Szerdán kimentünk este a pályára. A többi pilóta is ott volt. Én nem éreztem jól magam. A hangulatom egyenlő volt egy nyári hóvihar esélyével a trópusokon. A Renault Paddock-ban ültem az egyik székben. A TV-ben a Vuelta Espana-t néztem. Fernando lépett be Bob Bell-el.

-          Minden rendben? – ült le mellém Ferni.

-          Ahha. Mi lenne?

-          Csak olyan rosszul festesz.

-          Nem érzem jól magam. Legszívesebben visszamennék a hotelba. Hányingerem van.

-          Bob. Nem lehetne, hogy…

-          De. Daniela. Menj a hotelba. Az a fontos most, hogy holnapra jobban legyél. Azért szólok di Grassi-nak, hogy egy üléspróbát vegyünk.

-          Nem lesz rá szükség. Jobban leszek.

-          Ezt majd mi eldöntjük.

-          De, én vezetni akarok. Nem kell az üléspróba. Még ha nagyon rosszul vagyok, akkor is elvezetem.

-          Az egészséged most fontosabb. Irány a hotel!

Visszamentem a hotelbe. Feküdtem az ágyban, és próbáltam aludni. Csak egy rossz érzés kerülgetett. Hogy a közeljövőben egy szörnyűség fog történni. Érzem, és ettől félek… Nem! NEM! Daniela fél? Olyan nem létezik! Én vagyok a legjobb, leggyorsabb, és nem kell félnem semmitől és senkitől… Elaludtam.

Másnapra jobban lettem. Csütörtök, ezért interjúk, sajtótájékoztató… Ááá, fúj! UTÁLOM!

Pénteken edzés volt. Az első edzésen sikeresen megpusziltam 9 kör után a falat. Ráadásul hol máshol, mint a hírhedt 17-es kanyarban, vagyis ahogy én hívom: NelsiP, az áldozat kanyar. :P

A második edzésen is nagyon hátul végeztem. A kocsi túlkormányzott, és még fék problémák is vannak. A két edzés után a mérnökökkel beszéltünk a beállításokról. Későn mentünk vissza a hotelbe, majd elaludtunk.

Időmérőn aztán nálam minden a lehető legrosszabbul alakult. Reménykedtem benne hogy a futam, életem első éjszakai Formula1-es futama jól fog alakulni…