-          Ébresztő! Dani. Reggel van már, illetve, épp annyi idő, hogy készülni kell. Megyünk Japánba.

-          Ne, még nem. Korán van még…

-          Csak a tegnap miatt érzed koránnak. Hasadra süt a nap.

-          Nem is. Sötét van a szobában még.

-          Igen? – éreztem, hogy feláll az ágyról. Egyszercsak fény öntötte el a szobát.

-          Neeeeeeee. Vissza, vissza. – húztam a fejemre a takarót.

-          Ébredj. Öltözz, készülj, és menjünk le enni.

-          Nem vagyok éhes. Aludhatok még?

-          Nem. Ez esetben máris indulhatunk, ha nem vagy éhes…

-          Éhes vagyok.

-          Akkor öltözz. Kapsz 2 percet.

-          2? Az kevés nagyon. 10.

-          Nem. 10-et biztos nem!

-          Akkor 5?

-          Legyen. 5 perc és kész legyél. – ment ki. Nagy nehezen feltornáztam magam, majd amint megállapítottam, hogy még igencsak hűvös van a takarót magamra csavartam, és válogattam a ruhák között.

-          Kész vagy már? Nem. Lejárt az 5 perc.

-          Nem is. – néztem az órára. – Vagyis de is.

-          Hát akkor most mi legyen? – gondolkodott.

-          Bünti?

-          Azt hiszem, igen… Szörnyűség. Büntetést fogsz kapni.

-          Jaj, jaj. És mi is lesz az?

-          Nem tudom még, de ki fogom találni.

-          Amíg ezen gondolkodsz, addig én felöltözök. Mit vegyek fel?

-          Valami csínosat.

-          Hihi… Azt hiszem, ellophatom a pólód?

-          A pólóm?

-          FAster-es pólót. Kérlek. Olyan aranyos.

-          Nyugodtan.

-          Köszike.

Felvettem Nando fekete FAster-es pólóját, és egy farmert. Fernandon a kék FAster-es póló volt egy fekete gatyával.

-          Csinos. Neked is tervezek majd pólót.

-          Cuki vagy.

-          Most ez a cuki Fernando megparancsolja, hogy irány reggelizni, és utána japán.

-          Rendben. Engedelmeskedem Senor Nano.

Japánban aztán nem a legszebb idő fogadott mindet, viszont mi annál jobb hangulatban voltunk. A pályán is folyton hülyült Fernando. A ruhánkról immár lekerült az ING narancs színe, tehát fehér-sárgák voltunk. Nagyon állatian néz ki. Fer a bukóját is vicces hangulatúra tervezte meg. Az ING feliratok helyén volt pár mosolygó smile, és néhány szamuráj, vagy nem is tudom mi volt rárakva. Vicces, annyi szent!

Épp a Renault boksz egy kis eldugott részén ültem, és gondolkodtam, mikor Fer egy nagy puszit adott az arcomra.

-          Au. – húzódtam el.

-          Mi a baj? Mi fájt? Baj van?

-          Dehogy, csak, ez a szakáll, már nagyon megőrít. Kérlek, minél hamarabb vágd le.

-          Pedig már azt hittem tetszik. – gúnyolódott. – Majd otthon levágom, de tudod elfelejtettem borotvát hozni.

-          Máskor erre én fogok figyelni! – nevettem.

-          Kibírod ezt a pár napot. – bújt hozzám.

-          Őőő, majd bepótlom, de most nem fogsz sűrűn puszit kapni. Nagyon szúr.

-          Pedig nekem nincs akkora szakállam, mint Heidfeld-nek.

-          Ne is legyen!

-          Ez a büntid. Puszit kell adnod.

-          Bünti? Miért is… hopp.

-          Hopp, hopp. Az a csalafinta kis 5 perc, ügye? – csókolt meg. Megráztam végül a fejem, majd vidáman elindultunk a kötelező autógramm osztásra.