Két dolog van amit az életemben szeretek csinálni, azon kívül amit muszáj. Ezek a futás és a zongorázás. Mind a kettő megnyugtat és felszabadít. Most mégis Alice és Jasper társaságában tartok hazafelé. Pedig a többiek futva teszik meg az utat Alaszkából Forksig. Nekem most mégsem volt kedvem a futáshoz, valamiért úgy éreztem, hogy a hangulatom elrontaná a dolog varázsát. Az üresség ami a lelkemben tátong szinte elviselhetetlen, már közel 80 éve érzek így, de most valahogy túlcsordult a pohár, már nem akarok semmit, elegem van ebből a kirekesztet életből, ebből a semmitmondó lebegésből, úgy akarok élni mint a hétköznapi emberek. Tanya azt szerette volna ha vele és a többiekkel maradok északon, de nem tehettem ezt vele. Tudom, hogy hogyan is érez irántam, és pont ezért nem tehettem meg vele. Nem csaphatom be, nem szeretem őt. De akkor kit ha nem őt, megtalálom valaha is azt a lányt aki megdobogtatja a halott szívem.

Itt ülök Jasperrel és Alice-szel meg a mérhetetlen nagy szerelmükkel egy autóban, ami akkora hogy alig férek el mellette, szinte fojtogat ahogy a mellkasomra nehezedik. Talán a suli majd jót tesz, lesz valami új. Alice azt mondta, hogy az elkövetkező időszak meglepetéseket tartogat a számunkra. A gondolatait viszont elrejtette előlem, ez nagyon frusztráló volt, főleg azért mert nem nagyon tett ilyet az előtt. Vele nagyon különleges a kapcsolatom, nagyon furcsa lehet együtt élni egy olyan képességgel, mint az övé. De én megtudom érteni, hiszem hallom az emberek gondolatát, előttem nincs titok. Most mégis valamiért Alice elrejti előlem azt amit az utóbbi időben látott. És itt van még Jasper is, aki bár szerintem túlságosan is jóllakott most mégis aggódik, hogy milyen lesz visszamenni az emberek közé. Neki a legnehezebb összesünk közül, és én pontosan megértem mit érez akkor mikor egy, egy szerencsétlen kicsit közelebb sodródik hozzánk. Keserves érzés ahogy kiszárad a torkunk, és a szervezetünk mérget termel, és égeti a belsőnket. Most is azon aggódik, hogy nehogy történjen valami, és nehogy csalódást okozzon Alice-nak. Érdekes a kettőjük viszonya, ha olyan hangulatom van naphosszat el tudom őket nézni, ahogy egymást figyelik. Olyan átható a szerelem ami belőlük árad, hogy arra nem találok szavakat. Olyan más mint Rose és Emmett, az övék, mármint a szerelmük a testiségről szól. Viszont Jasper az érzelmek embere, mégis annyira visszafogott, és meggondolt. Vajon valaha én is képes leszek ilyen érzelmekre.

Jasper vezette és gond nélkül száguldott át Kanadán és azon vettem magam, hogy már Vancouverben vagyunk. Innen ha már sima emberi tempóval haladunk is hamarosan hazaérünk. A többiek is tuti otthon vannak.

- Edward van egy kis meglepetésem a számodra – mondta Alice, vagyis gondolta. Lehet csak azért volt, mert már nagyon is ismertem a húgom hangját, de mindig azt hittem hogy a gondolatait küldi felém. Most viszont hangosan szólt mert Jasper folytatta.

- Reméljük, hogy nem bánod – szavai bizonytalanok voltak.

- Mit? – kérdeztem vissza, de tudtam, hogy a választ már csak otthon kapom meg. Jasper a gázba taposott, és mint egy elmosódott fény csík száguldott az autópályán egészen Port Angelesig, onnan meg Forksba. Egyenesen a garázsba parkolt le, majd mindannyian kiszálltunk a kocsiból.

- Végre – mondtam és önkénytelenül vettem egy mély lélegzetet. – Valami nincs rendben, valami új van odafent – állapítottam meg majd kettesével szedtem a lépcsőket, hogy felérjek a lakásba. – Hol van? – téptem fel az ajtót követelőzően, utáltam ha valaki hozzányúl, és ezzel ők is tisztában voltak.

- Jó hogy itthon vagytok – üdvözölt Esme mosolyogva. Erőt kellett vennem magamon, hogy félre ne söpörjem, és ne rohanjak egyenesen a nappaliba.

- Hol van? – kérdeztem újra, és akkor már Alice is ott volt mellettem.

- Ott a helyén, csak – magyarázkodott, de én nem hagytam hogy befejezze.

- Csak? – szegeztem neki a kérdést és közben megragadtam a vállainál fogva.

- Csak Jasper ráesett – válaszolta félénken, én meg elengedtem és bementen a nappaliba. De a zongora a helyén volt, érintetlenül, csodálatosan, pont ahogy ott hagytam.

- De hiszen semmi baja – mondtam miközben leültem a puha bőrrel porított zsámolyra. Felnyitottam a billentyűk fedelét, és lassan végighúztam az ujjaimat a billentyűkön. Csodás hangja volt. – Felhangoltattátok – suttogtam, majd nem vártam meg a választ csak játszani kezdtem, egy régi dallamot. Azt amit azután írtam mikor visszatértem a családhoz, mikor újra vérbeli Cullen lettem. A dalt anyámnak és apámnak írtam, a szerelmüknek és a szeretetüknek. Minden visszatért a régi kerékvágásba, én zongoráztam, Rosalie a tévét kapcsolgatta olyan gyorsan, hogy szem fel sem fogta a különböző megjelenő képeket. Carlisle egy orvosi könyvet olvasott, Alice a számítógép előtt ült, Jasper és Emmett meg nekifogtak egy újabb sakk játszmának. Érdekes módon velem csak Alice áll le játszani, nem is tudom miért. A gondolattól kicsit jobb kedvre derültem, és Emsére néztem, ott állt az ajtóban és arra gondolt, hogy mennyire szerencsés hogy ilyen tökéletes családja van. Azt vettem csak észre hogy már ideje indulni a suliba. Újra körülvesz majd az a sok kicsinyes gondolat, a sok halandó ember fejéből. Bárcsak tudnék aludni, és bárcsak nem hallanám őket. Bárcsak meghaltam volna még mielőtt Carlisle rám talál, és akkor sosem tettem volna annyi szörnyűséget. Edward ne feledd, azok gyilkosok voltak, figyelmeztetett egy benső hang a fejemben. Igen és te istent játszottál, pedig semmiképp sem vagy az, sőt még csak nem is vagy a közelében, sem annak, sem pedig hogy valaha is találkozhass vele, mondta egy gonosz hang, a lelki ismeretem két hangja volt. Nem volt más választásom, mint beülni az ezüst Volvóba és elindulni a földi poklom szenvedésének színhelyére, a suliba. Minden tini félelme, a középiskola, viszont én már nem voltam tini, semmilyen szempontból, csak a jogsim szerint. A többiek már az autó mellett vártak.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Rosalie ingerülten. Én meg csak vállat vontam és becsusszantam a kormány mögé. Beszúrtam a kulcsot a helyére és ráadtam a gyújtást, majd beindítottam a kocsit, és abban a pillanatban automatikusan beindult a lejátszó is. Egy számomra ismeretlen dalt hallottam, amit azelőtt még soha. Valami rock szám volt, de elképzelésem sem volt hogy került a Volvo lejátszójába.

- Kapcsolt ki azt a szar – horkant fel Rose, én meg szó nélkül kivettem a cd-t a lejátszóból. Zenék depis hangulathoz, ez volt rajta filccel írva. Nem emlékszem, hogy válogattam volna össze ilyen albumot, és ha igen, akkor bizton állíthatom, hogy nem rockzene lenne hallható, hanem klasszikus. Az út hátralevő részét csendben utaztuk végig. Elmerültem a saját gondolataimban, és Alice hívott vissza a jelenbe, vagyis hogy pontos legyek Alice gondolata, és a látomása. Jasper jövőjét fürkészte, én meg az ő gondolatait. Aggódik, mint mindig, azon hogy vajon Jasper gátat tud e vetni a vérszomjának.

- Nem lesz semmi baj - suttogtam neki ahogy kiszálltunk a kocsiból, és ő mellém libbent azzal a kecses gazella mozdulattal.

- Köszönöm – mondta majd belekarolt Jasperbe és elindult vele az épület felé.

Nem tehetem ezt vele, ki kell tartanom, és napról napra könnyebb lesz majd, hallottam Jasper viaskodását, ahogy elment egy kisebb csoport mellett. Aztán Roset néztem, ahogy élvezi hogy minden fiú őt bámulja, Emmett meg csak tele szájjal vigyorog mellette. Aztán elváltak utjaink, és egészen az ebédig nem találkoztunk. Végig kapcsolatban voltam Alice-szal, vele együtt fürkésztem Jaspert. De minden nyugodt volt és kellemes. Aztán ott gyülekeztek a többiek is a menzán, mi is mindannyian beálltunk a sorba ahogy minden nap. Az a sok étel amit megvásároltunk nap mint nap egyenesen a szemétben végezte, pedig Afrikában és még itt Amerikában is vannak emberek akik éheznek, én meg azért nyavalygok mert nincs szükségem szilárd táplálékra. És akkor valami furcsa érzés futott végig rajtam, akkor láttam őt, már ott volt az új lány. Az ÚJ LÁNY, most jöttem csak rá hogy mindenki vele foglakozott, minden körülöttem élő gondolatában ott lebeget a szív alakú arc, a kedves barna szem. A lányok irigyelték, a fiúk meg már azt tervezgették, hogyan hódítsák meg. undorító, és ezt mindazért mert ő az ÚJ LÁNY. Kerestem a hangját a gondolatok közt, de semmit sem hallottam, csak káoszt és a nevét. Isabella, de ő mindenkit kijavított, ő csak Bella. Bella, ismételtem el magamban újra és újra, miközben őt figyeltem. Annyira összpontosítottam, hogy fel sem tűnt bámulom. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, azt hittem, hogy ezek után majd hallom, de semmi, csak elvörösödött és elkapta a fejét. De a szeme az a gondolatainál is beszédesebb volt, pedig általában a barna szem felületes jellemre utal. Megint egy elavult sztereotípia korholtam magam.

- Jessica Stanley jó munkát végez? Kérdezte Emmett, először gondolatban, majd hangosan is. Emmett nem volt az a fajta aki magában tudta tartani a gondolatait huzamosabb ideig. Ez néha elég kellemetlen volt, de hát ő már csak ilyen, és mi ezért szeretjük, nem válaszoltam, csak vállat vontam halvány lövésem sincs arról, hogy mit gondol rólunk a lány.

- Edward Cullen – hallottam a nevem és önkénytelenül és a hang irányába fordultam. Jessica volt, és rólam beszélt valamit Bellának, - esélyed sincs nála, kis hülye – gondolta magában, közben pedig a lány szemébe mosolygott. – Senki sem elég jó neki – tette hozzá még magában. Addig jó nektek, míg én nem akarok tőletek semmit. Mert amit ti adni tudtok nekem az a semmitmondó kis életetek, szerencsétlenek. Gondoltam magamban, majd újra a családomnak szenteltem a figyelmemet. Alice-re néztem, akinek újabb látomása volt. Ki másról mint Jasperről, meg arról hogy épp hogy sző ezer meg ezer tervet arra, hogy azt a szerencsétlen lány a szomszéd asztaltól kicsábítsa a kocsihoz, és a lüktető nyaki éren át megszabadítsa az életétől. Már nekem is túl sok volt, éreztem ahogy kiszárad a torkom, és úrrá lesz rajtam a szomjúság. Megfeszült az összes izom a testemben, és őrjítő vágy járt át. Persze ezt Jasper érezte meg, rám nézett és akkor jött rá, hogy túl messzire ment. Talán az én örült érzéseim térítették magához. Érdekes lenne kipróbálni, hogy meddig tudnák fokozni egymásban az érzelmeket, az ikerszomjúságot. Vajon lehetne, ha én a gondolatain keresztül érezném, és átvenném az ő gondolatait, ő pedig tőlem az én érzelmeimet, benne is megduplázódna, és én újra tőle. Vajon meddig tudnánk elmenni. Jasper küldött felém egy bocsánatkérő mosolyt, majd kérdőn fürkészte az arcom.

- Semmi, csak elgondolkodtam – azzal vállat vontam majd felálltam a helyemről. Jasper Rose és Emmett az idén végzőst játszanak, én viszont fiatalabb diákot, és mivel újra az orvosira készülök, egy újabb adag biológia vár rám. Ami, meg kell hogy valljam semmi újat nem tartogat a számomra, merő unalom. Lassan indultam a biológia terembe, ott még senki sem volt, elfoglaltam a megszokott helyem az ablak mellett. Esett, mint általában Forskban. Ezért is volt a legmegfelelőbb hely a számunkra, itt úgy élhettünk mit a normális földi halandók. Lassan szállingóztak a diákok az osztályból. Mike a kis mitugrász Newton lépett be majdnem utolsóként a terembe. Rám nézett ahogy elsétált mellettem.

- Túl szét, hogy igaz legyen – gondolta magában ahogy végigmért. Aztán jött a tanár, és épp csukni készült az ajtót, mikor Angela Weber lépett be rajta.

- Tanár úr elnézést a késért – mondta, majd még mielőtt belépett volna, maga elé engedte az új lányt. Valamiért hálás voltam, neki, hogy Bella mellett volt.

- Nagyon nehéz lehet most neki – gondolta magában Angela, de nem maradt bella mellett. Az új lány a tanárhoz lépett, átadta neki a papírt amit alá kellett írnia. MR Banner meg a tankönyvet, és felém mutatott. Bella rám nézett, én meg rá. Ő egy erőltetett mosollyal az arcán felém indult. Szegény, gondoltam magamban. Mennyire félhet tőlem, mennyire rossz lesz neki mellettem ez az év. Az emberek többsége kerüli a fajtánkat ösztönösen tudja, hogy veszélyesek vagyunk rájuk tekintve. Próbáltam természetesen viselkedni, nálam abból állt, hogy simán lélegzem, és megnyerő mosolyt öltök az arcomra. Életem legnagyobb hibáját követtem el, akkor, épp akkor mikor a légforgató felém fújta az új lány illatát. A meleg szíven ütött, és akkor már tudtam, hogy nagyon nehéz lesz. Az amit Jasper gondolatain keresztül éreztem eltörpült az új kín mellett. A lány illata olyan volt, mint egy drogosnak a legtisztább heroin, és én már azon töprengtem, hogyan adagolom, magamnak az aranylövést. A torkom kiszáradt, a szám megtelt méreggel. A testemben szunnyadó szörnyeteg újra életre kelt, és én nem tudom őt kordában tartani. És ami még szörnyűbb, hogy nem is akarom. Szegény kicsi Bella, és szegény ártatlan gyerekek, akiket az elmúlt pillanatokban már vagy százféleképpen öltem meg a fejemben. Nem tehetem, nem tehetem ezt egy ártatlan emberi lénnyel, aki úgy megrémült tőlem. Egy pillanatra újra találkozott a tekintünk, és én megláttam magam a meleg barna szempárban. De mégsem én voltam, hanem az a vörös izzó tekintető szörnyeteg aki istent játszik. Nem lehet hogy így legyen vége, nem tehetem ezt Carlisle-al és a családdal. Erős leszek és nem veszek levegőt, csak egy óra, és utána friss levegő éri a tüdőmet, és tiszta fejjel gondolkodhatom majd. Csak egy óra az üdvösséghez, ha ezt kibírom, kibírok mindent. Szegény lány, pedig annyira egyszerű lenne elcsábítanom, biztos szívesen venné a közeledésem, nem látna benne semmi rosszat, az illatom, a tekintetem a testem, minden porcikám csábítaná őt, és ő követne, még csak tanúja sem volna, hogy az erdőbe megyek vele. És ott már csak az enyém lenne, a teste a vére, és én újra szörny lennék, gyilkos, egy utolsó mocskos lény. Csak egy óra, figyelmeztettem magam. Feszült izmokkal húzódtam a pad legszélére, minél messzebb legyek tőle. Gyűlöltem őt, miért pont ide, miért pont most, miért van rám ilyen hatással. Soha, életemben, a létezésemben még nem volt rám ilyen hatással egyetlen élő lélegző lény. Bella Swan a végzetem.