4. rész
2009.09.22. 14:03
Az átmeneti átvizsgálóban gyűltünk. Végre Can is megérkezett. Kicsit idegesen tekintettem körbe. Szását kerestem a tekintetemmel. Ekkor lépett be az ajtón az alezredes. Értetlenül néztem rá.
- Szása más feladatot kapott.- mondta röviden.
- Jól van fiúk, lányok!- kezdtem nyugalmat erőltetve magamra.- Tudom, hogy mindent el fogtok követni, hogy ép bőrrel haza érjünk. Mindenki tudja, hogy a legértékesebb ember, így a SKYNET elsődleges célpontja Can.- kicsit nehezemre esett ezt így kimondani, de nem akartam hamis illúziókat kergetni.
Lopva a nevezettre pillantottam, aki lesütött szemekkel állt előttem. Folytattam.
- A küldetést különlegessé teszi, hogy még sose voltunk ilyen felállásban egy csapat, de remélem, hogy a felszínen is annyira jók tudunk lenni, mint amennyire itt a bázison számíthatunk egymásra.
Végignéztem a csapaton. Eszembe jutott az első küldetésem, mikor először voltam parancsnok. Meglepően könnyen sikerült szót értenem a többiekkel és ők, mintha kitalálták volna a gondolataimat. Köztük volt Chidori is. Őt ismertem a legrégebbről, a mostani bázisunkról. Sajnos az előzőt porig rombolták a gépek. Még sok-sok évvel ezelőtt történt, vagyis nem sokkal az ítélet napja után. Akkor még nem hallottunk a beszivárgó egységekről, akik megtévesztésig hasonlítanak az emberre, és képesek a biológiai folyamataikat is utánozni. Akkor találkoztam közelről halálosztókkal. Csak a szerencsének volt köszönhető, hogy megmenekültem, illetve azoknak a patkányoknak, akik épp a bázison akartak menedéket találni. Az ő hőképeik megzavarták- igaz, csak kis időre- a gépeket, és akkor bukkant fel Chidori a semmiből és berántott egy félig leomlott fal mögé. Aztán kihasználva a gépek hosszabb reakció idejét sikerült elérnünk a mentőosztagot. Chidorinak azóta is hálás vagyok az életemért, és persze mindig az adósa maradok.
Elégedetten néztem végig a társaimon. Érdekes, egyikük szemében sem láttam félelmet, még Can-ében sem.
- Mielőtt indulnánk, még annyit, hogy vigyázzon mindenki a bőrére, és legyen mindig éber!- kértem őket, majd a szokásos kézfogás, és ölelés jött. Chidori bíztatóan mosolygott, Blaise a lehető legszorosabban ölelt magához és annyit súgott a fülembe, hogy kitartás.
Pier arcvonása kemény maradt, de ez nem volt idegen tőle, tekintete bátorító és erőt sugárzó volt. Még Can-t is megöleltem, és érdekes mód ő ezt természetesnek vette. De miután elengedtük egymást nem néztünk egymásra.
Határozottan léptem be a liftbe.
* * *
Újra a felszínen voltunk. már esteledett, bár itt a nappalt és az éjszakát nem nagyon lehetett megkülönböztetni egymástól. Még mindig sűrű porfelhők borították az eget, és néha sütött csak ki a nap, de az is csak olyan félhomályféleség volt. Szóval már semmi sem volt olyan, mint az Ítélet napja előtt. Bár lehet, hogy ha a gépek nem jönnek, és akkor mi magunk emberek pusztítottuk volna a Földünket. De ezt már úgyse fogjuk megtudni.
Szóval a hosszú kanyargós alagút után egy roncstelep oldalán jutottunk a felszínre. Innen csak pár percre volt a belváros. Ahogy kiléptünk a felszínre rögtön égett plazma szaga csapta meg az orrunkat.. Gyorsan körbe néztem, majd tudattam a többiekkel, hogy ötméteres körzetben szóródjanak szét fedezéket keresve maguknak.
Mikor pár perc lapulás után nem láttunk semmi gyanúsat Pier intett, hogy induljunk el. Bal kezemben a csőre töltött AK 47-est tartottam, a kézi pisztolyom a csuklómhoz volt erősítve, ha esetleg közelebbről érkezne támadás felém. A fülhallgatót azért bedugtam a fülembe, bár tudtam, hogy nem lehet használnunk, de az éterben haladó üzeneteket lehetett fogni. Pier után, kissé leszakadva, Chidori jobbról, én pedig balról követtem. Köztünk Can haladt előre. Mivel hátul nem volt szemem jobban örültem volna, ha nem csak Blaise-re kell számítanom váratlan támadásnál.
Ahogy ezt kigondoltam, a szemem sarkából láttam, hogy Can villámgyorsan fordul hátra és hátravetődése közben maga elé emeli a könnyített plazma fegyvert.
Nem hősködtem, így a már az előbb kinézett törmelék halom mögé vetődtem. Úgy véltem, hogy jobb lesz utána felmérni az erőviszonyokat.
Ahogy kilestem a törmelék mögül egy füstölgő alakot pillantottam meg. Egy néhai terminator T 600-ast.Visszahúzódtam gyorsan, majd magamban háromig számoltam, és a nem túl messzi fedezék mögé vetődtem. Nem vett tűz alá senki, így megnyugodhattunk egy időre.
Egy pillanattal később Blaise ért mellém.
- Változtatnunk kell a terven.- mondta komoran. Én bólintottam, hogy egyet értek vele.
Tekintetemmel megkerestem a többieket. Először Can-t aki még mindig a hátán feküdt. Odarohantam hozzá nem törődve az esetleges veszélyekkel, persze Blaise nyomban követett. A srác arcán fájdalom látszott.
- Na, még csak ez hiányzott!- mérgelődtem magamban.
Alig tettünk meg pár métert és majdnem leszed minket egy T 600-as. Sürgősen át kellett beszélnünk a stratégiát.
Gyorsan áttapogattam Can végtagjait, amik egyben voltak szerencsére. A fejét a sisak védte, így gyorsan felállítottam a diagnózist. Valószínűleg a levegő a tüdejében szorult, azért van fájdalma, arra már gondolni sem mertem, hogy a gerince sérült.
- Hol fáj?- kérdeztem tőle halkan.
Nem érkezett válasz.
- Pislogj kettőt, ha eltalálom!- kértem.
Óvatosan a nyakát, az oldalát, a derekát, majd a gerincét is végigtapogattam. Sikerült kitapintanom az egyik bordájánál a fájdalmas területet. Reméltem nem tört el a bordája.
- Felbírsz kelni?- kérdeztem aggodalmasan.
Ő tett egy próbálkozást, majd Blaise segítségével felült. Néhányszor mély levegőt vett, majd megszólalt:
- Most már jobb.
Az arcán látszott a megkönnyebbülés.
- Rendben.- válaszoltam megkönnyebbülten. - Induljunk Pierék után! Ott a ház mögött tűntek el az előbb.
|