Éppen a nappaliban ültünk és beszélgetünk.  Két nap telt el a séta óta. Semmi érdekes nem történt. Apa már sokkal jobban van. A következő napok azért nem lesznek ilyen nyugodtak. Csütörtökre kapott jegyet a keresztfiam, így holnaptól, a világ a feje tetejére áll.

-          Nessa, holnapután meg tudnád nézni a házat, ha érdekel. – mondta Paula.

-          Tökéletes. Holnap megyek ki, Paolo elé. Akkor ő is megnézheti. – válaszoltam,

-          Tényleg Marry, megcsináltad a vendégszobát? – kérdezte apa.

-          A kis asszony, azt mondta, hogy nincs rá szükség. – válaszolta készségesen a kérdezett.

-          Miért? – lepődött meg anya.

-          Mert Paolo az én szobámban fog aludni, velem.  – válaszoltam az újság mögül.  Nem láttam, hogy a szobában lévők, sokatmondóan összenéznek. Nem gondoltam, hogy ez félre érthető lehet.

-          Drágám, igazán nem szükséges, van bőven hely a házban. – próbálkozott apa.

-          Tudom, de megígértem neki, hogy velem aludhat. Jut eszembe tegnapelőtt összepakoltam a szobámban lévő felesleges holmikat. Azt le kell még hozni, mert különben nem férünk el a zsákoktól.

-          Majd Marry megoldja. – mondta anya. – Paula te pedig, ha gondolod, leadhatod, oda ahova szoktad.

-          Tényleg?- kérdezett vissza. – De Nessa, te sosem szereted, ha mások hordták a ruháid, még ha azok nem is kellettek már.

-          Az régen volt. Különben is, most minek dobjam ki őket, mikor nagyon sok darab még sosem volt rajtam?! Ahogy elnézem a méreteimet, nem is lesznek. – vágtam egy fintort.

-          Mi van húgi csak meg nem híztál?- ugratott Sean.

-          Hát valahogy úgy, igaz inkább MELLesleg nem jók rám, de van, ami csak egyszerűen rövid.

-          Szerintem nagyon jól nézel ki.  – mondta Kimi. Amitől nagyon zavarba jöttem. 

-          Köszönöm. – válaszoltam és gyors visszamerültem az újságba.

Itt az ideje, hogy elmeséljem, mi is történt köztünk. Kiskorunk óta, elválaszthatatlan barátok voltunk. Már nem is emlékszem, hogy lettünk azok. Mióta az eszem tudom, mindig ott volt ő. A szüleink nagyon jó barátok és szomszédok. Talán ennek köszönhető, hogy rendszeresen találkozgattak és a mai napig találkozgatnak.  Ahogy nőttünk fel, úgy lettem egyre elviselhetetlenebb, ezt így utólag be kell látnom. Nincs, mit ezen szépíteni, egy elkényeztettet liba voltam. Általános iskolában nem is voltak ezért nagyon barátaim, de Kimi, még akkor is kiállt értem. Négy évvel volt idősebb és nagydolog volt, ha egy negyedikes egy nyolcadikossal barátkozott, így szépen lassan más barátaim is lettek. Például Cristin. Mikor a kis szöszi elballagott, akkor már csak Cristin maradt meg nekem. A középiskola, már más tészta volt. Mindenki velem akart barátkozni, hiszen gazdag voltam és nem kevésbé szép. Az első három évben még nem igazán érdekelt, de a végzős évemben, teljesen kifordultam magamból.  Bekerültem úgymond az „elitbe”. Azt hittem, hogy enyém a világ. Már nem voltak meg a régi barátaim, még Cristint is elidegenítettem magam mellől. Kimi volt az egyetlen, aki megmaradt nekem, mindig tartottam vele a kapcsolatot, és mikor haza jött a szüleihez, minden időt együtt töltöttünk.  Rengeteget mesélt az élményeiről. Talán ő volt az egyetlen, aki észhez téríthetett volna, de ő sajnos sosem tette meg.  Ugyan kaptam tőle egy kis fejmosást, de egy mosollyal mindent elintéztem. Mindig azt hittem, hogy csak apáskodni akar, és csak azért mondja ezeket, mert anyám rágta a fülét, hogy beszéljen a fejemmel. Tizenkilenc éves voltam és két kézzel szórtam a pénzt.  Anya állandóan veszekedet velem ezért, de apa mindig megvédet, hogy azért van, hogy költsük. Hát igen, apa mindig is elfogult volt velem. Buliból, buliba jártam, és nem is igazán érdekelt senki, egyszerűen önző és beképzelt voltam. Tetszet, hogy a fiuk versengtek értem. A dolgot tetőzte, hogy Kimi megjelent előttem és közölte, hogy elveszi a barátnőjét. Megjegyzem, sosem bírtam a csajt. Akkor még azt hittem ez az ő hibája, de valójában csak féltékeny voltam, hogy őt választotta és nem engem. Ekkor ébredtem rá, hogy én szerettem ezt a lököttet, de ilyenkor mit lehet tenni? Mást választott, én meg, sosem vallottam be neki az érzéseim, mert hát az önbecsülés nagyúr. Az élet nem áll meg, gondoltam, kerültem Kimit és a kis fruskát. Majd csak túlteszem magam rajta, gondoltam naivan. Egyre vadabb és vadabb lettem.  Már senki sem parancsolhatott nekem.

Kiminek másnap volt a lagzija, gondoltam, ha már az esküvőjére nem megyek el, amiről ő persze még nem tudott, akkor egyedül megünneplem valahol. Ezért beültem egy kocsmába és inni kezdtem. Lecsúszott egy- két feles és mikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, elindultam haza. Gyalog mentem, majd kiszellőzik a fejem és akkor anya, nem rendezhet megint jelenetet. Ezen gondolkodtam, mikor hirtelen lefékezet mellettem egy kocsi, és a vezetője betuszkolt az anyós ülésre. Kiabálni szerettem volna, de Kimi betapasztotta a számat a kezével, mert, hogy ő volt. Elvitt magához. Elég alapos fejmosást kaptam tőle, hogy már megint leittam magam. Csak mondta, csak mondta. Az ember ittasan, elég sok hülyeségre képes, ráadásul kezdet megfájdulni a fejem a szóáradattól. Ezért ott a kanapén megcsókoltam, csakhogy fogja már be végre. Ezerszer elképzeltem a csókot, de milliószor jobb volt nála. Nem részletezem mi történt, mert elég fájó pont az életemben. A lényeg, hogy megtörtént, ami megtörtént.  Reggel kiabálásra keltem és ott volt Jonna, a mennyasszony. Azt hiszem rajta kapott minket. Persze volt nagy balhé, azt esküvőt lemondták, anya teljesen kiborult, hogy mekkora egy ribanc a lánya, Kimi megmagyarázkodott, hogy csak véletlen volt. Haragudtam ezért rá. De most már bevallhatom magamnak, hogy magamra még nála is jobban haragudtam. Tönkre tettem a legjobb barátom életét. Természetesen, rám senki nem volt kíváncsi, de én kerestem magamnak a bajt. Apa, még ekkor is ki állt értem, és Toni is, pedig már ki kiáltottak a városringyójának.  Bármerre mentem, mindenhol ellenségesek voltak. Kicsi ez a hely, mindig mindenki, tudd, mindent. Kimi és az egész Räikkönnen család került. Így határoztam el, hogy elmegyek a nagyszüleimhez Olaszországba.  Ez történt négy éve.

Nagyszüleim persze, odáig voltak a hírtől. Én próbálkoztam, hogy megváltozzak, de ők ugyanolyan természetűek, mint az édesapám, egyszerűen elkényeztettek. Sok vitám volt velük ezért, de végül engedtem nekik.  Végül is így, egyszerűbb volt az élet. Találkoztam Christofferel. Először nem kedveltem, de mindenki kedvelte, nagymama, nagypapa, az ismerőseim ezért járni kezdtem vele. Később megkedveltem, azt hiszem, picit még szeretem is. Az eljegyzés is meg volt már, mikor bekövetkezett a szörnyű tragédia. A nagy szüleim, nem voltak többet. Lezuhant a repülőgépük. Akkor döntöttem el, hogy a saját lábamra állok és megvalósítom az álmukat, hogy felvirágoztatom a kis szállójukat. Apa persze győzködött, hogy menjek vissza velük. Én viszont, nem engedtem az elképzeléseimből. Makacs a természetem, ez van. Belevettetem magam a munkába közben megismerkedtem Justinnal, ő mai napig az egyik legjobb barátom. A vőlegényem, nem nézte jó szemmel, hogy dolgozom, hogy önálló vagyok és, hogy nem függök tőle. Ezért vége lett. Az igazat megvallva, egyáltalán nem viselt meg.  Még több időt töltöttem Justinnal. Minden pénzt a vállalkozásba fektettem, és hitelt is felvettem. Alig maradt pénzem, ezért Laura (Justin felesége) felajánlotta, hogy költözzem hozzájuk, épp akkor volt állapotos Paoloval. Nem akartam zavarni, de végül rávettek. Ők sem voltak gazdagok, és szépen lassan leszoktam a pénzmániámról. Sőt még takarékoskodni is sikerült. Igaz, ebben nagy szerepe volt Laurának. Rengeteg mindenre megtanított, hogy hol lehet a költségvetést lefaragni. Megtanított főzni, mosni, takarítani, hiszen személyzet nem volt. Nem sokkal később, albérletbe költöztem, mert még sem akartam őket zavarni. Ez volt, az első pontja az életemnek talán, mikor nem én voltam számomra a legfontosabb. Utána jött a másik sorscsapás. Laura meghalt szülés közben. Justin teljesen összetörve, özvegyen egy új szülöttel a kezében, ott maradt egyedül. A segítségemre volt szüksége, így amint jobban ment az üzlet, eladta a házat, mert ott minden a feleségére emlékeztette, és közösen vettünk egy nagyobb lakást. Ő dolgozott a szállóban, én meg házat renováltam közben, amikor tudtam besegítettem neki és gyereket próbáltam nevelni. Ami néha elég vicces szituációkat szült, hiszen eddig gyakorlatilag még magamról sem tudtam gondoskodni, nemhogy egy gyerekről. Mikor Paolo két éves lett, beírattuk egy angol nyelvű bölcsödébe, ezért van az, hogy négy évesen már, lassan három nyelven tudd beszélni. Justin mindig olaszul beszélt hozzá, a bölcsödében angolt tanult, én meg finnül karattyoltam neki. Eredetileg nem akartam, de egyszer hallotta, ahogy telefonon beszéltem apuval és megtetszet neki a nyelv, így mind a ketten elkezdtek finnül tanulni, mert Justin szerint nem árt, ha egy ember, több nyelven beszél. Miután nem kellett állandóan a gyerekre figyeljek, visszamentem dolgozni a szállóba. Most már ott tartunk, hogy nemzetközileg is ismernek minket.

Na, de térjünk vissza a jelenbe….

-          Mennyi az idő? – kérdeztem

-          Kilenc óra. – válaszolta Sean.

-          Akkor még kimegyek kicsit. – álltam fel a kanapéról.

-          Veled megyek! – jelentette ki Kimi, ellentmondást nem tűrő hangon.

-           Rendben. – sóhajtottam. – Merre?- kérdeztem már kint a verandán. Nem akarok vele kettesbe lenni.

-          Hinták? – kérdezet vissza. Tudni kell, hogy a komoly beszélgetéseink mindig a hintáknál történtek meg. Tehát, ma már nem úszom meg.

-          Oké. – válaszoltam.