Ismételten sikerült összehívni annyi embert, hogy alig ismerjek néhányat. Nem volt egyszerű a hatalmas tömegben megtalálni azokat, akik meg tudnak védeni attól, hogy én legyek a középpontba. Inkább menekülőre fogtam a dolgot és kimentem a teraszra. A friss, éjszakai levegő kissé megnyugtatott.

-Mi a baj?- lépett mellém Jane.

-Utálom ezt az egészet. Nincs egy ismerős sem. Akik itt vannak, mind fellengzős idióták. És Seb sincs velem.- panaszkodtam.

-Ennyire hiányzik?- lepődött meg a lány.

-Hozzászoktam, hogy mindig mellettem van.- fordultam meg és az üvegajtón keresztül szemléltem a bentieket.

-Ne aggódj, ezt túléljük és holnap megint mellette lehetsz.- ölelte át a vállam.

-Ada Freistein!- jelent meg előttünk az apám.- Azonnal gyere be!- förmedt rám, majd visszaindult a tömegbe. Mivel ilyen mérges volt, muszáj volt utána mennem. Egy kisebb csoportnál állt meg. Ott volt az anyám, a bátyám, meg egy idegen házaspár a két fiával.

-Látom, Tim, nem olyan nehéz megtalálni a kis hercegnődet.- mosolygott a férfi.

-Valóban, hiszen Ada olyan csinos, hogy mindenhol észreveszi az ember.- vigyorgott apám is. Ez volt a dolog undorító része, legalábbis számomra.- Kicsim, ők itt Herr és Frau Kasten, valamint a fiaik, Uve és Hugo.

Aranyosan mosolyogtam rájuk és illedelmesen be is mutatkoztam. Majdnem egy teljes órát töltöttünk cseverészéssel, de nekem egész idő alatt máshol járt az agyam. Majd végül leültünk enni. Nehezemre esett lenyomni a torkomon néhány falatot, mivel azért otthon kellőképpen bevacsoráztam, tudva, hogy itt csak olyan ételek vannak, amiket nem nagyon kedvelek. Vacsora után pedig jöhetett a tánc. Sorra kértek fel az idióta úri fiúk és nem mondhattam nemet, mert apám végig figyelt. Végül a bátyám mentett meg, aki szintén felkért táncolni.

-Bárcsak tehetnék valamit annak érdekében, hogy ne kelljen itt lenned.- súgta a fülembe.

-Nekem már az is sokat jelent, hogy néhány percre kimenekítesz közülük.- bújtam oda hozzá.- Annyira elegem van belőle. És ha ennek a számnak vége, megint jönnek a többiek.

-Akkor majd szólok Fabiannak is, hogy lépjen közbe.- simogatta meg az arcom.

-Arra nagy szükségem lesz.- jegyeztem meg és nem is tévedtem nagyot. Akik később felkértek, mind önimádók voltak. Azt hiszem, hogy teljesen elment a kedvem mindentől a következő néhány hétre. Persze az unokaöcsém is a legjobb pillanatban jött, így ismételten volt néhány szabad percem. Mikor vége lett a számnak, megtapsoltuk a zenekart és visszaültem az asztalunkhoz, mivel megjelent az anyám és kijelentette, hogy beszélnünk kell.

-Drágám!- mosolygott rám.- A jövő hónapban betöltöd a 21. életévedet.- fogta meg a kezem.- Tudod, hogy mikor én…

-Mikor 21 éves voltál, akkor mentél hozzá apához.- vágtam közbe.- És 1 év múlva pedig megszületett Bruno.

-Pontosan, kicsim. És te is nagyon jól tudod, hogy a mi életünk más, mint a többi emberé. És most a tiéd is megváltozik.

Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél. Közben megjelent mellettünk Uve Kasten és hatalmas bájvigyor volt az arcán.

-Egy kis figyelmet kérek!- mondta apám a zenekari emelvényről. A zaj szép lassan elhalt.- Mint önök is tudják, a kislányom, Ada a jövő hónapban tölti be a 21. életévét és ez azt jelenti, hogy eljött az ideje a családalapításnak. Nagy örömmel jelentem be, hogy a lányomat eljegyezték!- mosolygott az apám. Idegesen ugrottam fel a székemről. Mégis miről beszél? Az anyám elkapta a csuklóm és nem engedett el.- Ada és Uve Kasten esküvőjét május végén tartjuk. Éljenek a fiatalok!- kiáltotta végül, mire mindenki tapsolni kezdett. Közben a mellettem álló férfi erőszakosan az ujjamra húzta a gyűrűt. És utána jött a dolog legrosszabb része. Egyszerre kezdték skandálni, hogy: „Csókot, csókot!”. Ahogy csak tudtam, hátráltam, de Uve erősebb és gyorsabb volt nálam. Magához rántott és lenyomta a nyelvét a torkomon. Minden erőmmel próbáltam menekülni előle. Mikor végre elengedett, döbbenten álltam előtte. Utána zokogva rohantam ki a házunkból. Kinn időközben zuhogni kezdett az eső, úgyhogy néhány pillanattal később már bőrig voltam ázva. Mivel magas sarkú cipőben igen nehéz futni, többször is elestem és a fehér ruhám tiszta sár volt. Hirtelen viszont megállt egy autó és kinyílt az ajtaja.

-Gyere, hugi, elviszlek Sebastianhoz.- szólt Bruno. Beültem és egyből beburkolóztam a plédbe, ami az ülésre volt terítve. Az egész úton zokogtam, mert nem tudtam megérteni a döntésüket. Nekik könnyű volt, mert szerették egymást, így a szülők nem tettek semmit az ellen, hogy összeházasodjanak. Azt hittem, hogy az ősi szokást már ők is elfelejtették. De úgy tűnik, ez nem így van és tesznek róla, hogy én folytassam ennek a továbbvitelét.