottak vagyunk?- kérdezte értetlenül Nico.

- Ez most nem számít, csak az, hogy ő meggyógyuljon.- mondta Kimi.

- Persze!- vágta rá Nico is.

Megérkeztek a rendőrök,lezárták egy időre a szobát, én csak ültem a folyosón és néztem magam elé, nem érdekelt mit csinálnak, csak mellette akartam lenni. A két srác biztos látta a rossz állapotom, mert pár perc múlva már úton voltunk a kórház felé.

Csend telepedett a kocsira, nem tudtunk mit mondani egymásnak. Régen jó barátok voltunk, de mióta felbukkant Vénusz… mindhárman ugyanazt akartuk, Vénuszt, de egyikőnk se tudta hogyan. Kiminek sikerült a legtovább magánál tartani, de jöttem én, és elrontottam mindent… magamat vádoltam, mert ha nem jövünk össze, egy csalódással kevesebb lett volna, és talán ez megmenthette volna. Talán.

-         Csak magamra gondoltam önző mód.- törte meg a csendet Nico.

Értetlenül néztünk rá Kimivel.

-         Mégis megbocsátott.- folytatta.

-         Annyi mindenen keresztül ment, és tudott bízni továbbra is…-mondta Kimi.

-         Tudtam mennyit csalódott, és hogy mennyire fájt neki, mégis csalódást okoztam, amit nem lehet megbocsátani.- mondtam ki hangosan.

-         Te jó ég úgy beszélünk róla, mint aki meghalt!- kiáltott fel Nico.

Látszott rajta, hogy őt is megviselte az eset, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. De erre senki nincs felkészülve, csak úgy megtörténik.

Beértünk a kórházba. Egy rövid időre bemehettünk hozzá, én mentem elsőnek. Csukott szemmel feküdt a kórházi ágyon. Mindenfelé csövek lógtak ki belőle. Olyan kiszolgáltatott volt, pedig néhány órája még… nem bírtam tovább a látvány és kirohantam a szobából. Visszakívánkozott az ebéd… mikor visszaértem a mosdóból már mindketten a folyosón voltak.

-         Meg kéne beszélnünk valamit.- kezdte Kimi.- Szóval, hogy mikor ki lesz mellette, ha egyetértetek ezzel, hogy kell lenni vele mindig valakinek.

-         És mi lesz a kérésével?- vetettem fel.

-         Nem kell az ágya mellett lenni, csak itt kint.- mondta Kimi.- de ha már itt vagyunk meg kéne beszélnünk ezt a dolgot.

-         Csak ne most!- kértem.

Ma éjjel Nico maradt bent nála, döntöttük el, holnap délelőtt én, délután Kimi és éjszaka Nico.

„Elbúcsúztunk” Vénusztól és elindultunk vissza a szállodába.

Kimihez cuccoltam át, mert nem tudtam volna megmaradni a szobában. Olyan tehetetlennek éreztem magam.

-         Nem kéne felhívni a szüleit?- kérdezte hírtelen Kimi.

-         Várjuk, meg míg magához tér.- ajánlottam.

-         Jó, de mégis mennyi idő az? Mi van, ha aggódni fognak érte.- kérdezte Kimi a tapasztalatai alapján.

-         Nálam lesz a telefonja, ha mégis hívnák, elmondom nekik mi történt velük, csak nehéz lesz, mert miattam tette.- mondtam lehangoltan.

-         Nem tudhatod, mikor határozta el… lehet, hogy már akkor mikor velem volt.- mondta elgondolkodva Kimi.

-         Igaz, de ha nem csalom meg…

-         Az nem volt szép, bármi is vezérelt, de nem akarom tudni!

-         Értem.- mondtam leszegett fejjel.

-          Inkább legyen nálam a telefon.- mondta Kimi.

-         Rendben.- egyeztem bele.

Teltek az órák, de nem jött álom a szemünkre, csak bámultuk a tévét, hol Kimi, hol én kapcsolgattam. Aztán elaludhattunk, mert mikor eszméltem, már világos volt. Gyorsan felöltöztem, és a kórházba siettem. Azért kértem Kiminek ébresztőt telefonon. Nico épp a kávé autómatánál állt. Elég lestrapált volt. Mikor mellé értem rám nézett. Nem is kellett mondania semmit, láttam a szemeiben, hogy nincs változás. Együttérzőn öleltem át, majd visszaküldtem a szállodába.

Sokáig néztem az alvó lányt és attól féltem, hogy nem engem választ. Pedig igaza volt, tényleg szakítani akartam vele, de a történtek rádöbbentettek, mennyire szeretem őt. De már késő volt. Nem érdemelt meg engem és én se őt. Bárcsak visszafordíthatnám az időt… így elmélkedtem órákon át, hol a padon ülve, hol őt nézve az üvegen keresztül. Aztán Kimi érkezett meg. Nico is vele volt. Komolyak voltak, túlságosan is.

-         Beszélnünk kell!- mondta határozottan Kimi.

Lementünk a büfébe és leültünk az egyik asztalhoz.

-         El kell döntenünk ki lesz mellette…- kezdte Nico.

-         Tudom, de jó ötlet most?- kérdeztem vonakodva.

Komolyan néztek rám, így nem volt értelme ellenkeznem.

Megegyeztünk, hogy mindenki felírja az általa választott srác nevét, és a végén összeszámoljuk ki kapott több cetlit. Nem tudtam mit tegyek, tudtam, hogy nem írhatom magam, de a szívem mást mondott, mint az eszem. Remegő kézzel fogtam a tollat, és beletelt jó néhány percbe, mire leírtam a nevet. Én voltam az utolsó, aki összehajtotta a papírt.

„Rangidősként” Kimi bontotta és olvasta fel őket.

-         Sebastian, Kimi, Kimi… - olvasta a neveket. Egyértelmű volt a választás. Némán álltunk fel az asztaltól. Elköszöntünk.

Visszamentem, immáron egyedül, a szállodába. Próbáltam az előttem álló versenyre koncentráni, de az önmarcangolás nem hagyott nyugodni.

Tárcsáztam a Vénusz telefonjában talált telefonszámot. Az édesapja vette fel.

-         Jó napot, Kimi Raikkonen vagyok, és elnézést, hogy zavarom Önöket, de beszélnünk kell.- mondtam kissé akadozva.

-         Maga az a Kimi?- kérdezte az apja kicsit komoran.

-         Igen.- válaszoltam röviden.

-         Mi beszélni valónk van?- kérdezte semleges hangon.

-         A lányukról van szó….

-         Mondja már!- türelmetlenkedett.

-         Kórházban van.

-         Hogy??- kérdezte hitetlenkedve.

-         Itt Sanghajban került kórházba 3 napja és még nem tért magához.

-         Mi történt?- kérdezte rémülten az apja.

-         Ezt inkább nem telefonon szeretném elmondani.

Csend következett. Majd beleegyezés. Megbeszéltük, hogy Svájcba egy magán klinikára viszik, mert ott tudok legtöbbet vele lenni. A szülei pedig odautaznak.