Joseph ott ült az ágyam végében mikor felébredtem, nem volt egyedül mindenki ott volt. Még szerencse hogy akkora volt a szoba. Éreztem a Jasperből áradó feszültséget. Kicsilány megint elkezdődött, kúszott be a fejembe Joseph utolsó mondata. Összeszedtem minden erőmet és felültem, a bordám még mindig fájt, tuti hogy valami nem okés, és ez a többiek arcáról is leolvasható volt, még csak a fejükbe sem kellett belemásznom ahhoz hogy tudjam baj van, nagy baj.

- Hogy értetted, hogy megint? – szegeztem a kérdést Josephnek.

- Kicsilány pihenned kellene, és ne izgasd fel magad.

- Nem izgatom fel magam, csak szeretném tudni hogy mi folyik itt, és hogy mi bajom van, és ami a legfőbb hogyan hoztok helyre – mondtam ki egy szuszra a mondatot.

- Tudod mi a közös a Camilla a Carolina a Cathrine és a Charlotte nevekben?

- Mind C betűvel kezdődik.

- Pontosan és a te neved azért nem lett Clare, mert azt hittem, hogy ezzel el tudlak rejteni a sorsod elől.

- A sorsa elől? – kapcsolódott be Edward.

- Igen. Minden 1920-ban kezdődött, mikor Camilla megszületett. Ő volt Josephine ükanyja. Biloxiban született, egy nőtől és egy vámpírtól. Elég bonyolult ezt elmagyarázni, nem tudom hol kezdjem.

- Az elején, ilyet mindig az elején a legegyszerűbb elkezdeni – mondta Jasper, majd becsukta az ajtót, ezzel is jelezve, hogy innen nincs menekvés.

- Már magam sem tudom hol kezdődött az én létezésem, és hol lett vége az életemnek, annyi éve lézengtem már a világba, hogy megszámlálhatatlan még a mi számunkra is – magyarázta Joseph, hallottam ahogy Edward hangosan fújtat egyet. – Talán jobb lenne ha a lényegre térnék. 1920-ban kezdődött Josie élete, igen Josieé, mire mindent elmondok érteni fogjátok miért mondom ezt. Nos mint mondtam 1920-ban kezdődött, akkora már annyira tudtam kezelni a szomjúságot, hogy nem okozott gondot az emberek közötti lét. Egy elmegyógyintézetben dolgoztam mint ápoló. Ott ismertem meg a dédanyádat. Látomásai voltak, és a családja azért záratta intézetbe, mert az akkora társadalom kirekesztette volna őket ha nem teszik meg. azt hitték hogy a sátán szállta meg a lányukat azért lát furcsa, nem mindennapi dolgokat. Pedig csak egy áldása volt, látta a jövőt. Eleinte még nagyon értelmesen el tudtam vele beszélgetni. Emlékszem azt is mondta hogy már engem is látott, és hogy én fogom kijuttatni őt ebből a pokolból. Aztán jött egy új orvos új módszerekkel. Szörnyűségeket művelt a betegekkel. Kihasználta, hogy mindenki a társadalom söpredékének tekintete a háborodottakat, és különböző drasztikus beavatkozásokat hajtott végre rajtuk A kislányt, aki alig lehetett több 18 évesnél elektrosokkal kezelte, annyira szörnyű volt, hogy akkor eldöntöttem, hogy nem hagyom hogy tovább kínozza az a sarlatán. A lány minden alkalommal esdeklett hogy mentsem meg őt, de nem tehettem semmit, mert az orvos erősebb volt mint én. Egy igazi elvetemült szörnyetek, pont mint mi, csak ő embervéren élt, és örömét lelte abban hogy kínozza az áldozatait. Egy éjszaka egyedül voltam szolgálatban és akkor jött el a cselekvés ideje. Fogtam egy plédet és a lány cellája felé indultam. Szörnyű körülmények között tengették a napjaikat. A reménytelenek az alagsorban éltek, hidegben a földön, aki nem halt bele a különböző betegségekbe azt a doki elintézte, senkinek sem tűnt fel az apró harapásnyom a testükön. Sőt senkit sem érdekelte hogy meghaltak, lényeg hogy egyre kevesebbet kellett eltartani. Óvatosan nyitottal ki a lány ajtaját, nehogy nagyon megrémüljön. Ott volt a szoba sarkában összekuporodva, apróra és zokogott.

- Mary – szólítottam, meg, de ő még jobban összehúzta magát. – Bántott? – kérdeztem miközben leguggoltam mellé. Akkor már napok óta nem beszélt, még velem sem, és már a szemében sem láttam a csillogást. Ő akkor már nem élt, a lelke már halott volt. Akkor megéreztem a vére szagát. Bevallom megingatott, ott abban a pillanatban tudtam, hogy nem biztos hogy meg tudom álli, de aztán nem bántottam. Beletekertem a plédbe és kiszöktettem az intézetből. Hazavittam, megfürdettem, és akkor vettem észre hogy valami dudor van a hasán. Terhes volt, az a mocsok megerőszakolta – hallottam Joseph hangján, hogy még mindig bántja hogy nem tett ellne semmit, és forr benne a düh hogy nem tudott segíteni a lányon. – Magam sem tudtam mit tehetnék, így hát vártam, de nem kellett sokat, a kis jövevény gyorsan fejlődött, túl gyorsan. Alig egy hónap múlva a világra kéredzkedett Camilla, de Mary haldoklott. Megtettem amit a legjobbnak láttam. Megharaptam a lányt, utána a sorsára hagytam, mert bármily meglepő a kicsi aminek életet adott egy félig ember félig vámpír volt, dobogott a szíve, és nem mertem megvárni míg Marynél végbe megy az átváltozás. Őt ott mertem hagyni, boldogul, ha már vámpír lesz, de a kicsi egy tehetetlen csöppség, nem volt szívem elhagyni őt. Nem csak Mississippit hagytuk magunk mögött de az egész országot és Európába mentünk. Nem tudom mi lett a lánnyal, mert miután megharaptam elvettem az emlékeit. Mindet kitöröltem, ez az én képességem. 17 évig éltem Cammillával békében Rómában. Minden tökéletes volt, semmiben nem szenvedtünk hiány, ő azt hitte hogy egy normális ember. Nem is sejtette hogy ő egy különleges teremtmény. Aztán kezdődtek a gondok, Camille szerelmes lett. Mit tudok az Átkozottakról? – kérdezte Joseph a szobában lévőktől, végül Jasper szólalt meg.

- Átkozottak, ők sosem léteztek, a kereszténység csak kitalálta őket. Hogy a kárhozott lélek is a mennybe juthasson.

- Tévedés az Átkozottak léteznek.

- Mik azok az Átkozottak? – kérdeztem türelmetlenül.

- Nos az Átkozottak valójában démonok, kirekesztett lelkek, akik által a bűnösök is belépést nyernek a mennyországba. Hallhatatlanok mint mi, csak ők más okból. Azt hiszem hogy Isten teremtette őket majd kiűzte a paradicsomból, elvette a szárnyaikat, de a hatalmuk megmaradt. És azzal elvették az emberek bűneit, az olyanokét akiknek a papok nem adták fel az utolsó kenetet, és mivel nem volt bűnük így a mennybe jutottak. De a bűnök amiket elvettek azok náluk maradtak és felgyülekeztek a lelkükbe. Elviselhetetlen fájdalmat okozva a testüknek – magyarázta Jasper.

- Pontosan – mondta Joseph – A létem során egy Átkozottal találkoztam és ugyanaz volt mit akibe Camilla beleszeretett. Phillip Eden, mikor megláttam már tudtam hogy ebből nem sül ki semmi jó. De hogy magyarázod meg egy 17 éves lánynak, hogy jobb lenne ha nem keresné álmai férfija társaságát. Ha tiltottam volna még inkább ragaszkodott volna Edenhez – Joseph bocsánatkérően nézett rám, mintha minden az miatt alakult volna így, hogy ő hagyta hogy Camilla meg az Phillip együtt legyenek – így hát hagytam hogy történjék aminek kell. szerettem Rómában élni – mondta és hirtelen megváltozott a hangja. Én meg láttam a helyet ahol Camilla és Joseph éltek akkor. Összeszedtem minden erőmet és kiterjesztettem a képességem a többiekre, hogy mindenki lássa, mintha mindannyian egy filmet néznénk.

- Nem így akartam - mondta egy férfi, mikor megláttam az arcát fura érzés kapott el, mint mikor egy régi ismerőst látsz újra.

- Nem vagyok vevő a mentegetőzésedre, pontosan tudod mivel jár ez az egész. Bele fog halni, és a kicsi meg Átkozott lesz mint te – mondta Joseph dühöngve

- Könyörgöm ne veszekedjetek –akkor mindannyian megláttok a lány, nagy pocakkal, már csak napjai lehettek hátra. – Tudom, hogy meg fogok halni, de legalább addig legyünk boldogok. Ti ketten vagytok csak az életemben legalább addig bírjátok ki – könyörgött a lány esdeklő hangon

- Kicsilány, te nem halsz meg, te abban a magzatban születsz újjá ami benned fejlődik – suttogta Joseph. Aztán eltűnt a kép, és újra ott voltunk a szobába.

- Az Átkozott csak egyféleképp tud átlépni a másvilágra, ha bebiztosít egy újabb Átkozottat aki tovább viszi az ő képességét, és a gyermekének kell lennie – mondta Jasper alig hallhatóan.

- Még aznap megszületett Carolina. Camilla belehalt a szülésbe és hamarosan Phillip és megtért. Én meg ott maradtam egy kislánnyal, aki maga volt a megtestesült ártatlanság. Londonba költöztünk és ott éltünk 17 évig. Akkor jöttem rá hogy a kicsi meg van átkozva, mert ugyanúgy megtörtént minden mint 17 évvel korábban, csak most egy földi halandó fiúval. Carolina meghalt, a fiú meg a Temzébe vetette magát bánatában. Kutatni kezdtem, tiltott könyvek közt, és rátaláltam néhány héber iratra.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Alice Joseph meg csak bólintott. – Annak a lánynak nem volt véletlenül még egy keresztneve?

- De Mary Alice Brandonnak hívták – válaszolta Joseph, és nem kellett sok ahhoz hogy mindenki összerakja a képet-

- Akkor ezek szerint Josie az én… az én gyermekem leszármazottja? – Alice ott áll a szoba közepén és engem nézett de mozdulatlan volt, dermedt.

- Nem egészen. Végül is ő majdnem ugyan az a kislány, újjászületik minden egyes alkalommal. Ő az de mégis változik.

- Magunkra hagytok bennünket? – kérte Alice, mindenki szó nélkül kiment a szobából, csak Edwrad nem mozdult. – Kérlek kettesben kell vele beszélnem – suttogta. Edward előbb Alicere majd rám nézett, én csak bólintottam.

- Megyek – mondta halkan majd hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót.

- Mióta tudsz Belláról? – kérdezte Alice.

- Először mikor Katetel gyakoroltunk akkor láttam. Te? – kérdeztem vissza.

- Már többször is, de nem akartam elhinni. Azt hittem hogy csak valami megkavarodott bennem, de ezek szerint ő lesz Edward párja – mind a ketten kimondatlanul is tudtuk, hogy az én életemnek hamarosan vége, így vagy úgy de lezárul. – most kaptalak vissza és el is veszítelek. Egy szeletke vagy a múltamból, mégis te vagy a jövő – mondta Alice halkan.

- Sosem tekintettem úgy rád mint az anyámra, inkább mint egy nővérre – mondtam ki végül ami már egy ideje kikívánkozott belőlem.

- Sosem hittem hogy van egy lányom, hogy egyáltalán anya lehetek. Sosem vágytam igazán gyerekre, nem vagyok az a típus. Nehogy félre érts, nagyon örülök neked, meg mindennek ami kiderült, jó hogy te és én, hogy rokonok vagyunk – magyarázta Alice aztán hirtelen elcsuklott a hangja.

- Te is láttad, hamarosan meghalok. Nekem már összeállt a kép. Az a küldetésem, hogy mint Átkozott megtisztítsam Edward lelkét. Ti nem mentek a mennybe, mert nem haltok meg, de neki mégis ez kell hozzá hogy igaz hittel szeretni tudjon, hogy elég erős legyen ahhoz hogy áldozatokat hozzon egy halandó lányért. Bella és Edward boldogok lesznek. És én úgy lépek ki az életéből mintha sosem ismert volna. Pont úgy mint a tiédből anno.

- Nem fogja hagyni – jelentette ki Alice. – Szeret és mi is szeretünk, nem léphetsz ki az életünkből csak úgy.

- Alice, te nem érted, én nem kilépni fogok hanem meghalni – suttogtam a sírással küszködve.

- De Joseph azt mondta, hogy újjászületsz.

- Nem ahhoz, hogy újra testet kapjak, ahhoz előbb gyermeket kell nemzenem. De Edwardtól nem kérhetem, belehalna ha elvesztene. Pont, mint azok a szerencsétlenek, és minden Eden miatt, mert meg akart válni az ajándékától – minden emlék egyszerre tódult az agyamba, és elöntött a mérhetetlen düh.

- Edward halhatatlan, mi mint mindannyian.

- Nem, akkor sem kérhetem az átok miatt. Jobb ez így, ő megtisztul, én meg meghalok, és ti élitek a mindennapi életeteket.

- Van egy ötletem, de előbb beszélnem kell Josephel, meg Carlisle-al – azzal kiviharzott a szobából. Alig hogy becsukódott az ajtó újra kinyílt és Edward lépett be rajta. Némán semmitmondó kifejezéssel az arcán, talán még fehérebb volt a bőre mint általában, talán még a karikák és sötétebbek voltak a szeme alatt.

- Szia – szólalt meg végül. Tudtam, hogy tisztában van a dolgok lefolyásával, és azt is tudtam, hogy nem nyugszik bele míg meg nem változtatja.

- Szia – válaszoltam, majd felültem az ágyon, ő mellém ült, én meg hozzábújtam.

- Tudod, hogy szeretlek, és hogy bármire hajlandó vagyok hogy te meggyógyulj.

- Tudom, de nem kérem tőled, hogy áldozz fel mindent. Csak egyet szeretnék, tárd fel a lelked, és engedd hogy lássak.

- Mit akarsz látni? Azt a sok szörnyűséget amit tettem – kérdezte ingerülten és felugrott mellőlem.

- Edward kérlek – hallottam a hogy a hangom megtelik fájdalommal, de nem csak a test fájdalom uralkodott el rajtam. Edward lassan visszasétált hozzám, és megfogta a kezem. Nekem sem kellett több, már peregtek is a képek a szemem előtt. Mikor megtudta hogy meghalok, aztán mikor megölelt és eltört a bordám, aztán sok közös együtt töltött pillanat. Aztán mikor először láttam a kórházban, aztán hosszú évekig semmi szürke hétköznapok, aztán a szörnyű pillanatképek abból az időből mikor nem Carlsile-al élt, mikor embereket ölt. Tudtam, hogy ez az egyetlen bűne és ezt el is veszem tőle, úgy hogy ő észre sem veszi majd, és amikor erre a tettére gondol, majd nem lesz lelkiismeret furdalása. Semmi feltűnő nem történt, csak én éreztem testi kínt, Edward azonnal észre is vette rajtam.

- Pihenned kell, sok volt az izgalom, majd később visszajövök – mondta és felállni készült

- Kérlek ne menj el, szükségem van a közelségedre – suttogtam, végül mégis visszarogyott mellém az ágyra és addig nem ment ki a szobából míg el nem aludtam. Nyugtalan álmom volt, változott a jövő. Az én jövőm, meg fog történni, már csak napok kérdése, de csak Jasper Alice és Joseph lesz mellettem. A többieknek már nincs emlékük rólam. Mire felébredtem Edward már nem volt ott. Alice fogta a kezem.

- Hol van? – kérdeztem suttogva.

- Elment – válaszolta szomorúan. – A téli szünetet a család Alaszkában tölti

- Már nem is emlékszik rám? Joseph elvette az emlékeiket? – kérdeztem, de tudtam a választ – Mindenkinek jobb így, nektek is menni kellett volna – tettem hozzá.

- Nem, nem hagyom, hogy így veszítselek el, pedig még csak most kaptalak vissza. Mindent megbeszéltünk Joseph-fel. Ő mindent elintés, és Jasper segít neki, és utána majd mi 4-en kezdünk új életet – magyarázta Alice. – Új családot alapítunk távol Edwardtól, a Cullenektől és Forkstól. Szeretlek kicsim – mondta majd magához ölelt. Aztán kinyílt az ajtó és Jasper lépett be rajta.

- Én most magatokra hagylak titeket – mondta Alice, majd az ajtó felé fordult.

- Alice – szólt felé Jasper – Csak tudd hogy szeretlek

- Pontosan tudom hogy szeretsz, azért hozol értem ekkora áldozatot – mondta a lány, majd kilépett az ajtón és becsukta azt.