Nézelődtem még mindig. Fernando még mindig jön utánunk. A büfénél megálltam, és vettem ásványvizet. Odamentem a közeli fához, és leültem alá. Kitty a padra ült.

-          És hogy van Dorisz? Hiányzik? – kérdeztem Kitty-t.

-          Igen, de szerencsére Ricsi vigyáz rá, amíg el kellett jönnöm.

-          Azt hiszem majd veszek Svájcban egy házat, és vagy 5 macskát. Nagyon jó lesz.

-          Mi is Európába költözzünk?

-          Ne elleszek. Azt hiszem már eléggé felnőtt vagyok hozzá. Meg, a Formula1 miatt nem lenne kényelmes mindig 10-12 órákat repülni Amcsiból. Nektek meg ott az életetek.

-          Ez igaz. De nekem így is repülnöm kéne nagyon sokat.

-          Figyi, szerintem otthonról is el tudod intézni a hívásokat, és ha jól tudom, nem minden pilótának van menedzsere. Tehát ha otthonról végzed a munkát, akkor neked is könnyebb.

-          Nem akarlak nagyon egyedül hagyni.

-          Nem fogsz, mert naponta beszélünk. De lásd be, ez neked is könnyebb. Többet lehetsz a barátoddal, Ricsivel is. Megleszek én itt.

-          Biztos?

-          Ha bármi van, akkor te úgyis tudni fogod.

-          Legyen.

-          Már csak várost, és házat kell keresni. Remélem segítesz.

-          Nem hagynám ki.

-          Bocsi lányok, én ismerek egy nagyon kedves kis várost… Svájcban. Mont-sur-Rolle. Nagyon gyönyörű, nyugodt. Nem szaglásznak az újságírók arra fele.

-          Igen? Nem ismerem. Te honnét tudod?

-          Mivel ott élek…

-          Áh, így már érthető. És eladó ház van arra?

-          Van, van. Az egyik szomszédom…

-          Kitty, hallod ezt? Szomszédok leszünk a csapattársammal. Tudod mit Fernando. Elmondom a véleményem az egészről. Nagyon szívesen leszek a szomszédod. Persze csak ha szép a ház.

-          Gyönyörű. Futam után majd megmutathatom.

-          Kösz.

Az edzések jól mentek pénteken. Szombaton a 3. edzésen Fernando előtt voltam. Időmérő előtt készülődtünk. Kiléptem a kis szobámból, mikor éles fájdalom nyílalt a térdembe. Nem bírtam tovább menni. Fogtam a térdem, és ekkor Fernando kilépett a szobájából.

-          Mi történt? Dani. - lépett mellém.

-          Semmi. Ne aggódj.

-          Fáj a térded?

-          Minden oké, ne parázz. – sántítottam arrébb.

-          De látom rajtad hogy fáj. – jött utánam. Én megfordultam, és összeütköztünk. Az arcomon éreztem a leheletét.

-          Menjünk. – mondtam halkan.

-          Hova?

-          Időmérő.

-          A lábad?

-          Már jobb…

-          Akkor, menjünk.