Teltek a napok, Jackson még mindig nem adta fel a reményt hogy lássa a lányt, ahogy a kávéját kortyolja. Minden reggel ugyanabban az időben érkezett, ugyanazt a két kávét kérte ki, és ugyanúgy ott hagyta az asztalon Sonny adagját. El sem tudta képzeli, hogy miért tette ezt vele a lány, aki olyan kedvesnek látszott, és olyan másnak, mint az eddigi csajok, akikkel találkozott. Napokat töltött azzal, hogy a kávézóban várta Sonnyt, de a lány nem jött, még csak nem is jelentkezett.
Sonnynak lelkiismeret furdalása volt, azért mert csak úgy szó nélkül kilépett Jack életéből. Még a felsőt sem tudta visszaadni neki, de ilyen arccal nem mutatkozhat senki előtt. Ki sem mozdult a házból, míg Lucas ütésének nyoma teljesen el nem tűnt. Először attól retteget, hogy Lucas visszajön és újra bántja, de ahogy egyre halványult benne a pofon emléke már attól félt, hogy Lucas nem jön vissza, és hogy ő egyedül marad. Semmi dolga sem volt, ezért leült a számítógépe elé és kutakodni kezdett. Mindenféle dolgokról, és rálelt egy akkreditált egy szemeszteres tanfolyamra Los Angelesben. Pont neki való, sóhajtott fel, majd elolvasta a jelentkezés feltételeit. Miután végzett előkapta a telefonját, és felhívta az egyik egyetemi tanárát.
- Jó napot professzor úr! Elnézést, hogy csak így zavarom, de szeretném megkérdezni, hogy mi a véleménye az UCLA atomprogramjáról?
- Őszintén az ULCA-án minden szak nagyon jó, és szerintem egyszer neked is ott a helyed. Van is egy ismerősöm, akinek majd beajánlhatlak.
- Nos, professzor úr, az a helyezet, hogy én már most szeretnék menni, találtam egy, egy szemeszteres képzést, amit el akarok végezni! – zúdította a tanárra a mondanivalóját.
- Esetleg, most arról az Atomreaktorok tervezése és kivitelezése tanfolyamról van szó?
- De igen! – válaszolt Sonny lelkesen.
- Arról csak annyit mondhatok, hogy az egyik volt diákom tanítja, és ő egy igazán zseniális tudós. Örülök neki, hogy elmész. Bár hiányozni a fog a sziporkázó elméd, de letelik a fél év és várunk vissza szeretettel! – Sonny minden fontos részletet megbeszélt a proffal, és az lett a vége, hogy odaát előbb tudtak Sonny érkezéséről, mint ahogy megvette volna a repülőjegyet. Sonny már csak azon vette észre magát, hogy bepakolta minden cuccát, és hogy a taxira várakozik a ház előtt. Jackson, tényleg úgy lép ki az életéből, hogy még csak el sem búcsúzott, vagy, hogy meg sem köszönte neki a kellemes reggeleket a kávéházban. Fogta a BlackBerry-ét, és felment az internetre. Maga sem tudta, hogy mekkora az esélye annak, hogy a Twitteren épp Jacksonnak sikerül majd írnia.
MrJasperR. Kösz a felsőt, elviszem magammal LA-be, atomreaktort tervezni, ha gondolod, gyere érte. – Küld? Persze hogy küld, kattintott rá Sonny, és mire újra megjelent az oldal, csak akkor fogta fel, hogy semmi értelme annak, amit írt. És mi van, ha nem is az igazi Jacksonnak írt, és aki olvassa, majd teljesen hülyének nézi. Még szerencse hogy Torontóból egyenes járat ment a LAX-ra. A reptéren fogott egy taxit és egyenesen az UCLA központi épületéhez vitette magát. Ott a tanulmányira ment, és útbaigazítást kért. Egy vele egykorú lány elmagyarázta neki, hogy az egyetemi város D épületében lesznek az órái, és hogy a West Collige-ban lesz elszállásolva. West Collige, ismételgette magában, majd a megérzéseire hallgatva nyugat felé vette az irányt. 20 hosszú perc séta után ott állt egy vörös téglaépület előtt, amin hatalmas betűkkel volt kiírva az épület neve. Sonny felballagott a 4. emeletre, és megkereste a 423- as szobát. Nem tudta eldönteni, hogy kopogjon, vagy csak simán bemenjen. Inkább mégis kopogott, nem akart bunkó lenni vagy esetleg valakit megzavarni.
- Gyere! – jött a válasz, ezért Sonny kinyitotta az ajtót, és egy szőke hajú mosolygós arc fogadta. – Szia, tegnap szóltak, hogy jössz, csináltam helyet a fürdőben, és az lesz a te szobád! – hadarta a lány, és az egyik résnyire nyitott ajtó felé mutatott. – anyám, bocs Stephenie vagyok, de szólíts csak Steph-nek.
- Szia Sophine vagyok, de mindenki csak Sonnynak hív. – válaszolta a lány és egy félszeg kézfogással szerette volna üdvözölni, a lányt, akivel fél évig fog együtt élni. De Steph-nek ez nem volt elég, úgy látszik, hogy a napfény, és a meleg ezt teszi az emberekkel, de mindenki sokkal közvetlenebb és barátságosabb itt az élet napos oldalán. Steph egyszerűen magához ölelte a lányt.
- Nos Sonny igazán örülök neked, legalább nem lesz annyira elviselhetetlen Brigitte -tel lenni.
- Brigitte? – kérdezett vissza Sonny
- Igen tudod ő a másik szobatársunk. – magyarázta Steph és a másik ajtó felé bökött a fejével. – Nem lenne vele semmi baj, csak kicsit öntelt. Dráma szakon van és színésznő. Nem annak készül, hanem már az. – folyatta felháborodva. Hallani lehetett az enyhe déli akcentusát. – És te minek tanulsz? – szegezte Sonnynak a kérdést.
- Hogy én? Én csak egy szemeszterre jöttem, Atomreaktor tervezést tanulni. És te?
- Én angolszász jogot tanulok.
- Wau, az érdekes.
- Szerintem az érdekes, amit tanulsz, nekem ezt muszáj, csak erre kaptam ösztöndíjat, bár apa is azt mondta, hogy csak ezt tanulhatom, ragaszkodott hozzá. Egy texasi lánynak nem megengedett az egyetem, de ha már valami, akkor a jog belefér. – okés, most az egyszer nem baj hogy Sonny szülei már nem élnek, gondolta magában a lány, az apja legalább nem szól bele abba, hogy mit csinál. De amint erre gondolt, el is szégyenlete magát. Szerette a szüleit és minden nap gondolt rájuk. – Néha mikor ideges vagyok, megfeledkezem magamról, és hajlamos vagyok sokat beszélni. Ha zavar csak szólj rám nyugodtan.
- Ugyan semmi baj, néha én is sokat csacsogok. – Sonny biztosította a lányt, hogy nem zavarja ha valaki sokat beszél
- Esetleg ha gondolod holnap közbevezetlek! – ajánlotta fel Steph, és abban a pillanatban megjelent a szoba ajtajában a lány, aki biztosan Brigitte. Sonny csak elképedve nézte a lány, még sosem látott ilyen szép nőt életében. Fekete haja volt, a derekáig ért, szoros copfba volt fogva a feje tetején, a szeme kék volt, mint az óceán, a bőre mint az alabástrom.
- szia, te vagy az új lány? – kérdezte, ahogy meglátta hogy Sonny Steph ágyán ül.
- Igen én lennék az. – válaszolta Sonny, és egy kéznyújtással üdvözölte. Brigitte sokkal visszafogottabb volt, mint Steph. Ő csak kezet rázott Sonnyval.
- Nos, örülök, hogy itt vagy, remélem jól el leszünk! – na ez pont úgy hangzott mintha azt mondta volna hogy remélem nem köpsz a levesembe, majd eltűnt a szobájába. Sonny és Steph beszélgettek, és csak azt vették észre, hogy újra kinyílt az ajtó, és hogy Brigitte átöltözve egy intéssel búcsúzott, majd el is ment. Élvezni az egyetemisták életét.
Jackson észre sem vette, hogy mennyi nap telt el az óta, mióta utoljára látta Sonnyt, csak azt tudta, hogy a mardosó kín a lelkében egyre elviselhetetlenebb. Összefolytak a napok, amiket a kávézóban töltött, semmivel sem foglalkozott, sem a mindennapokkal, sem a zenekarral, még a gitározás is hidegen hagyta. Semmi sem tudta kirángatni ebből a letargiából, amiben volt. Végül mégis összeszedte magát, és elkezdte újra érzékelni maga körül a világot. Leült a számítógépe elé és olvasni kezdte az üzeneteit a Twitteren. Nem hitt az ilyen közösségi oldalakban, viszont arról hogy a MrJasperR név kit is takar valójában csak az legfontosabb emberek az életében. Egyetlen új üzenete volt. SophineEd. Kösz a felsőt, elviszem magammal LA-be, atomreaktort tervezni, ha gondolod, gyere érte. Sonny üzent neki. Sonny írt, fogta fel végül. A szíve repesett a boldogságtól. A másik pillanatban meg már a kezében tartotta a mobiltelefonját, és tárcsázta az egy barátja számát. A vonal másik végén nem kis meglepetés érte a hívott fél.
- Ki a franc lehet az! – mordult fel, miközben próbálta kihalászni a mobilt a zsebéből. – MrJasper – olvasta el a nevet a kijelzőn – Mi a fenét akarhat Jackson? – kérdezte magától – Csákány haver! – szólt bele végül a telefonba.
- Szevasz, remélem nem zavarlak, de szükségem van a segítségedre! – hadarta gyorsan Jackson.
- Mond, ha tudok, szívesen segítek – válaszolta Kellan, és egye kíváncsibb volt arra, hogy mit akarhat a barátja.
- Ha jól tudom, akkor te kémiát tanulsz Los Angelesben.
- Igen ezt jól tudod! – helyeselt Kellan
- Arról van szó, hogy van egy lány, nem olyan rég ismertem meg, de most eltűnt. Kaptam tőle egy üzenetet, hogy Los Angelesbe ment atomreaktort tervezni.
- Szerintem inkább atomreaktor építést tervezni!– javította ki Kellan.
- Jha biztos. – vágta rá Jackson. – Megtennéd, hogy megkeresed őt, és feltartóztatod, míg odaérek?!
- Haver, tudod mekkora az egyetem területe? – vonta kérdőre Jacksont
- Tudom, hogy te képes vagy rá, és szerintem amúgy sem lehet olyan sok helyen tanulni azt az izét, amit ő választott.
- Ebben igazad van. amint megtudok, valamit jelentkezem! – mondta Kellan, majd búcsúztak és ő visszadőlt a helyére az ágyban.
- Ki volt az? – kérdezte a lány, aki mellette feküdt.
- Csak Jackson, van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megjelenik nálunk.
- Jasper-Jackson? - kérdezte a lány, miközben a fiú izmos mellkasára támaszkodott, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Igen, tök jó lesz, ha megint összejön a banda, csak akkor attól tartok megint szárnyra kap a hír, hogy te meg Jackson jártok.
- Akkor nem értem, hogy miért titkolózunk még mindig?! – mondta bosszúsan a lány.
- Ugyan Ash, így sokkal jobb addig sem foglalkoznak azzal, hogy mi ketten, így sokkal nyugodtabb a dolog. Amúgy meg szerintem Jackson szerelmes, azért hívott, mert itt a csaj LA-ben és meg kell keresnem.
- Elment az esze, hisz ez egy nagyváros.
- Igen, de a lány az én egyetememre jár, és egy olyan szakon ahol nincsenek is olyan sokan, szóval szerintem holnap meg is találom. De most pihenjünk!
- Igazad van! – mondta a lány, és visszahajtotta a fejét a fiú izmos mellkasára. – Szereltek Kellan Lutz!
- Én is szeretlek kicsi tündelány! – azzal egy csókot nyomott a lány fejére, majd álomba merültek.
Reggel Steph és Sonny a campus kávézója felé vették az irányt. Brigitte nem tartott velük, valamikor hajnalban jött haza egy fiú kíséretében. Stepf egész idő alatt csacsogott a suliról, meg az életéről, hogy az apja mennyire ellenezte, hogy egyetemre jöjjön. De végül kompromisszumot kötöttek. Steph elvégezheti az egyetemet, de utána férjhez kell mennie ahhoz a férfihoz, akit az apja, kiválaszt neki.
- Hallod ez nagyon gáz, nem tudnák szerelem nélkül kényszerből házasodni! – mondta végül Sonny, közben pedig a saját jövőjére gondolt, hogy mi vár rá fél év múlva, hogy neki is muszáj lesz egy férjet keresnie, hogy megkapja a vagyonát, hogy azt nehogy a kapzsi rokonok felnyalábolják.
- Annyira nem gáz, azért. Anya és apa sem szerették egymást. Meg ez divat a mi családunkban. Nem számít, és szerintem én sosem leszek szerelmes! – hárított a lány. Majd miután végeztek a reggeli kávéval, Steph elkísérte Sonnyt az első órájára. 100 percnyi tömény izgalom várt a lányra, és ezt ő nagyon élvezte. Az előadásnak vége lett és ő kifelé vette az irányt a teremből.
- Viszlát! – köszönt az előadónak, ahogy kiment a teremből, és nem is figyelt maga elő, csak azt vette észre, hogy valaminek nekiment, hogy egy masszív falnak ütközött. Biztos volt benne, hogy az a valami, aminek nekiment befelé jövet még nem volt ott. Felnézett és akkor jött rá, hogy nem egy valaminek ment neki, hanem egy valakinek. Egy két méter magas százkilónyi tömör izom állt előtte.
- Ő bocs! – ennyit sikerült kipréselnie magából, majd lesütötte a szemét és indult is volna tovább.
- Hé, várj már egy kicsit. Ugye te vagy Sonny? A következő óránk közös lesz, ha gondolod, mehetünk együtt! – Sonny nem válaszolt, tudta, hogy el kell fogadni a felajánlást, mert egyedül nem találja meg az Izotóptechnika termet.
- Igen én vagyok Sonny, és kösz hogy segítesz, és még egyszer bocsánat.
- Semmi gond, meg se kottyant! – mondta a fiú, kihúzta magát és az öklével a saját mellkasához vágott. Sonny csak ámult ezen, ha valaki neki ütött volna ekkorát tuti, hogy a bordái bánnák.
- Honnan tudod, hogy Sonynak hívnak? – kérdett rá a lány.
- Hát megvannak az informátoraim, és gyorsan terjednek itt a hírek a lányról, akit Kanadából küldtek ide tanulni, mert az atomkutatás egyik legnagyobb zsenije lesz belőle! – mondta Kellan, ami igaz is volt, mivel tényleg terítették ezt a pletykát az egyetemen. Sonny érezte, hogy elpirul, és hogy az arcába szökik a vér.
- És esetlek, megtudhatom, hogy benned kit tisztelhetek? – kérdezte meg gyorsan, hogy terelje a témát.
- Jha Kellan vagyok. Kellan Lutz – mondta a nevét és várta a lány reakcióját. De ő még csak a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy rájött volna arra, hogy ki is áll vele szemben. Viszont Sonny pontosan tudta, hogy ki is a fiú valójában, az alatt a néhány nap alatt, míg nem mozdult ki a házból volt lehetősége megismerni Jackson munkáságát, és ott olvasta ezt a nevet, sőt végre megnézte a két közös filmet is, az Alkonyatot és az Újholdat is. Rá kellett jönnie, hogy az Emmettet alakító színész az életben még nagyobb és még izmosabb. De ez mind nem számított, csak Jackson számított, akit csak úgy szó nélkül ott hagyott Torontóban. – Itt is vagyunk, de ha megbocsátasz, nekem még el kell intéznem egy telefont. Odabent találkozunk! – mondta a fiú, és Sonny csak egy bólintással tudomásul vette, hogy most jobb, ha bemegy, mert nem kell, hogy fültanúja legyen a beszélgetésnek. Kellan Ashley számát hívta.
- Megvan, ha lehet, egyenesen idehozd őt!
- Okés, akkor nagyjából két óra és ott vagyunk.
- Kicsitünde szeretlek!
- Én is szeretlek Macika! – azzal bontották a vonalat. Ashley már a reptéren volt, és Jackson érkező gépét várta. Hamarosan le is szállt.
- Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte Jackson elképedve, ahogy meglátta Ashleyt a terminál kijáratánál várakozni.
- Neked is, szia – mondta Ash, miközben magához ölelte a fiút.
- Örülök neked, de azt hittem Kellan jön elém.
- Ez is része a meglepinek.
- Nem szeretem a meglepetéseket! – mondta morcosan Jackson.
- Ezt tuti szeretni fogod! – vigyorodott el Ashley, majd a kezét nyújtotta Jacksonnak és a kijárat felé indultak.