Annyira kikészítettek a történtek, hogy még a kapu kódját sem tudtam megmondani a bátyámnak. Így kénytelen volt csengetni.

-Igen?- szólt bele a még mindig éber Seb. Már elmúlt éjfél is.

-Bruno Freistein vagyok. Adát ide hoztam, mivel a bálban volt néhány esemény, amitől nagyon rosszul van.- felelte a bátyám, mivel igazán aggódott értem.

-Gyertek!- felelte a srác, majd nyílt is a kapu. Mire odaértünk az ajtóhoz, ott állt egy esőkabátban. Ahogy megállt a kocsi motorja, kinyitotta az ajtót, a karjaiba kapott és bevitt a házba.- Mi történt, kicsim? És miért vagy tiszta sár?- kérdezte egyből, ahogy leültetett a kanapéra. Nem tudtam felelni neki, még mindig fojtogatott a zokogás. Majd a bátyámhoz fordult, aki elmesélt neki mindent. Így már értette, hogy miért vagyok annyira rosszul. Leült mellém, majd szorosan magához húzott. Közben nyílt az ajtó és belépett Jane Fabian kíséretében.

-Hogy van?- kérdezte a lány könnyes szemekkel.

-Nagyon rosszul.- mondta Bruno letörve.

-Hoztunk neki tiszta holmit meg még néhány olyan dolgot, amire szüksége lehet.- tett le egy táskát az unokaöcsém.

-Édesem!- cirógatta meg az arcom Sebastian.- Menj fel a szobámba és szedd le magadról ezt a ruhát. Majd Jane segít.- állított talpra. Görcsösen kapaszkodtam a pólójába.- Ne aggódj, eszem ágában sincs elküldeni téged. Csak félek, hogy megbetegszel.- érintette meg a kezemet is. Lassan közelebb hajolt (figyelve arra, hogy még véletlenül se ijesszen meg) és gyengéden megcsókolt.

-Mondd, hogy…- kezdtem a mondatot, de a hangom elcsuklott.

-Szeretlek! És történhet bármi, ez nem fog változni.- ölelt át még egyszer, majd barátnőm gondjaira bízott. Felmentünk a szobájába, ahol sikeresen rendbe szedtem magam. Jane segítségével levettem a ruhámat, majd letusoltam és felvettem azt, amiben aludni szoktam. Az ágy szélére ültem és csak bámultam ki a fejemből. És akkor észrevettem egy változást.

-Hol a gyűrűm?- kérdeztem a lányt.

-Melyik?- kérdezett vissza.

-Az a kék köves. Amit annyira dicsértél.- kezdtem el keresni.

-Nem volt rajtad.- adta meg a választ. Ijedten néztem rá, majd lerohantam a nappaliba.

-Ugye, itt lesz?- kezdtem el felforgatni mindent.

-Mi hiányzik?- kérdezte Bruno.

-A gyűrűm, a kék köves. Tudom, hogy rajtam volt. Nem veszíthettem el.- estem ismételten kétségbe.

-Itt van, nálam.- ültetett le Fabian.- Az a senki vette le az ujjadról, mikor a másikat adta.

Kissé megnyugodva, de még mindig remegve a történtektől, lehuppantam a kanapéra. Sebastian ült le mellém és megfogta a kezem.

-Ez nem tartozik hozzád.- jegyezte meg és lehúzta az eljegyzési gyűrűmet.- Ezt a gyönyörű kezet ennek a gyűrűnek kell díszítenie.- húzta fel a kék köveset. Ez volt az a kis ékszer, amit még Ausztráliában kaptam a karkötőmmel együtt.

-Most, hogy Ada biztonságban van, mi megyünk is.- mondta a bátyám. Kaptam mindenkitől egy-egy puszit, majd távoztak. Míg Seb kiengedte őket, én visszamentem a szobájába. Ott volt egy kényelmes fotel, abba ültem bele. A térdeimet felhúztam és átkaroltam mindkét kezemmel. A fejemet ráhajtottam és néztem a semmibe. Még mindig nem tudtam felfogni a dolgokat. Leginkább azt, hogy miért akarják tönkretenni az életemet. Végre boldog lehettem volna. Életemben először szerettem valakit úgy, ahogy Sebastiant és életemben először szerettek úgy, ahogy Sebastian engem. És az apám 2 perc alatt tönkretette ezt. Mindent, amit eddig felépítettem. A szemeimet ismét könnyek lepték el. Próbáltam őket visszaszorítani, de nem sikerült.

-Jaj, kicsim!-törölte le az apró könnycseppeket. Észre sem vettem, hogy ott ül, a földön és engem néz. Felkeltem a fotelből és befészkeltem magam az ölébe. A fejem a mellkasára hajtottam és tovább sírtam. Némán, hang nélkül. Ő pedig végig nyugtatott. A szavait a fülembe suttogta, az érintéseivel minden kételyemet eloszlatta. Azt kívántam, hogy ne legyen a világon más csak ő és én. Mi ketten, szerelemben, örökké.