Kávé illatra ébredtem. Nagyot nyújtóztam és kezemmel Kimit kerestem az ágyban. Persze ekkor kapcsoltam, hogy valószínűleg ő már felkelt és kávát főzött, ezért lehet kávé illat. Mélyen beszívtam a kávé illatát, de most valami furcsát éreztem. Szinte elviselhetetlennek éreztem az addig oly kellemes illatot. Megrémültem.

Ekkor lépett be Kimi a szobába. Mosolyt erőltettem az arcomra. Ő is mosolygott, de ott volt az aggódás a szemében.

-         Jól aludtál?- kérdezte érdeklődve és leült mellém az ágyra. Átnyújtotta a friss kávéval teli csészét.

Valahogy nem kívántam most, pedig szinte kávéfüggő voltam. Kiminek is feltűnt ez, így szóvá tette.

-         Nem kívánod a kávét?- kérdezte értetlenül.

-         Valahogy ma reggel nincs hangulatom hozzá.- mondtam miközben felkeltem és a fürdőbe mentem.

Mire visszaértem a szobába Kimi már útra készen volt. Én is gyorsan magamra kaptam néhány cuccot és elindultunk. Mivel itt nem ismertünk senkit, Kimi Felipe és Rafaela segítségét kérte. Az ő általuk ajánlott kórházba mentünk.

Felvették az adataimat és vártunk. Majd egy doki jött sok-sok papírral, majd Kimit magára hagyva indultam az egyik nővérrel a kivizsgálásokra. Volt ultrahang, CT, és EKG is.

Kimi eközben idegesen járkált a váróban. Órák teltek el így. Majd végre felbukkantam és megkönnyebbülten ölelt át. Én kérdőn néztem rá.

-         Ne aggódj már ennyire!- kértem.

-         Azt hittem, már vissza se jössz.- mondta még mindig letörve.

-         Mrs. Shaffer!- hallottam egy hangot a hátam mögött.

Az egyik orvos szólított.

-         Tessék.- mondtam közelebb sétálva.

-         Jöjjön, kérem, találtunk valamit, ami megmagyarázhatja a rosszulléteket.- mondta titokzatosan a doki.

Mikor már a szobában voltam bemutatkozott a doki, és kiderült, hogy szülész-nőgyógyász szakorvos. Nagyon elkerekedtek a szemeim.

Nem mondott semmit, csak egy ultrahang képet rakott elém. Közelebb húzódtam a székkel, de nem igazán tudtuk értelmezni a képet. Ekkor megint megszólalt a doki:

-         A CRL, vagyis az ülőmagassága 24 mm, ami teljesen rendben van ebben az időben.- magyarázta a doki, én meg csak értelmes képet vágtam és felváltva hol őt, hol pedig a felvételt néztem.

-         Azt hiszem, nem érti.- esett le végül a dokinak.

Hevesen bólogattam.

-         Gondolom, nem régóta vannak együtt.- állapította meg.

-         Úgy valahogy.- szólaltam meg.- De mégis, mi van most?- kérdeztem értetlenül.

-         Úgy néz ki, anyuka lesz.- jelentette ki egyszerűen a doki.

Mély levegőt vettem és kifújtam. Szólni nem tudtam, csak nagyokat pislogtam.

-         Doki, azt akarja mondani, hogy ez a kis „maszat” a képen a leendő gyerekem?- kérdeztem hitetlenkedve.

-         Bizony, de nem is olyan kicsi, hisz már 9 hetes!- válaszolta a doki.

-         Szóval ezért voltak a rosszullétek.- mondtam megkönnyebbülten, mégis aggódva.

-         Igen, teljesen biztos.- jelentette ki a doki.

Átszellemülten néztem a felvételt. Idő kellett hozzá, hogy felfogjam, hogy itt a pocakban egy gyerkőc növekszik.

-         Ne vágjon már ilyen elkeseredett képet!- kérte a doki.

-         Nem direkt van… tudja, örülök neki, de a bizonytalanság nem hagy megnyugodni.- vallottam be.

-         Milyen bizonytatalnság? A magzattal minden rendben van…- kezdte a doki.

-         Tudom, de hogy is mondjam… szóval, ami a magán életemet illeti elég „viharos” volt mostanában.- magyaráztam és éreztem, hogy elvörösödök.

-         Szóval nem biztos, hogy ő az apa?- kérdezte végre megvilágosodva az orvos.

-         Hát igen.- válaszoltam leszegett fejjel.

-         És mit tehetek önért?- kérdezte kedvesen az orvos.

-         Ugye köti az orvosi titoktartás?

-         Persze hölgyem.

-         Akkor azt szeretném, hogy ne tudjon róla a párom egyelőre.- kértem idegesen.

-         Ahogy szeretné.- egyezett bele a doki.

-         Köszönöm…- hálálkodtam neki.- de lenne még egy kérésem.- mondtam félénken.

-         Ugye nem akarja elvetetni?- kérdezte ijedten a doki.

-         Jaj, nem! Dehogy!- szóltam rá.- Csak hihető magyarázat kéne a rosszullétemre, mert mondanom kell neki valamit.

-         Az más.- mondta megkönnyebbülten a doki.

-         Tud segíteni?

-         Persze, de azt ugye tudja, egy idő után nem titkolhatja el az állapotát a barátja elől.- figyelmeztetett a doki.

-         Tudom.- mondtam lehangoltan.

-         Jól van. Akkor azt tudom mondani, hogy egyes gyulladásos megbetegedések tünete is lehet rosszullét és szédülés. Ugye csak nőgyógyászati problémát diagnosztizálhatok. Gondolom azt el akarta azért mondani, hogy mostanában volt egy öngyilkossági kísérlete.- nézett rám rosszallón a doki.

-         Igen, persze.- hadartam a választ.

-         Jó, illetve nem jó, de az eset a szervezete legyengülését okozta, és kapott egy bakteriális fertőzést, mely átterjedt a petefészekre. Ez persze gyógyszeresen kezelhető. Továbbá míg a gyulladás nem szűnik meg, addig előfordulhatnak rosszullétek.- adta elő az orvos.

-         Akkor ezt írásba is tudja adni?- kérdeztem reménykedve.

-         Azt azért ne kérje, de ha megállapodik egy orvosnál, elküldöm neki a leleteit, és akkor nem jut más kezébe a zárójelentés.

-         Köszönöm, már ezzel is sokat segített.

-         Nincs mit! De minél hamarabb keressen egy orvost, és rendszeresen járjon vizsgálatra!- kérte ő.

-         Oké, ígérem így lesz.

-         Akkor vigyázzanak magukra!- kérte a doki, majd kezet fogtunk.

-         Köszönök mindent és viszlát!

-         Viszlát!

Remegő lábakkal indultam a kint türelmetlenül várakozó Kimi felé.

-         Jól vagy?- kérdezte aggodalmasan.

-         Persze, csak már éhes vagyok.- magyaráztam.

-         És mit mondott az orvos?- kérdezte kíváncsian.

Elmeséltem neki, amit a doki mondott nekem. Ő megkönnyebbülten ölelt magához. Nagyot sóhajtottam, majd összeszedtem magam.

-         Na akkor eszünk?- kérdeztem már jókedvűen.

-         Na-ná, gyere!