Fáradt voltam és kifacsart, és ez minden egyes perccel csak rosszabb lett. Kész kínszenvedés volt minden perc amit a Cullen kúriában kellett töltenem. A házban élők mindent elkövettek, hogy semmibe se szenvedjek hiányt, de ez volt számomra a legfárasztóbb. Az örökös aggódás és féltés, hogy mindentől meg akarnak óvni egyszerűen elszívta az összes energiámat. Még jó hogy az iskolába eljártunk, nehogy feltűnő legyen, hogy egyáltalán nem jelenünk meg.

- Mit kérsz? – Alice hangja térített magához. A menzán sorakoztunk az osztálytársak közt. Előttem Jasper, mögöttem Edward, Alice meg mellettem, mintha itt is veszélyben lennék, vagy a konyhásnénitől féltenek, vagy attól a förtelmesen zöld valamitől amit épp Lucy tálcájára pakol. Ő állt Jasper előtt, érdekes volt a helyzet. Eddig mindenki tartotta tőlük a három lépés távolságot, most meg kedélyesen társalogtak a Cullen gyerekekkel. Nem tudtam eldönteni, hogy csak azért mert Jasper mindenki felé megnyugvást sugárzott, vagy csak az én kedvemért.

- Azt hiszem most nem kérek semmit – válaszoltam és ki akartam állni a sorból.

- Nem úgy van az – kapta el a karom Edward, olyan hirtelen, hogy sokkolt a dolog. Aminek az lett a vége hogy a torkomat egy elhaló hörgés hagyta el. A karom hirtelen meglilult Edward ujjai alatt, pedig a szorítása cseppet sem volt erős. Az izmaim megfeszültek, erős fájdalom hasított végig a vállamból az kezem fejéig. Minden olyan hirtelen történt. Először minden elhomályosodott, látomásom volt. A karmok kicsusszantak és mindenki látta, hogy én valami más vagyok, nem az akinek eddig hittek. A remegés rántott vissza a jelenbe, csak azt láttam, ahogy Jasper hátratekeri a fejét. A szemében láttam a fájdalmat, hogy mennyire szenved, azért ami belőlem árad. Nem akarom bántani a körülöttem élőket. Vettem egy mély levegőt, és úgy döntöttem hogy le fogok higgadni. Éreztem, hogy a nyugalom szétsiklik a sejtjeimen, és minden porcikám megnyugszik. Edward tekintete a szemem és a karom közt cikázott. Elengedte a karom, és bocsánatkérően nézett rám.

- Srácok, agyrázkódást kapok az érzelmeitektől – mondta Jasper, miközben elvette a tálcáját, és elindult a szokásos asztalunkhoz. Rose és Emmett már ott ültek, és nagyon el voltak foglalva, hogy pontos legyek, egymással. Lezártam az elmémet, nem akartam hogy Edward lássa a jövőt, amit az elhatározásom, és az egyre erősödő önuralmammal megváltoztattam. Ott ülted Edward-dal szemben és újra csak elkalandoztak a gondolataim.

- Mire gondolsz most? – kérdezte tőlem, éreztem ahogy az újai a kezem fejét simogatják.

- Találd ki – kacérkodtam vele.

- Pontosan tudod, hogy nem megy. Lezártad az elméd előttem.

- Igen, játszunk – folytattam a kisded játékomat. – Most nincs előnyöd, próbálkozz.

- Ez nem vicces – monda fancsali képet vágva.

- Abban biztos vagyok, hogy teljesen nyugodt vagy, és hogy a jövőt fürkészed.

- Mesélsz?

- Azon tűnődtem, hogy vajon mit fogok tanulni az egyetemen, hogy miből lesz először diplomám.

- Hosszútávra tervezel – jegyezte meg Rose.

- Igen, az örökkévalóság elég hosszú – válaszoltam mosolyogva.

- De te szépen rajzolsz. Viszont én sosem tudtam. Én inkább tanulnák valami reálszakon.

- Nem ruhatervezőre gondoltam, hanem építészmérnökire – magyarázta Alice.

- Mi a téma? – kérdezte Mike ahogy az asztalra dobta a tálcáját, és mellém ült a szomszédos székre.

- Épp arról beszélünk hogy hova megyünk majd egyetemre – magyaráztam Mikenak

- Nem korai még? – én meg csak egy vállrándítással folytattam tovább az elmélkedést, senkire sem figyelve. A nap végére már teljesen azon járt az agyam, hogy majdnem egy hónap telt el azóta hogy eljöttünk a házból, azóta nem beszéltem Adammel. Eleinte próbáltam hívni, de egyszer sem vette fel a telefont. Magam sem tudom miért, vagy hogy mit akartam neki mondani, de beszélnünk kellett. Miután nem válaszolt a telefonhívásokra, így Carlisle-t bombázta a kérdéseimmel.

- Josie értsd meg, nem akar veled beszélni. Ma beadta a felmondását, a jövő héten már nem a Forks-i kórház alkalmazottja. Elhagyja a várost – megint ott ültem a nappali kényelmes kanapéján, és a mai nap meg az elmúlt hét, és hónap eseményeit próbáltam felidézni, de csak rövidke képek villantak fel az elmémben. Utazó voltam, aki mintha az út alatt kiütötte volna magát. És mindennek egy hete, Carlisle most jön haza a kórházból, és Adam tényleg ma volt utoljára dolgozni. Egy hirtelen gondolattól vezérelve mint akit áramütés ért felpattantam a helyemről, felkaptam az első kezembe kerülő kulcsot, és a garázs felé rohantam. Gyors voltam, még a vámpírok számára is. Mire mindannyian felocsúdtak, én már Rose piros BMW-jében ültem és beindítottam a kocsit. Az garázsajtó csiga lassúsággal nyílt ki. Épp a gázra léptem, mikor a fiúk megjelentek az ajtóban. Láttam Edward szemében a rémületet.

- Bocsássatok meg, de nem hagyhatom, hogy így menjen el. – küldtem szét a gondolatot, és ezt már mindannyian hallották.

- Utána kell mennem – indult el Edward a Volvo felé.

- Várj – kapta el a karját Jasper – Had beszéljen vele – Edwardot nem érdekelték Jasper indokai, kirántotta a karját Jasper ujjai közül.

- Az éjjel telihold lesz.

- Jajj – sikkantott fel Alice. Minden szempár rá szegeződött, tudták, hogy látomása van.

- Alice, Alice, mutasd mit láttál – lépett vissza Edward és elkapta a lányt a vállánál fogva, majd rángatni kezdte

- Állítsd le magad kérlek – lökte el Jasper aminek az lett a vége hogy Edward a garázs betonpadlóján landolt. – Kicsim mit láttál? – lépett elé és a tenyerébe fogta a lány rémült arcát.

- Nem tudom mit láttam, csak, hogy Josie haldoklik – válaszolta Alice amint visszatért a jelenbe – Nem késlekedhetünk, mennünk kell.

- Haldoklik – ismételte Jasper és már a garázsajtóban volt. – Én futok, úgy gyorsabb – azzal el is tűnt a házzal szembeni erdőben. Edward meg utána, Emmett kérdőn nézett a többiekre.

- Mi menjünk kocsival. Hátha – mondta Alice de nem fejezte be a mondatot, mert félt kimondani a szavakat amik a fejében cikáztak. Emmett a Wranglerbe pattant, Rose és Alice is követte.

A Challanger a ház előtt, indulásra készen, még időben gondoltam magamban és leállítottam a BMW-ét a másik kocsi mellett. Milyen boldog is voltam mikor ezt az autót vettem. Eluralkodott rajtam a nosztalgia, de hamarosan magamhoz tértem, összeszedtem minden erőmet és az ajtóhoz léptem. A kulcsot magammal hoztam, de meg sem fordult a fejemben, hogy nem tudok bejutni. Egyszerűen csak a kilincsre tettem a kezem, és kinyitottam az ajtót. Az pedig ellenállás nélkül tárult fel előttem. A ház üres volt, elhagyatott és lélektelen. Pedig pont olyan volt mint az első alkalommal, csak annyi változott hogy már nem volt többé az otthonom. Várszagot éreztem, pont mint a múltkor. A hálószobám felől jött. Végigfutott a hideg a gerincem mentén, és önkénytelenül is a háló felé vettem az irányt. Már alkonyodott, beléptem a szobába. Az ágyam a szoba közepén tündöklött, érintetlenül, pont mint én, gondoltam magamban. A lenyugvó nap vérvörösre festette a padlót, vettem egy mély levegőt és éreztem a vér szagát, még erősebb volt. Semmi kétség a szobában vérzik valaki. Még szerencse hogy egyedül jöttem, ezt a többiek biztosan nem bírnák ki. A gyomrom émelygett, én lassan tettem egy óvatos lépést a szoba közepe felé. Valaki mocorgott odabent, de nem láttam, és szólni sem mertem. Eluralkodott rajtam a félelem. A nap olyan gyorsan tért nyugovóra, hogy feleszmélni sem volt időm, a padló még mindig vöröslött, de már nem a nap festette olyanra. Az előbb tévedtem, tényleg véres volt, és most a hold fényében tisztán látszott. A padlóról az ablakra emeltem a tekintetem, a hold. Jézus, a hold kerek, és csodás teljes valójában ragyog az égbolton, egyre feljebb és feljebb kúszva.

Telihold van, meg is feledkeztem róla, hogy fordulhatott elő velem. Már nem csak féltem, egyenesen rettegtem, itt vagyok egyedül ebben az elátkozott házban. Eszembe jutott az egy hónappal ezelőtti éjszaka. Ashley halála, Emmett sérülése, és hogy mennyire hülye és felelőtlen vagyok. Edward és a Cullenek mindentől meg akarnak óvni, én meg pont ezen az éjszakán indulok útra, hogy a kicsinyes kis érzéseimet beszéljem meg egy olyan emberrel akit már réges-régen elvesztettem. A mocorgás még hangosabb lett, az ajtó megnyikordult mögöttem, majd lassan becsukódott. Én megpördültem a sarkamon, és lassan előtűnt a szemem előtt a mocorgó lény. Ashley kutyája volt, halott, mozdulatlan. Ahogy az ajtó teljesen bezáródott és az eddig árnyékban lévő zug megtelt fénnyel láttam hogy más is rejtőzik ott.

- Lucy – sikoltottam fel. Közvetlenül a fal tövében ült, ahogy láttam még lélegzett, de nehezemre esett odamenni hozzá. Olyan volt mintha a lábaim hozzátapadtak volta a talajhoz. Ahogy lenéztem láttam, hogy vérben ácsorgok. A az émelygésem már szinte elviselhetetlen volt.

- Itt van – mondta a lány elhaló hangon. Tudtam hogy haldoklik, segítenem kell rajta, és meg kell tudtom, hogy ki tette ezt vele. – Josie… - mondta ki a nevem, majd levegő után kapkodott – Josie, menekülj, téged is meg … - újra elgyengült, én viszont összeszedtem minden erőmet és odaléptem mellé.

- Lucy nyugodj meg – próbáltam elrejteni a rémületem, de nem jártam sikerrel. A lány mellé térdeltem. Az ölembe vettem a fejét, és közben szemügyre vettem a sérüléseit. A felsőtestét karmolások borították és komolyan vérzett mindenütt.

- Megölte Ashleyt, és téged is meg fog ölni, ő egy szörnyeteg – Lucy szinte minden erejét felemésztette hogy elmondja ezeket a szavakat, a szemét is lehunyta.

- Nem hagyhatsz itt Lucy figyelj rám hívok segítséget, és minden rendben lesz – próbáltam lelket önteni belé. A szeme összevissza cikázott a szemhéja alatt, fájdalmai voltak. Egyik kezemmel a fejét tartottam, a másikkal meg a mobilom után kutattam a zsebemben, akkor jöttem rá, hogy ott van a házban, a nappaliban az asztal közepén Carlisle vaskos orvosi könyve mellett. Pontosan láttam a szemeim előtt, hogy lehetek ekkora hülye. Lucy megfogta a kezem, tudtam, hogy mondani akar valamit.

- Maradj velem, úgy félek – suttogta, én meg megszorítottam a kezét

- Itt vagyok, ne félj sokkal jobb lesz.

- Ő nem az akit, te annyira szerettél, ő egy szörnyeteg, ő tette ezt velem, és Ashleyvel, és veled is ezt teszi ha itt talál. Menekülj mert neked sem kegyelmez – az utolsó szavai oly tiszták és oly érhetőek voltak. Kire gondolhat. Egy pillanatra Edward neve, arca furakodott be az elmémbe, de hiszen ő az elmúlt egy hónapban minden pillanatot velem töltött.

- Adam - mondtam ki hangosan, és megerősítést várta Lucytól, de ő már nem volt többé, meghalt. Már csak egy elhaló gyenge szívdobbanás volt csak, egy utolsó, talán ez volt a megerősítés, de már nem szenved tovább.

- Igen – hallottam meg az ismerős férfihangot a szoba túlsó végéből.

- Adam, mond hogy nem igaz – kérleltem. Látni nem láttam, csak a szívverését hallottam.

- Ugye milyen szép? – kérdezte.

- Szép volt, de valaki megülte – mondta még mindig Lucy fejét a kezemben tartva, a sírással küszködve.

- Nem rá gondoltam, hanem a holdra – mondta, majd kilépett a fénybe és a hold felé fordította az arcát. – Olyan csodás, mindenkit a valós alakjában mutat. Téged, az angyalt, a te Edwardodat és engem is – mondta és széttárta a karját. Hatalmas ordítás hagyta el a torkát. Hallottam ahogy a gerince mentén felhasad a bőr. Mivel ruha már egyáltalán nem volt rajta. A teste átalakult, egy korcs lett belőle, egy két lábon álló torzszülött. Egy vérfarkas. Sikoltottam, de tudtam, hogy nincs értelme. Adam, felém fordította a fejét és a vérben forgó szemeit rám szegezte. Tudtam, hogy ez a vég, ez az én utolsó teliholdas éjszakám. Vártam, hogy elragadjon, és megüljön, vagy még rosszabb, hogy azt tegye velem, mint amit vele tettek és pont olyan átkozott legyek mint ő. Josie hihetetlen vagy, hogy tudsz ilyenre gondolni. Örök életed lenne, és akkor nem kellene félned az elmúlástól. De Edward undorodna tőled.

- Adam, tudom, hogy legbelül ott vagy. Csak egy valamiért könyörgök, hogy hamar legyen vége. Ölj meg és hagyj itt, utána meg menekülj, mert ha Edward rád talál biztos vagyok benne hogy végez veled – tudtam, hogy minden egyes szó hiábavaló, de mégis úgy éreztem, hogy ezzel is húzhatom az időt. Morgást hallottam, de nem tőle, minden olyan hirtelen történt. Valaki az ablaküveget széttörve ugrott be az ablakon. Először nem is láttam semmit olyan gyorsan történt. Egy másik farkas, egy hatalmas igazi farkas, egy csodálatos teremtmény, fenséges volt és tiszteletet parancsoló. Az én támadóm torkának vetette magát. Adam, vagyis az a lény aki emberként Adam volt, most fájdalmasan nyüszített, és kapálódzott. Sikerült kiszabadulnia a megmentőm fogai közül, és a kitört ablakon menekült. A farkas egy pillanatra a szemembe nézett és úgy éreztem mintha mondani akarna valamit. Mintha biztosítani akarna arról, hogy minden rendben lesz.

- Jacob – suttogtam halkan ő meg úgy tett mintha bólintana, majd Adam után eredt a fák közé. Egyedül maradtam a szobába Lucy feje még mindig az ölemben,

- Edward – a hangom esdeklő volt és rémült. Ő meg csak mellém térdelt és szorosan magához ölelt, nem foglakozott a szobában terjengő szaggal.

- Kicsim minden rendben, már biztonságban vagy senki sem bánthat – tisztában voltam vele, nem volt erőm szavakba önteni a történteket, így hát feltártam az elmém és mindent megmutattam Edwardnak. Mire végeztem Jasper is megérkezett.

- Josie ha jól vagy, akkor én most az erdőbe megyek, még érzem a nyomukat, lehet hogy Jacobbal együtt el tudjuk kapni – mondta Jasper, én meg kérdőn néztem rá. – Mindent hallottan, Alice elmondta, hogy van egy új képességed, és szerintem ők is hallották, és hamarosan itt lesznek. Mondjátok meg Emmettnek hogy induljon utánam. – Edward bólintott, és én csak elkerekedett szemekkel néztem Jasper eltűnő alakját az erdőben.

- Miből gondolod? – kérdeztem elcsodálkozva

- Csak hallom, hogy Jasper nyugodt, és Alice azon tűnődik, hogy te is ugyan az látod e amit ő.

- Nem a jövőt fürkészem, csak vágyakozom után.