F

éltem a találkozótól. Vénuszt már áthozták Svájcba, én a kórház felé tartottam, talán már a szülei is ott voltak. A kórház előtt találkoztam velük.

-         Nem így képzeltem a bemutatkozást.- mondta az anyja csalódottan.

-         Én sem, illetve sehogy nem képzeltem.- magyaráztam.

-         Hogy van? Mit tud róla?- kérdezte aggódva az apja.

-         Az állapota javuló, de még nem elég erős a szervezete, de talán napok múlva…- mondtam bizakodva.

Bementünk. A szülei most látták először így a lányukat, nagyon össze voltak törve a látottak miatt.

-         Beszélhetnénk négyszemközt?- kérdezte az anyja.

Bólintottam. Pár paddal arrébb ültünk le.

-         Mi történt pontosan? És őszintén!

-         Azon a bizonyos napon érkezett Szingapurba, telefonon beszéltünk és boldog volt, hogy Sebastiant újra láthatja. Aztán pár óra múlva felhívtam, hogy van e kedvük velünk vacsorázni. Fél 9-re beszéltük meg. Aztán mikor indulni készültem, felhívott Sebastian, hogy baj van és szóljak Niconak is. Mást nem mondott. A többi akkor derült ki mikor odaértem a szobájukhoz. Meg akart halni…- nehéz volt ezt kimondani, de be kellett látnom, hogy komoly volt az elhatározása, nem csak ránk akart ijeszteni.

-         Mért?- kérdezte könnyes szemmel az anya.

-         Nem tudhatjuk, illetve pontosan tudjuk. Hármónk miatt, a Sebastianról látott képek voltak az utolsó csepp a pohárban.

Nem szólt semmit az anyja és én se.

-         Szeretted őt?- kérdezte hírtelen.

-         Még most is szeretem.- mondtam őszintén.

-         Akkor vigyázz rá!- kérte ő.

-         Mért? Mármint mért nem küld el a fenébe?- kérdeztem meglepődve.

-         Mert te voltál mellette mindig, ha szüksége volt valakire.

-         De becsaptam és elhagytam őt.

-         Néha nehezen jövünk csak rá ki az igazi, és rendszerint csak akkor mikor már késő.- bölcselkedett.

-         Remélem még nem késő!

-         Maradj mellette!- kérte búcsúzóul.

Bementem Vénuszhoz a szobába. Egyszemélyes volt, így nem zavarta senki. Néztem elmerengve, majd óvatosan megfogtam a kezét. Elaludhattam, mert arra riadtam, hogy szorítást érzek a kezemen. Kinyitottam a szemem. Csodálkozva néztem a rám mosolygó lányra. Mintha tudta volna, hogy én leszek itt mellette.

-         Tudtad?- kérdeztem, amire épp gondoltam.

Ő csak bólintott. Szájához emeltem a poharat, mohón inni kezdett, majd nagyot sóhajtott.

- Ne haragudj!- mondta fáradtan.

- Ugyan már, te ne haragudj!- válaszoltam.

Mást nem mondtunk egymásnak, csak hosszasan néztük egymást megkönnyebbülve, mosolyogva, hálásan… majd sírni kezdett.