- Úr Isten!! - léptem ki 2007 februárjának végén főnököm irodájából fal fehéren, ahol is nagyjából 2 perccel ezelőtt közölte, megkapom életem első munkáját, ami nem kisebb személy, mint Kimi Räikkönen meginterjúvolásával jár. Na, erre nagyon kíváncsi leszek!! Nem is a munkától félek, hogy nem tudom megcsinálni, hanem Kimire, megismer-e még, hogy fog reagálni, mikor meglát. ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Félek!! Tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön ez a nap, hogy újra összehoz minket a sors, oké, akkor még nem tudtam, mikor elhatároztam, hogy újságíró akarok lenni, azon belül meg Forma-1-es, de mikor Kimi is csatlakozott a az Száguldó cirkuszhoz, ott döbbentem rá, hogy fogunk mi még találkozni. Erre tessék!! Te jóságos ég!

Körülbelül 3 napom volt arra, hogy összekapjam magam, összeírjam a kérdéseket, amiket fel akarok tenni, és bepakoljam a bőröndömet Ausztráliába, mert természetesen oda kell repülnöm, ha már újságíró-riporter az ember. Csütörtök délután landolt a gépen Melbourne-ben, onnan taxival jutottam el a szállodáig, amit persze a cég fizet. És mit ad Isten, sikerült abba a hotelben szobát kapnom, ahol az egész Ferrari-bagázs megszállt. Jól kezdődik! Lepakoltam a cuccaimat, majd a kis noteszemmel karöltve sikeresen kijutottam a pályára, ahol már nem volt nehéz megtalálni a nagy piros motorhome-ot.

- Jó napot! Segíthetek? - kérdezte egy kedves hölgy a pult mögül.

- Jó napot! Tulajdonképpen igen. Az F1 Racingtől jöttem, Kimi Räikkönennel kell interjút készítenem, azt hiszem, tudnak erről.

- Igen, már szólt a csapat. Kérem, fáradjon utánam. - majd bevezetett egy kellemes, nappalira emlékeztető szobába. Biztos minden riportert itt fogadnak. Mégis kellemesebb itt beszélgetni, mint kint, ahol nyüzsögnek az emberek.

- Kérem, itt várjon. Azonnal Kimi is megérkezik.

- Köszönöm. - majd magamra hagyott.

Szent ég, nyílik az ajtó, és már hallom is Kimi hangját:

- Nehogy már megint egy újabb interjú. Most léphettem le az előzőről!

- Nem baj, Kimi, ezen túl leszel, és utána nem nyaggatunk. - tuszkolta be a Ferrari sajtósa a terembe.

- Laura?? - kérdezte csodálkozva, miután becsukta az ajtót, és megfordult.

- Szia, Kimi. Elkezdhetjük az interjút? Gondolom, hamar túl akarsz esni rajta. - mondtam neki rezzenéstelen arccal.

- Ja, persze. - térítettem vissza a való életbe. Miután helyet foglaltunk, gondoltam, nem is kerülgetem tovább a kását, belevágtam, hogy minél hamarabb szabadulhassak.

- Nagy változás a Ferrari világa a Mercedeséhez képest?

- Tessék? Bocs, nem figyeltem. Megismételnéd mégegyszer?

- Na, idefigyelj, nekem ez az első munkám az F1 Racingnél, és azt tudom, hogy téged nem érdekelnek ezek a „nagyon fontos” események, mint a sajtótájékoztató, de legalább erre a 20 perce méltóztatnál idekoncentrálni?

- Hé, Laura, nyugi. - fogta meg Kimi a kezem. - Mi a baj?

- Még kérded? - rántottam el a kezem. - Basszus, Kimi, 13 éve most találkoztunk először, és úgy teszel, mintha mi sem történt volna. De akkor emlékeztetlek: egyik nap fogtad magad, és csak úgy leléptél, se szó, se beszéd. Hónapokig telt, mire sikerült elfelejtenem téged. Te voltál a legjobb dolog addig az életemben, végre volt valaki, aki megértett, akivel megoszthattam a problémáimat, aki meghallgatott. És én is ezt tettem veled. Megértettem, hogy a versenyzés, a gokartozás, a Forma-1 az életed, és tudtam, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor otthagyod Espoot, és a saját utadat járod majd, de azt hittem, legalább elbúcsúzni odajössz, és elújságolod, hogy sikerült, teljesült az álmod, de nem, erre se méltattál. Mondhatom, nagyon jól esett. - zúdítottam az összes felgyülemlett haragomat és sérelmemet Kimire.

- Tudom, és teljesen igazad van. Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? - kérdezte lesütött szemmel.

- Már megbocsájtottam. Felfogtam, hogy nem voltam neked olyan fontos, mint ahogy én azt hittem, gondoltam.

- Na, ez nem igaz. - kérte ki magának. - Te is sokat jelentettél nekem, úgyhogy ilyet ne mond.

- Hát, mit ne mondjak… feltűnt. - mondtam cinikusan.

- Megmagyarázhatom?

- Azt hiszem, nem vagyok rá kíváncsi. Mikor elmentél, tudni akartam, hogy miért nem szóltál, most már nem érdekel. Megtörtént, túlléptem rajta, gondolom már te is, úgyhogy ezt itt és most zárjuk le.

- És nem lehetne olyan, mind régen volt? Nem lehetünk olyan közeli barátok?

- Nem tudom… Nem hiszem. Egyelőre az is sok, hogy újra találkozunk. Sajnálom. Csináljuk meg, amiért idejöttünk, aztán mindenki mehet, amerre dolga van. Szóval, nagy változás a Ferrari világa a Mercedeséhez képest?

Az interjú végül tipikus sajtótájékoztató hangulatban telt, én kérdeztem, Kimi meg egykedvűen válaszolt, bár próbáltam olyan kérdéseket feltenni, amiket nem kérdeznek meg minden nap tőle minimum háromszor.

- Hát, köszönöm, hogy szakítottál rám időt. Minden jót. - szedtem össze a cuccaim, és nyitottam volna ki az ajtót, mikor Kimi utánam szólt:

- Laura? Találkozunk még?

- Talán. - válaszoltam neki, majd próbáltam minél hamarabb eltűnni onnan. Villámgyorsan vissza akartam menni a szállodába, és csak egy forró fürdőre és zenére vágytam, ami kikapcsol, és elfelejtem a gondolataimat. Mikor felértem a szobámba, megeresztettem a vizet, besötétítettem, fogtam az Ipodom, és bedőltem a forró habok közé. Mit talán? 100%, hogy újra találkozunk, tekintve, hogy egy szállodában lakunk, és a munkám miatt is sűrűn össze fogunk futni. De nem érdekel! A kocsik, a versenyzés, a gumiillat miatt vagyok itt, és nem fogom feladni az én álmaimat sem, csak azért, mert Kimi is itt van. Egyébként meg kell hagyni, élőben sokkal aranyosabban néz ki, mint TV-n keresztül, de semmit nem változott a gyerek-Kimihez képest. Anyám, mennyi baromságba belevitt. Azok voltak a szép idők. Mikor azt hittük, nincsen rajtunk kívül senki, csak az volt a fontos, hogy jókat játszhassunk, és semmi problémánk nem volt. Hát, mit ne mondjak, jól összejött ez a „felejtsük el minden bánatunk, és csak a lazulás számít, és semmire nem gondolok” érzés.  Azt sem tudom, melyik szám szól… Ja, de The script: The man who can't be moved, ez az egyik kedvencem, ha ezt hallom, mindig sikerül megnyugodnom, kivéve most, képtelen vagyok kiverni Kimit a fejemből. Szegény, ott próbálkozott, én meg meg sem hallgattam. De tudom is, hogy miért… mert félek, félek attól, hogy megint olyan közel kerülünk egymáshoz lélekben, és egyszercsak megint fogja magát, és magamra hagy. Ugyan megszoktam már, hogy egyedül kell boldogulnom, de az mégis csak más, mikor valakinek kiöntöd a szíved, és az a valaki minden bánatodat, örömödet magával viszi egy másik világba, de téged meg magadra hagy az újabb és újabb kétségek között, és nincs, akitől segítséget kérhetnél. Kivéve persze a szüleid. Apropó, szülők. Anyuékat is fel kéne hívnom, és úgy hallom, enni sem ártana valamit. Még fél óra pancsolás után kikászálódtam a kádból, felöltöztem, és mielőtt lementem volna valamit enni, felhívtam anyuékat.

- Szia, anya.

- Kicsim! Szia! Hogy vagy?

- Jól, köszönöm. És ti?

- Mi is. Apád kint vágja a fát már majd egy fél órája, nagyon szenved vele. - kuncogott anya. - És Kimivel találkoztál már.

- Igen.

- És, milyen volt?

- Nem tudom… Igazából rosszabbra számítottam. Próbálta megmagyarázni, hogy miért történt minden 14 évesen, de nem hagytam.

- De miért? - csodálkozott anyu.

- Mert nem akarok megint olyan közel kerülni hozzá. Mi lesz, ha megint lelép?

- Jaj, kicsim.

- Hülye vagyok, mi?

- Dehogyis. Teljesen megértelek, de szegény fiú meg töri magát, te meg esélyt sem adsz neki?

- Igazad van. Nincs abban semmi rossz, ha meghallgatom.

- És szerintem, ha Kimi tényleg megbánta, amit tett, akkor nem fog mégegyszer ez előfordulni.

- Remélem, igazad van. Na, de most megyek, mindjárt éhen halok. - nevettem.

- Úgy látom, nincs itt semmi baj, ha az étvágyad megvan. - mulatott anya is.

- Apát puszilom. És majd még beszélünk.

- Átadom. És nagyon vigyázz magadra. És majd mesélj, mi volt Kimivel.

- Rendben. Puszi.

- Szia.

Lehet, hogy anyának igaza van, tényleg meg kéne hallgatnom Kimit. Ha köti az ebet a karóhoz, akkor leülünk, és megbeszéljük a dolgainkat. Abba még senki nem halt bele. Miután ezt megbeszéltem magammal, lebattyogtam az étterembe. Mennyi finomság van itt, hogy fogok ebből választani? Végül egy lasagne mellett döntöttem, ez az egyik legjobb kaja a világon, persze csak a tipikus finn ízek után. Fogtam a lasagne-mat, egy ásványvizet és egy banánt, és leültem egy félreeső sarokba. Nem szeretek a középpontban enni, utálom, hogy belebámulnak a számba, meg az ételembe, és jó a teret is körbelátni, kik szállingóznak befele. Épp indulni készültem, mikor Kimi toppant be az étterembe. Fú, még jó, hogy nem feltűnő helyen ülök, itt legalább tuti, nem vesz észre, így szépen, csöndben fel tudtam osonni a szobámba. De úgy nem értem magam, most döntöttem el, hogy hagyom magam meggyőzni, és végighallgatom Kimit, erre itt próbálok feltűnés nélkül elsurranni mellette. Tuti, nem vagyok százas. Na, de itt is össze kéne egy picit pakolni, brutál, ami ebben a szobában uralkodik. 20 percbe telt, mire sikerült átláthatóvá varázsolnom a helyet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttem, ha már sikerült eljutnom külföldre, akkor körbenézek a városban. Felvettem egy hosszú farmert, ez a kedvenc viseletem, hozzá meg egy kék, rövid ujjú felsőt, ami még egy kis dekoltázst is ad. Felkaptam még egy pulcsit, ugyan most nincs hideg, de ki tudja, mikorra érek haza, és már nyúltam is a kilincsért, mikor kopogtak.