Mindketten elfoglaltuk a kedvenc hintánkat. Egyikünk sem szólalt meg. Most, hogy alaposabban megnéztem Kimit, az elmúlt négy évben semmit sem változott. Ugyanaz az erő sugárzott belőle, amely annak idején megfogott. Szőke tincsei éppoly összevissza álltak, tekintete pedig még mindig gyönyörű volt. Olyan volt, mintha belém látna.

Végig néztem magamon, meg kellett állapítanom, hogy borzalmas vagyok. Miért is nem festettem ki magam, és miért nem húztam másik farmert? Ha már beszélnem kell vele, miért nem tudok normálisan kinézni?  

Kimi fürkészve nézet rám.

-          Mit bámulsz?- kérdeztem tőle. Jó tisztában vagyok vele, hogy kicsit durva voltam, de ez az egyetlen mondja, hogy normális keretek között beszélgessünk.

-          Semmit. - válaszolta higgadtan.

-          Miről akartál velem beszélni? – próbáltam rátérni a lényegre, jobb lesz előbb túl lenni a dolgokon.

-          Én egy szóval nem mondtam, hogy beszélni akarok veled. – világított rá a tényre.

-          Ő… Én azt hittem, … hinták, mindig itt beszélgetünk…- magyaráztam zavartan.

-          Hát, igen ismersz. - mosolygott rám. Ha ez így megy tovább, megörülök. Az istenért nem szólal már meg? Kiabáljon velem. Üvöltse le a fejem, amiért tönkre tettem az életét, de ne legyen kedves.

-          Nézd! Sajnálom, hogy akkor éjszaka megtörtént az a bizonyos dolog…- kezdtem zavartan. - Tudom, hogy ez már nem segít. Megértem, ha gyűlölsz, meg van rá az okod. Tönkre tettem az életed. Ennyit az örök barát szövegről. Egy igaz barát sosem tett volna ilyet. Leszerepeltem, mint ember, és mint barát is. – sóhajtottam.

-          Kislány befejezted?- kérdezte. Én csak bólintottam. – Arra nem gondoltál még, hogy mindenhez két ember kell? Ne szólj közbe!- szólt rám, mert épp tiltakozni akartam. – Ez ugyanúgy az én hibám, is mint a tiéd. Sőt én vagyok a hibás, hiszen te ittál, és nem voltál beszámítható.

-          De ha nem csókollak meg, akkor meg sem történik. – makacskodtam.

-          Honnan tudod?- kérdezet vissza. – Ha annyira nem akartam volna, akkor leállíthattalak volna, de nem tettem meg, szóval az én hibám is.

-          Ne mond ezt, neked most utálnod kell! – fakadtam ki kétségbe eseten.

-          Miért akarod annyira, hogy utáljalak?- várt a válaszomra, miután nem válaszoltam neki, folytatta. – Hálásnak kell lennem neked. – mondta ki azt a mondatott, amire a legkevésbé sem számítottam.

-          Mi, de…

-          Nincs semmi de. Hiba lett volna elvenni Jonna-t. Még fiatal voltam és azt hittem ez jó nekem, de be kellett látnom, hogy tévedtem.

-          De….

-          Psszt! – tette az ujját a számra. – Nem kell mindent túlkompenzálnod. Nem haragszom. Hiányzik a régi barátom, és szeretném visszakapni. Szerinted, lehetséges ez? – kérdezte szelíden.

-          Nekem is hiányoztál! De, ez nem így működik, nem bocsáthatsz meg csak így. - mondtam neki még minidig kétségbe esve.

-          Miért is nem? Esetleg mert te nem tudtál még, megbocsátani magadnak? – fejen találta a szöget. Sosem fogom megbocsátani magamnak. – Nézz rám. – fogta meg az álam, mert a földet néztem. Gyengén maga felé fordította az arcom és kényszerített, hogy a szemébe nézek. – Szóval, visszakaphatom a régi Nessát? – nézett rám ellenállhatatlanul.

-          Nézd Kimi! – szedtem össze magam és eltoltam a kezét az arcomtól. – A régi énem biztos nem. Nem tudom észre vetted-e, de sokat változtam.

-          Nem lehet, nem észrevenni. – motyogta az orra alatt.

-          De, ha a mostani énem is megfelel, akkor megpróbálkozhatunk ezzel a barátkozással. – mondtam neki félénken.

-          Na, ez a beszéd kislány. – vigyorgott és átölelt. Az ölelés elég sokáig tartott és csak nagy nehezen bontakoztam ki belőle. Még sokáig beszélgetünk. A múltról nem igazán esett szó. Ami a magánéletünket firtatta az szóba sem kerülhetett. Mesélt a karrierjéről. Mindketten tudtuk, hogy már nem lesz olyan, mint régen, de azért egy próbát megér.

-          Mennem kell!

-          Ne menj még, hiszen fiatal az idő. - nézett az órájára. Majdnem éjfél volt. Nekem fel sem tűnt, hogy már három órája csevegünk. Most, hogy leesett kezdtem érezni, hogy már a levegő is elég szépen lehűlt.

-          Holnap korán kellek, megyek ki a reptérre Paoloért. Ráadásul el kell intéznem még egy- két dolgot. – mondtam neki.

-          Remek! – mondta ridegen. – Remélem, ezt ő is tudja. – húzott oda magához. Abban a pillanatban amint megérintette az ajkam, az ajkával megszűnt egy pillanatra a világ körülöttem. A testem fájdalmasan sóvárgott Kimi minden érintése iránt. Amilyen gyorsan jött a csók, olyan gyorsan is lett vége. Amikor elhúzódott tőlem, legszívesebben visszarángattam volna, de tudtam, hogy nem lehet. Azzal csak mindent összezavarnék. Ezért egy hatalmas pofont adtam neki, majd berohantam a házba és fel a szobámba. Miután becsuktam a szobám ajtaját, rávetetem magam az ágyra és csak bambultam magam elé. Olyan kettő felé elaludtam, ruhástól az ágyon.

Reggel először nem értetem mi ez az elviselhetetlen hang.  De, csak nem akart, megszűnni létezni. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és lekapcsoltam az ébresztő órát.  Fel sem fogtam, hogy miért csipog ez reggel hétkor. Aztán szépen lassan eljutott a tudatomig, hogy csütörtök van. Ma jön az én angyalkám. Felkeltem az ágyból és bemásztam a fürdőbe. Megállapítottam, hogy siralmasan nézzek ki. De ez már nem újdonság nekem. Azon viszont meglepődtem, hogy ruhástól aludtam el. Szépen lassan eljutott a tudatomig, a tegnap este történtek. Vajon, hogy értette Kimi, hogy Paolo is tud ilyet? Nem tudom, sok minden felírható nekem, de a pedofília nem. Gyors vettem egy forró fürdőt. Felvettem kék koptatott farmert, hozzá pedig egy fehér pántnélküli toppot. Tudni kell rólam, hogy ezek a gyengéim. Ki sminkeltem magam, hiszen mégis fel kell mennem a fővárosba. Azért meg van a hátránya, ha az ember gazdag és ismerik. Nem nézhet ki akárhogy. Mert hónapokig róla szólnak az újságok. Nem mintha valaha is érdekeltek volna azok a ripacs firkászok. Gyors feldobtam egy laza sminket és elindultam le a konyhába. Még csak háromnegyed nyolc volt, ráértem fél tízkor elindulni, hiszen csak tizenegykor jött a gép. A konyhában már anya sürgött, forgott.

-          Jó reggelt. – ültem le a konyhapulthoz.

-          Szia, kicsim! Jól aludtál? – kérdezte.

-          Aha- nyögtem ki.

-          Mikor jöttél be? – úgy tudtam, hogy ez érdekli.

-          Éjfél felé…

-          És?

-          Mi és? – fakadtam ki.

-          Mi történt? Kibékültetek? – kérdezte kíváncsian

-          Azt hiszem.

-          Hogyhogy csak hiszed? – lepődött meg.

-          Anya ez nem olyan dolog, amit az ember, egyik napról a másikra elfelejt. – mutattam rá a lényegre.

-          Most magadról beszélsz? Mert Kimi már rég elfelejtette. Mikor elmentél, rá egy hónap múlva már itt volt és könyörgött, hogy hívjunk vissza téged. – ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

-          Mi? Ezt miért nem mondtad soha? – háborodtam fel.

-          Kicsim először is ő kérte meg, hogy ne mondjuk róla semmit. Másodszor mi, mindig hangsúlyoztuk, hogy Kimi már nem haragszik. Az, hogy nem hittél nekünk, az már csak a te döntésed volt. – mondta kis nehezteléssel a hangjában.

-          Sajnálom. - motyogtam az orrom alá.

-          Most ha azt mondom, hogy én is akkor hazudok. – nézett rám.

-          Ezt, hogy érted?

-          Mikor kiderült, hogy mi történt köztetek, először nagyon kiakadtam. Azt hittem, ez egy újabb Nessa féle figyelem felkeltés. Mikor bejelenteted, hogy elköltözöl, azért nem tartoztattalak fel, mert úgy gondoltam két hét, és már jössz is vissza. Mikor Alda-ék meghaltak, biztosra vettem, hogy visszajössz, de akkor ott volt a vőlegényed. Jut eszembe, nem felejtem ám el, azt az aprócska tényt, hogy elfelejteted közölni velünk, hogy még sem mész férjhez. Sean mindent elmondott. De visszatérve az eredeti témához, szerintem jót tettek neked a történtek. Végre felnőtt vagy és büszke vagyok rád. – fejezte be. Én pedig oda mentem és megöleltem. Még sosem dicsért meg.

-          Köszönöm. – mondtam neki meghatódva.  – Kár, hogy az ember a saját hibájából tanul. – fintorogtam. Kopogtak.

-          Mary. – kiabált anya. A házvezető nő, kinyitotta az ajtót. Paula, Rami és Kimi jött be a nappaliba. Mindenki köszönt mindenkinek. Én alig tudtam kinyögni valamit. Ez a találkozás gyors volt nekem.

-          El is felejtettem szólni, hogy átjön Paula, a ruháidért. – mondta anya.

-          Ha zavarunk elmehetünk, visszajövünk majd később. – bizonytalanodott el egy pillanatra Mrs. Räikkönnen.

-          Nem zavartok. Úgyis, ma még, ki kell cipelni szobámból a zsákokat. – válaszoltam.

-          Tudom. Azért hoztam segítséget. Nem gondolod, hogy majd mi nők fogunk cipekedni, mikor két érett sportembert tisztelhetek meg a fiaim személyében. – kacsintott a fiaira.

-          Hát most úgy néz ki mind kettő, mint akik nem aludták ki a nyolc órájukat. – nevetem el magam. De tényleg Rami haja szanaszét állt. Kimi meg úgy állt ott, mint aki állva elalszik.

-          Nagyon vicces. – nyújtotta ki rám a nyelvét Rami.

-          Mi előtt kitör a háború, menjetek fel és hozzátok le a zsákokat. – adta ki az utasítást anya.

-          Gyertek utánam. – mondtam nekik.

-          Tudom hol a szobád. – vágta rá ridegen Kimi. Nem szóltam semmit, csak elindultam fel felé a lépcsőn.