Reggel mikor felkeltem, gyorsan lezuhanyoztam. Felhúztam egy farmert és egy fekete hosszú újút. A hajam, összefogtam lófarokba. Lementem a nappaliba. A konyha és a nappali egy helyiségbe volt. Mindig is az ilyen stílust szeretem. Nagy tágas terek. Láttam, hogy anya a konyhába pakolászik megint.

-          Jó reggelt! – köszöntem neki és ültem fel a bárszékre.

-          Jó reggelt! Ilyen korán fent vagy? – lepődött meg.

-          Igen! Anya, van egy csomó dolog a szobámba, ami nem kell. Itt legfőképpen a ruhákra gondolok. Szerinted, ha összeszedem, hova tudom leadni.

-          Leadni? – kérdezet vissza.

-          Igen! Kár lenne kidobni őket, van, amelyik még egyszer sem volt rajtam. Biztos valami szervezet hasznát venné.

-          Lányom te mióta, jótékonykodsz?

-          Régóta.

-          Fogsz te még meglepetéseket okozni nekünk. - mondta mosolyogva anya.

-          Ezt most mire érted?

-          Semmire. Majd később menj át Paulához. Mi is mindig neki adjuk az ilyen dolgokat.

-          Oké.

-          Amúgy szombaton karnevál lesz.

-          Milyen karnevál? – kérdeztem vissza meglepődve. –Itt ilyen is szokott lenni? – én nem emlékszem ilyenre.

-          Nem szokott. Ez adománygyűjtő. Ha nem gyűlik össze elegendő pénz, akkor be kell zárni a korházat és az iskolát is.

-          Úgy is összegyűlik. – mondtam neki.

-          Kérsz reggelit?

-          Majd ha felébredtem, akkor rá szánom magam, hogy csináljak magamnak.

-          Te magadnak? Mióta tudsz főzni?- lepődött meg.

-          Négy éve. Nem volt személyzetem, csak egy bejáró nő, aki heti kétszer jött nagytakarítást végezni.

-          Kibírtad személyzet nélkül?

-          Mondtam, hogy a saját lábamra akarok állni.

-          Tudom, de eddig ezt nem nagyon akartam elhinni.

-          Tudom. – néztem a szemeibe

-          Csináljak neked reggelit? – kérdezte

-          Csinálsz?

-          Persze. Régen is én csináltam.

-          Oké.

-          Apa fent van? – kérdeztem már evés közben.

-          Igen, már kérdezte mikor mész be.

-          Anya mi baja van apunak?

-          Szívinfarktusa volt, az orvos szerint szerencsére nem volt komoly. De tudod milyen apád. Már elkönyvelte, hogy öreg és ezért ki nem bírom robbantani a szobából.

-          Gondolod, ki jön szombaton velünk?

-          Nem hiszem, most mondtam, hogy nem tudom kirobbantani a szobából.

-          Az te vagy, de én ma sétálni fogok vele.

-          Nem fog menni.

-          Én kérem. – mosolyogtam rá.

-          Ez igaz, neked nem mond nemet.

-          Na, ugye.  Elmosogatsz? Mert akkor felmegyek hozzá.

-          Oké, menj.

Halkan mentem be hátha alszik még, de már fent volt. Gyors oda bújtam hozzá. Sokat beszélgetünk, ő is meglepődött, hogy már ilyen korán fent vagyok. Megnéztünk egy filmet és megreggeliztettem, szó szerint, mert nem akart enni.

-          Na, jó ebből elég lesz. Most pedig felkelsz és elmegyünk sétálni. – rántottam le róla mérgesen a takarót.

-          Nem megyek én, öreg vagyok már. - kezdett el nyafogni.

-          Dehogy vagy öreg, nem ismerek rád, hol van az én apukám, akit soha semmi sem állíthatott meg?

-          Az rég volt.

-          Akkor most is az lesz. Apa könyörgöm, menjünk sétálni. - néztem rá boci szemekkel.

-          Na, jó tudod, hogy ha így nézel, nem tudok nemet mondani.

Tíz perc múlva, startra készek voltunk a nappaliba, megkérdeztem Marryt a házvezetőnőt, hogy merre van anya és azt mondta, hogy átment Mattiékhoz. Akkor apa kitalálta, hogy menjünk mi is, és csaljuk el őket sétálni. Legszívesebben vitatkoztam volna, de örültem, hogy egyáltalán elindul. Mikor odaértünk becsöngettem és Paula üvöltőt, hogy menjek be.

-          Sziasztok! Anya érted jöttünk.

-          Jöttünk? – kérdezet vissza.

-          Igen jöttünk!- válaszolt apa az ajtoból.

-          Úristen ember, te kikeltél az ágyból?- viccelődőt Matti.

-          Muszáj volt a gyerek, nem mert egyedül átjönni és fogni kellett a kezét.

-          Miért nem mertél át jönni? Nem harapunk. Máskor nyugodtan gyere csak. A múlt az a múlt, hogy mi történt közted és a fiam között az csak rátok tartozik.

-          Apa, ha most nem lennél beteg, tuti gyomorszájba vágnálak. - mondtam vöröslő arccal.

-          Most miért? – nézett rám ártatlanul.

-          Szóval nem is ezért jöttetek. – szűrte le Paula az egészet.

-          Nem! Hanem mert ez a kölyök, nem hagy békén. Tuti, hogy az asszony uszította rám. Hallod-e szívem? A lányunk rosszabb, mint te. Ő nem kért, hogy menjek sétálni. Szimplán leszedte rólam a takarót és elvitte. Azt mondta kapok tíz percet, hogy elkészüljek és mikor nemet mondtam, elővette a boci nézését. – mondta tettette sértődéssel.

-          Jól tette. – mondta Kimi. – Mi már egy hete könyörgünk neki, hogy legalább üljön fel.

-          Hát velem rosszul járt, mert naponta sétálni fog a drága. Ja, és apa szombaton jössz ki a ligetbe.

-          Tényleg?

-          Igen.

-          Biztos vagy benne, hogy ki akarsz menni a pletykáló öreg asszonyok közé? – ráncolta össze a homlokát.

-          Naná. Nem lesz vicces a megbotránkoztató arckifejezésüket nézni? – kérdeztem vissza vigyorogva.

-          Lányom te semmit sem változtál.

-          Azt csak hiszed. - válaszolta mindenki egyszerre.

-          Amúgy Nessa körbe érdeklődtem a ház ügyében, és a mellettünk levő eladó. – mondta Paula.

-          Komolyan?

-          Igen. Négy hálószóba, mindegyikhez külön fürdő, konyha, nappali, étkező. Csak kicsit fel kell újítani. Azt meg meglehet oldani jó munkásokkal.

-          Azt nem az én házam, én csinálom meg.

-          Te akarsz festeni?

-          Igen! Olaszországban lévő lakást is én csináltam. Még az álmennyezetet is. Igaz kicsit ferde lett, de szeretek ilyenekkel bíbelődni.

-          Mióta? Ráadásul mi ez az örültség, hogy elköltözöl? – kérdezte apa dühösen.

-          Régóta. Tudtam, hogy mérges leszel ezért nem mondtam el neked. Különben is nem most akarok költözni. Majd ha kész lesz, és nem költözöm messze. Paula érdekelne ez a ház! Meg tudod vele beszélni, hogy majd mutassa meg?  – kérdeztem.

-          Persze.

-          Köszönöm.

-          Mi az, hogy csak négy szoba? – kérdezte apa. – Azt hittem palotát akarsz magadnak. – kötekedet apa.

-          Négy szoba tökéletes. Egy nekem, két gyerek szoba és egy vendégszoba.

-          Két gyerek szoba? – lepődött meg apa.

-          Persze fiú, lány. – néztem rá. Nem értem mit nem ért.

-          Te gyereket akarsz? Ráadásul többet is? – döbbent meg.

-          Igen. Minimum kettőt. 

-          Nessa jól vagy? – anya kérdezte.

-          Persze. Miért?

-          Eddig már csak a gondolat, hogy gyerek, megrémített.

-          Az régen volt. Bocsánat. – csörgőt a telefonom. Kicsit arrébb mentem, de így is hallottak mindent.

-          Igen tessék. – szóltam bele.

-          Szia, Nessa anyu. – hallottam az angyalkám hangját a vonal túlsó végén. Ő Justin fia volt, és az én szemem fénye.

-           Szia, édesem, hogy vagy? – annyira örültem, hogy felhívott.

-          Jól csak nagyon hiányzol.

-          Te is hiányzol nekem. Na, és még egyben van a ház?

-          Igen, de apa elrontotta a tv-t. Amúgy beszélni akar veled. Adom is.

-          Szia – szólalt meg a túl oldalt Justin. – Baj van, Japánba kell mennem üzleti megbeszélésre, de nem tudom, hova tenni Paolot. Szóval neked kell menned.

-          De én most nem tudok innen elmenni. – mondtam.

-          Tudom és bocsánat. Tényleg, hogy van az apukád?

-          Jól van, köszi. Már rávettem egy sétára is.

-          Ügyes vagy. Akkor mi legyen? Felhívtam minden bébi csőszt, de senki nem tudja vállalni péntektől egy hétre.

-          Pillanat. – mondtam. - Apa nagy baj lenne, ha valaki eljönne hozzánk pár napra? – kérdeztem apuhoz fordulva.

-          Nem. Elég nagy a ház. Simán elfér még egy ember nálunk.

-          Na, megbeszéltem apuval. Van nálunk egy feles hely. - mondtam már a telefonba.

-          Biztos vagy benne? Az édesapádnak pihenésre van szüksége.

-          Teljesen biztos vagyok benne.

-          Oké, akkor felteszem a repülőre és te ki tudsz menni érte? – kérdezte.

-          Persze.

-          Akkor majd hívlak, hogy melyik géppel megy majd. Nagyon, köszi.

-          Szívesen.

-          Vissza is adom neki, mert itt rángat.

-          Oké.

-          Én vagyok, az tényleg megyek hozzád? – kérdezte vidáman.

-          Igen nálam fogsz tölteni egy jó pár napot. Majd megmutatok neked mindent és megismered a családom. Ne aggódj, nem esznek embert. Tuti imádni fognak, hisz téged csak szeretni lehet.

-          Az apukád sem?

-          Az apukám sem.

-          Akkor jó. Milyen az - az ország? Tényleg vannak jegesmedvék.

-          Szerintem te túl sok filmet nézel. De azért nincs olyan meleg, mint amihez szoktál.

-          Már alig várom.

-          Én is nagyon várom, hogy végre itt legyél.

-          Oké. Puszi. Szeretlek. Apa üzeni, hogy később felhív.

-          Rendben. Én is szeretlek. – azzal letettem a telefont. – Kaphatok egy pohár vizet? – kérdeztem.

-          Persze. – mondta Rami. – Ásványvíz jó lesz? – én csak bólintottam.

-          Na, akkor megyünk sétálni? – kérdeztem miután megittam a vizet.

-          Mehetünk, de nem sokáig. – mondta apa és azzal kiindult.

-          Én addig elintézem, hogy megnézhesd a házat. Mikor jó neked? – kérdezte Paula.

-          A csütörtök kivételével, bármikor.

-          A vendéged nem zavarja, ha eltűnsz egy órára? – kérdezte szarkasztikusan Kimi.

-          Nem mert ő is megnézi. Ha neki nem tetszik, meg se veszem. – jelentettem ki. - Na, menjünk. Valaki jön még?

A séta hamar meg volt. Este kitakarítottam a szobám. Na, jó ez erős túlzás. Csak összeszedtem a már nem használt ruhadarabokat és mindent zsákokba pakoltam. Miután végeztem, jobb ötlet híján mindet a falmellé tettem. Az összhatás meg az lett, hogy a szobám valami szemétlerakóra emlékeztet. Azt hiszem sürgősen beszélnem kell Paulával.