A megbeszélésig fennmaradt időben próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, a Pier által említett megérzésem nem hagyott nyugodni. Nem annyira a küldetéssel, mint inkább a csapat eddig ismeretlen és legfontosabb tagjáról volt szó. Gondolatban elbúcsúztam a néhai szeretteimtől, majd elindultam a megbeszélésre.

A többiek már ott voltak, szóval én érkeztem utolsónak. Végignéztem a kis csapatomon:  Blaise, Szása, Chidori. Mind jól ismertem, és ők voltak a legjobbak. Csak valahogy valami hiányzott a csapatból…úgy éreztem, hogy kevesen vagyunk. Nem kezdtem el ezen rágódni. inkább leültem az egyik üres székre, miután köszöntöttem a társaimat.

Pier pár pillanat múlva lépett be a szobába, és nem volt egyedül.

Először csak lopva vetettem egy pillantást a mellette álló, magas vékony férfira. Aztán Pier beszélni kezdett és én szinte fel se fogtam, hogy mit mond, mert megbabonázva bámultam a világosbarna szemeket….és mindem beugrott: Istenem hát én ezt a szempárt láttam, mielőtt eszméletlenül dőltem volna ki a piától!

Magamban forrtam a dühtől, és szidtam magam, hogy hogy lehettem ilyen felelőtlen. Persze akkor ki tudta még(legalább is én nem), hogy ő lesz az, akit el kell juttatni a SKYNET laborba. Mintha mérföldekről hallottam volna Pier hangját:

-          Tehát azért vagytok ilyen kevesen erre a küldetésre, hogy minél kevesebb feltűnést keltsetek, hisz arra fokozott a kiborg tevékenység, és csak egy fejlesztő laborról van szó, amit piszkosul jól őriznek. Mivel mindannyian kiválóan tudtok rejtőzködni, nem aggódom értetek.  Egy kérésem volna: kerüljetek minden hősködést és magánakciót! Ezt elsősorban Blaise-től kérem.

Az említett a neve hallatán egyből felkapta a fejét és ártatlan tekintet kíséretében széttárta a kezeit. A többiek arcán derültség látszott. Pier komoly arccal folytatta tovább:

-          A részletes várostérképet és persze a fegyvereket is Tatjana felveheti fegyverraktárból. És most a csapat új tagjáról szólnék .- folytatta miközben a mellette álló férfi, illetve a korát megsaccolva inkább srác, felé mutatott.

-           Ő itt Can Catchword számítógép specialista és mesterlövész.

A srác arcvonása kifürkészhetetlen volt és végig egy távoli pontra meredt. Beleborzongtam.

- Can Arizonából érkezett. Az elmúlt hétig az „Ítélet napja” előtti napig 51-es körzetnek nevezett bázison dolgozott. Igaz kapott katonai kiképzést, de nem tartozik a hadsereghez. Szóval civil, így nincs katonai rangja sem. Ahogy említettem mesterlövész így a fegyverismerete magas szintű. És értékes tagja az emberiségnek. Ő volt az első hacker, aki túl tudott jutni a SKYNET első tűzfal programját, de aki egy kicsit is ismeri a felépítését, az tudja, hogy ettől sokkal többet kell elérni a hatékony pusztításhoz…. És most úgy néz ki, sikerült. De erről inkább beszéljen a program megalkotója.- fordult a parancsnok a hacker felé.

Ő szemlátomást kicsit meglepődött ezen a kijelentésen. A srác, mivel szerintem Chidoritól is fiatalabb volt, belekezdett a mondandójába. Kellemes és barátságos hangja volt. Jó volt hallgatni és a furcsa tájszólása még élvezetesebbé tette a mondandóját, bár szerintem egy kukkot se értettünk belőle. Én a magam részéről már a programírásnál elvesztettem a fonalat, és csak megbabonázva ültem és néztem őt. Magas, vékony alkatát, a mosolygós barna szemeit, amikkel sose nézett a közönségére, és a tökéletes arcvonásait. Legalább is számomra az volt.  A végén szinte össze kellett kaparnom magam a széken. Meg kell hagyni srác rég volt rám ilyen hatással. Egyszerre volt vonzó és taszító a jelenléte.

Mikor mindenki „visszatért” gondolatban a valóságba Pier megkérdezte, hogy kinek van kérdése. Meg kell hagyni, bennem is felmerültek kérdések, de Chidori megelőzött. Megjegyzem jogosan kérdezett ennyit, mert kérdései sose akadékoskodók voltak.

-          Ha Can nem katona, akkor kinek a parancsait fogja teljesíteni?- kérdezte aggodalmas tekintettel Chidori.

-          Jogos a kérdés. Mivel Tatjana a csapat rangidős tagja, és egyben vezetője is, természetesen az övét.

Ezen a nekem tetsző kijelentésen halványan elmosolyodtam.

-          És ha már ennél a témánál vagyunk,- folytatta Pier,- ha a vezetővel történne valami, és nem tudná ellátni a dolgát, akkor Chidori a főnök…és aztán Blaise….de remélem erre nem lesz szükség!

Chidori egyetértően bólogatott. Tetszett persze Pier válasza, de bevallom kicsit tartottam tőle, hogy nem leszek képes szót érteni a „csodabogarunkkal”.

Egész jól leírtam magamban ezt a foglalkozást. Aztán Chidori a rádió használatáról kérdezett. Nem volt túl bíztató, hogy nem használhattuk, csak egyetlen esetben, ha Can élete forog kockán, és akkor is csak rádió SOS adást adhattunk le, bár akkor egy egész századnyi vadászgép érkezik a kimentésünkre, illetve elsősorban Can-ért. Nem villanyozott fel ez a tudat, de nem is akartam erre sokat gondolni, inkább a feladat kivitelezésére koncentráltam, és úgy véltem akkor kell majd ezzel a problémával foglalkozni, ha aktuálissá válik, amit reméltem, hogy nem fogunk megtapasztalni.

Chidorinak és a többieknek elfogytak a kérdései, így mindenki a fegyverraktár felé vette az irányt. Blaise csapódott mellém. A „csodabogarunkat” nem láttam, gondoltam már előre ment a raktárba.

Nem tévedtem, tényleg ott volt. Aggodalmasan néztem Blaise-re. Ő pedig kérdőn vissza rám. Én csak legyintettem, és beálltam a sorba. Blaise halkan intézte hozzám a szavait:

-          Mi a bajod vele?

Összevont szemöldökkel néztem rá, majd megpróbáltam szavakba önteni az érzéseimet:

-          Nem olyan, mint mi…- kezdtem.

-          Csak azért, mert nem a terepen teljesít szolgálatot és civil?- nézett értetlenül rám Blaise.

-          Nem úgy értem. Lehet tőlem akárki, képes lennék elfogadni, de ahogy ránézek….valahogy valami nem stimmel….

-          Persze, mert még nem ismered.- vélekedett Blaise.

-          Hát neked legyen igazad!

Tovább nem tudtuk folytatni a beszélgetést, sorra kerültünk, vagyis Ryanne engem szólított, hogy az akció vezetőjeként írjam alá Can lapján a fegyver felvételeket.

Nyugalmat erőltettem magamra és a pulthoz léptem.

Elsőre kiszúrtam a plazmafegyvert, de valami nem stimmelt vele, sokkal kisebb volt, mint amire emlékeztem. Automatikusan a kezembe vettem. Az energiacellája töltve volt, de Off állásba kapcsolva . A súlya is sokkal elviselhetőbb volt.

Ryanne látta a csodálkozó tekintetemet, így szolgált némi magyarázattal.

-          Kimberly legújabb „alkotása”. Annyira friss, hogy most lesz először élesben kipróbálva.

Elhűlve néztem a nőre és a fegyverre felváltva.

-          És mért pont ő kapja?- kérdeztem naivan.

-          Bogárkám! Ő a mesterlövész!- emlékeztetett erre a tényre a rövid, melírozott hajú, jóságos tekintetű nő.

Ryanne kicsit mindannyiunk anyja volt. Mindenki hallgatott rá, és mivel pár évvel idősebb is volt legtöbbünknél felnéztünk rá.

Próbáltam mosolyogni ezen a tényen, de nem nagyon sikerült. Már majdnem sikerült megszólalnom, mikor Blaise felbukkant és megelőzött:

-          Szia Ryanne! Ugye nekem is jár ilyen extra újítás?- kérdezte bizakodva a srác.

-           Szia gyermekem! Neked általában a szád jár…- kezdte mosolyogva a nő, - de ne aggódj, neked marad a jól bevált AK-47-es!

A srácot ez a válasz lehangolta, de természetesen sejtette, hogy ez lesz a válasz.

Eközben visszatettem az asztalra Kimberly újítását, és lopva Can ténykedését figyeltem. Profinak tűnt, ahogy a fegyverekkel bánt, bár nem tudtam elképzelni róla, hogy a harctéren is megállja a helyét. És a kommunikációval sem stimmelt minden. Vagyis mióta itt volt a kiselőadását leszámítva egyikünkhöz sem szólt. Na jó, persze nem sok idő telt el azóta. Aláírtam az elém rakott papírokat, majd én is felvettem a rám testált fegyvereket.

A szabály az volt, hogy a bázison statáriumok kivételével nem lehetett fegyver az embereknél, ha pedig küldetésre indultak, vagy őrségbe, akkor max. az indulás előtt fél órával vehettük magunkhoz a fegyvereket, élesíteni pedig a kijelölt pont után szabadott csak.

- Tényleg Cruz főhadnagy, hogy gyógyul a sebed?- váltott témát Blaise.

- Ha nem ismernélek már egy ideje zászlós, akkor azt hinném, hogy akarsz valamit tőlem.- válaszolta legyintve Ryanne.

- Főtörzszászlós.- jegyezte meg Blaise, miközben kihúzta magát.

- Na ezt a rangodat nem sokat fogom kimondani…- válaszolta elmerengve Ryanne.- Ám csak nem a legutóbbi küldetésért?- kérdezte érdeklődve a főhadnagy.- Lassan azon kapom magam, hogy a felettesem leszel.- folytatta komor tekintettel Ryanne, de nem sokáig tudott komolyságot erőltetni magára.

- Nem akarok én olyan magas beosztásban lenni.- magyarázta gyorsan Blaise, és ő is elvigyorogta magát.

- Javíthatatlan vagy!- szólt rá Ryanne.

- De te így szeretsz.- tette hozzá még mindig vigyorogva Blaise.

- Blaise!- szóltam rá az egyik legjobb katonámra.- Több tiszteletet!- kértem.- Tényleg Ryanne, hogy vagy?- fordultam feléje.

- Kösz, már alig érzem a sérülésem, és szépen gyógyulnak a hegek….sajnos maradandó nyoma lesz.- válaszolta szomorkás hangon Ryanne.

- Ugyan!- szóltam rá.

- Na de ennél rosszabbul is végződhetett volna.- tette hozzá már derűsebben.

- Akkor remélem, hogy a következő küldetésünkön, már velünk is tarthatsz!

- Úgy legyen!

Egymásra nevettünk bíztatóan, majd a „csodabogarunk” felé fordultam.

-          Can!- szóltam az indulni készülő srác után.

Megállt és kérdőn nézett rám.

-          Légy szíves, az indulás előtt 5 perccel legyél a kiadott helyen!- kértem- És ezúton kérem a többieket is!- fordultam feléjük.

Can valami oké félét motyogott, majd hátat fordított és folytatta az útját. Nagyos sóhajtottam, és gondterhelten néztem a vigyorgó Blaise-re. Fogalmam se volt mi derítette ilyen jó kedvre. Még mindig vigyorogva, de együtt érzőn tette a vállamra a kezét, majd otthagyott minket.