…amiket úgy néztünk meg, hogy én Krisztuét, ő meg az enyémet. Nagyon izgultunk. Háromra néztük meg.

-         Kész vagy? – kérdezte.

-         Nem.

-         Oké, akkor háromra.

-         1… 2… 3… - számoltunk egyszerre.

Majd másodpercre pontosan ugyanakkor felsikítottunk.

-         SIKERÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜLT!!!!!!!!!!!!!!- ugrottunk fel, és pacsi a levegőben.

-         A fiúknak mondjuk azt, hogy nem sikerült, jó? Valahogy próbáld leplezni az örömöd. - vetettem fel az ötletet.

-         Jó, bár nem tudom, hogy fog-e menni…

A fiúk elhitték, hogy nem sikerült, de majd még beszélünk, úgy egyeztünk meg. Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mit fognak csinálni, ha mégis odaállítunk. Nagyon lassan telt el az az egy hét… A fiúkkal szinte minden nap beszéltünk. Már kedden elmentünk, hogy minél hamarabb lássuk őket. Készítettünk egy tervet. Eljött a szerda, amikor is megérkeztek a versenyzők. Krisztuval együtt mentünk, mikor megláttuk Kimit és Felipét. Szerencsére háttal álltak nekünk. Pont jó, a terv szerint haladtunk.

-         Felipe, egy pillanatra légy szíves! – mondtam.

-         Kimi, egy pillanatra légy szíves! – mondta Krisztu közben.

Felipéék megtorpantak. Felismerték a hangunkat. Megfordultak.

-         Krisztu

-         Fanny – mondták egyszerre, és mi elkezdtünk futni.

A nyakukba ugrottunk. Krisztuék egy hosszú csókot váltottak. Mi csak öleltük egymást, de ebben is minden benne volt.

-         De hát azt mondtátok… - kezdte a brazil.

-         Hogy nem kaptátok meg a munkát. – fejezte be a finn.

-         Tudjuk, csak átvertünk… kezdtem.

-         Mert kíváncsiak voltunk... – folytatta Krisztu.

-         Hogy mit szóltok, ha mégis idejövünk. – fejeztem én be végül.

-         Áh, kis csalók. – mosolygott Felipe.

-         Igeeen azok vagytok. – helyeselt Kimi is.

-         Nem is, ez nem csalás! A McLaren, na, az csal… - nevettem.

-         Milyen igaza van valakinek. – mondta nevetve barátnőm.

-         Na lányok, annak örömére, hogy megjöttetek, nem megyünk el valahová? – így Kimi.

-         De, persze, menjünk. – mondtuk Krisztuval.

Beültünk egy étterembe, jókat nevettünk, sokat beszélgettünk. Krisztu automatikusan Kiminél aludt, mi külön. Felipe azért „hazakísért”. Épp be akartam menni, amikor is…

-         Fanny, már rég el szeretnék mondani valamit…

-         Igen? És mit? – értetlenkedtem.

-         Hát… hogy szeretlek. – pirult bele.

-         Én is szeretlek. – ezzel elcsattant az első csókunk.

-         Bejössz még egy kicsit?

-         Bejöhetek?

-         Nem, azért kérdeztem, mert baj… - „szidtam” le.

-         Jó, bocsi.

-         Istenem, akkor jössz? – csókoltam meg.

-         Ha már felajánlottad. – mosolyodott el.

Bejött, csak ültünk és beszélgettünk, majd édes valahogy ott ragadt. Reggel én ébredtem előbb, de nem akartam felébreszteni Felipét. Átmentem Krisztuékhoz, ők már rég fittek és frissek voltak.

-         Sziasztok. – köszöntem. – de fittek vagytok így korán reggel.

-         Szia. – köszöntek. – kilökött minket az ágy. – mondta Krisztu.

-         Így már mindent értek. – mondtam. – Szeretnék beszélni veled. Négyszemközt. – itt Kimire néztem.

-         Okéé, már itt sem vagyok. – indult el.

-         Imádnivaló vagy. – mondta barátnőm, miután váltottak egy csókot.

-         Na, mi a helyzet? Gond van?

-         Neeem, pont az ellenkezője. Nagyon boldog vagyok.

-         Igen? És szabad tudnom, hogy miért?

-         Nem, nem tudhatod, azért dörgölöm az orrod alá, hogy boldog vagyok. – mondtam, majd elmeséltem neki, hogy mi történt.

-         De örülök! – ölelt át. – De nem gondolod, hogy nem kellett volna rögtön otthagynod? – mosolygott.

-         Jó jó, csak olyan boldog vagyok, muszáj volt megosztanom veled. De megyek is. Szia. És köszi Kiminek.

-         Megmondom, szia!

Mikor visszaértem, Felipe épp kelt fel.

-         Jó reggelt álomszuszék. – köszöntem egy puszival.

-         Neked is. Mióta vagy fent?

-         Kb. egy fél órája. Csak átugrottam Kimiékhez egy pillanatra. Csináljak reggelit?

-         Megköszönném, édes vagy. – mondta még mindig kómásan.

-         Látom nem nagyon megy a kelés. – nevettem.

-         Áh, nem. – nevetett ő is. – mennyi az idő amúgy? – kérdezte reggelizés közben.

-         Fél 10.

-         Az szép. Eddig aludtam? – csodálkozott magán.

-         Aha. – kuncogtam. – Megyünk ma valahova?

-         Persze. Kimiék?

-         Majd megkérdezem. – mondtam a „konyhából”.

-         Oké. – hallom a fülemben. – Köszönöm, hogy itt vagy. – karolt át.

-         Szeretlek.

-         Én is. – csókolt meg.

Délután elmentünk várost nézni. Másnap szabadedzések. Interjú majdnem mindenkivel.

-         Szia Heikki. Rég beszéltünk.

-         Fanny. – ölelt meg. – igen, rég.

-         Mi újság veled?

-         Megvagyok, köszi, veled?

-         Én is, köszi.

Beszélgettünk még, majd én elmentem. Átcuccoltam a szállodában Felipéhez. Este kivettünk egy filmet. A brazil elaludt rajta, fáradt volt már. Lekapcsoltam a filmet, betakartam, és bementem a hálószobába aludni (höhö). Reggel korán kellett kelni, mert mindkettőnket hívott a munka.

Kimi szerezte az első rajtkockát, a másodikat Felipe, a 3.-at Fernando. Interjút csináltunk velük, boldogok voltunk, majd elmentünk megünnepelni a félgyőzelmet egy étteremben, majd eltettük magunkat vasárnapra. Eljött a verseny. Igeeeeeen, ugyanaz maradt a felállás. Odamentünk a pódiumhoz, a fiúk rögtön odajöttek hozzánk, és csók. Felmentünk az interjúszobába, csináltunk interjút velük. Visszamentünk a szállodába, átöltöztünk és elmentünk bulizni. Persze nem rúgtunk be, és Kimit se hagytuk. :D

Mikor elmentünk a buliból, rögtön az ágyba mentünk, persze csak a tusolás után. Másnap indultunk a következő helyszínre.