Ki hinné el nekem, hogy a hely ahol élek az esernyők városa. Bergenben az év 365 napjából 213 napok esik az eső. A legmegfelelőbb hely a mi fajtánknak, itt nem kell bujkálunk. Most mégis azért ülök a város fölé magasodó csúcsok egyikén, hogy megcsodáljam a napsütésben szikrázó várost. Csodás nap virradt reggel Norvégia délnyugati szegletében, tegnap már tudtam, hogy hajnalra vége szakad a majd 80 napos esőzésnek, és egy tiszta ragyogó napsütésre ébredünk. Mit kell tudni erről a varázslatos helyről, Norvégia második legnagyobb városa, Európa legnagyobb személyi kikötője, és itt született Varg Vikernes a Black Metal egy kiemelkedő alakja. Imádtam itt élni és itt felnőni. Éjszaka aludtam, pedig nálam ritkaságszámba ment. Napok óta zaklatott állapotban lézengtem a városban. Pontosan emlékszem a napra mikor a sors szembe jött velem. Esett, mint általában mindig. Suliban voltunk, papa és én. Jha igen papám, róla annyit kell tudni hogy történelmet tanít a helyi középsuliban, persze nagy bánatomra. Na szóval a sors és én, ez elég furcsa dolog, hiszen pontosan tudom, hogy mi vár rám, csak azt nem hogy mikor ér utol.

- Papa – téptem fel az irodája ajtaját, kopogás nélkül. Tudtam, hogy nincs bent senki, mégis megtorpantam, mikor rosszallóan nézett rám. – Jönnek, láttam, már csak napok kérdése, és mindenki jön, itt fognak élni. Láttam anyámat, mikor látomása volt, és láttam ahogy elmagyarázza a többieknek, hogy valamiért ide kell jönniük. Végre – örvendeztem

- Hát akkor elkezdődött az utolsó menet – mondta papa és magához ölelt. Mostanság túl érzelgős volt az öreg. Szerettem őt, nagyon is, ő volt aki megmentett, aki felnevelt, és most talán minden a helyére kerül majd. – Türelem kicsilány, még nagyon sok akadály gördül közétek – mondta, majd kettesben indultunk a menza felé. Mi voltunk a suliban a furcsa páros, papa és én a különc kettős. Joseph Dickson és az unokája Sophine Alice Whitlock.

Mit kell tudni rólam. Hol is kezdjem. Először is, hogy én egy negyed rész vámpír, negyed rész farkas és egy fél rész ember vagyok, azt hiszem de ez már annyira követhetetlen. Abban teljesen biztos vagyok, hogy anyám ember volt, az apám meg vámpír. Az én első születésem valamikor 1920 körül történt, de ebben sem vagyok teljesen biztos. És reinkarnálódom, ez még nagyon fontos. Ez azt jelenti hogy 17 évente újjá születek. Ha minden jól megy akkor ez most már nem fog bekövetkezni, ha beteljesül a sorsom, és a jóslat, hogy megtalálom azt a férfit aki képes lesz megtörni az átkot. Nem emlékszem minden életemre, csak az utolsóra. Szerelmes voltam egy fiúba, Edwardnak hívták, de mégsem maradtam vele, féltem hogy belehal a szerelmünkbe. Joseph felvilágosított arról, hogy én is az eddigi férfiak az életemben mind egytől egyig meghaltak. Ezért, és még sok minden másért nem maradtam Edwarddal, jobb neki így, és ahogy elnéztem a jövőjét ő igazán boldog lesz, lett Bellával.

Nos itt ülök egy sziklaszirt tetején és arra várok hogy befusson a hajó amivel jönnek. Távol a horizonton én már láttam a hajót, amit még a kikötőmesterek sem észleltek. Péntek délután van, hétfőn már akár jöhetnek is a suliba, és akkor végre újra láthatom őket. Felkeltem a helyemről, ahol rengeteg időt töltöttem mikor ki akartam kapcsolni. Most viszont ideje haza menni. Joseph már keres is telefonon. Ezt onnan tudtam, hogy abba maradt a zene amit eddig hallgattam, és hangtalanul rezegni kezdett a telefon a zsebemben.

- Halló – szóltam bele egykedvűen

- Merre jársz, ideje lenne hazajönni – jelentette ki Joseph ellentmondást nem tűrő hangon. – Megint a hegyen voltál? – kérdezte, de akkor már a hangja ellágyult.

- Igen, és képzeld láttam a hajót - mondtam miközben egy kézzel kapaszkodtam egy fenyő ágában, hogy lemásszam a fa tetejéről.

- Nem értem miért hajóval jönnek – méltatlankodott Joseph.

- Papa nem teljesen mindegy, a lényeg hogy hamarosan megérkeznek – már annyira be voltam sózva a gondolattól, hogy sikerült elég szerencsétlenül földet érnem. Kibicsaklott a bokám – Upsz – csúszott ki a számon

- Baj van? – kérdezte Joseph rémülten

- Nem csak ügyetlen voltam.

- Kicsilány vigyázod kell magadra – mondta

- Tudom – válaszoltam és a telefont a fülemhez szorítva futni kezdtem. – És erről is beszélni akarok veled, hoztam egy elég fontos döntést, hamarosan otthon leszek – és azzal összecsaptam a kis telefonomat, majd a zsebembe dugtam, és átadtam magam a száguldás adta élvezetnek. Egy kis négyszobás házban éltünk az Angol negyedben, ide is jártam suliba, szóval mi mindent angolul tanultunk, igaz volt kötelező norvég nyelvtan meg irodalom és kifejezetten norvég történelem, azt nem is bántam legalább ezt a törit nem Joseph tanította. Azzal viszont tisztában voltam, hogy Josephet teljesen kiakasztja majd, amit kitaláltam.

- Megjöttem – léptem be az ajtón.

- Ideje volt, kész a kaja – hallottam Joseph hangját a konyha felől. Pfff megint kaját csinál, pedig tudom, hogy mennyire undorító nekik az emberi táplálék – Moss kezet, és gyere enni – jött a parancs, én meg mint szófogadó kislány előbb a fürdőbe mentem megmosakodni, majd fel a szobámba átöltözni, és vissza a konyhába az asztalhoz.

- Ufff, már megint mennyi kaját csináltál – mondtam mikor megláttam hogy a négy személyes asztal tömve van étellel.

- Fejlődésben lévő szervezet vagy, szükség van a táplálékra – pakolta elém az első fogást.

- Papa pont erről akarok veled beszélni. Azt gondoltam, hogy én is táplakozhatnák úgy mint te, hogy vadászhatnák – az utolsó szó már alig hallhatóan suttogtam. Már máskor is próbálkoztam az ötlettel, de Joseph mindig visszautasított, mindig arra hivatkozott, hogy nem kell ilyenhez folyamodnom ha van választásom.

- Nem – válaszolta határozottan, hallottam a hangján, hogy most annyira azért még sem határozott és hogy meg van rá az esélyem, hogy meggyőzzem. – Túl fiatal vagy – jelentette ki

- De papa, most jönnek, egy rakás vámpír, és jön ő is. És ő semmiképp nem emberi ételen él, annyira gáz lesz ha kiderül, hogy olyan vagyok mint ő, és makarónin, meg mindenféle undorító kaján élek

- Nem mondhatod el nekik ki vagy, még nem. Ki tudja hogy mennyi minden változott azóta, hogy mi eljöttünk onnan, 17 év nagyon sok idő

- Én pontosan tudom mennyi, tizenhét éve várom a találkozást – a hangom már szinte nyüszített, még a saját fülemet is zavarta.

- Kicsilány erre még visszatérünk. Most egyél és pihenj, holnap vár a kórház – Josephnek igaza volt, tényleg pihennem kell, és holnap melózom. Segédápoló vagyok az Angol negyed katonai kórházában. Szeretem csinálni, szeretek segíteni az embereken, vajon ha véren élek majd akkor is menni fog. Ezen el kell gondolkodnom, vajon mi a fontosabb az eddigi életem, vagy hogy egy vadidegen srác miatt feladjam magam, és kifordulva éljek vele az idők végezetéig. Ezek alapján egyértelmű a választás, de mi van ha nem is fog akarni engem, mi van ha mást szeret és én akkor hamarosan belehalok az átokba. Reggel korán dobott ki az ágy, Joseph a szokott helyén, mint mindig minden ebben a házban. Fogmosás, reggeli, még mindig ugyan az a napi rutin, átlagos pirítós, vaj, joghurt.

- Megyek – mondtam búcsúzóul és kiléptem a házból, esett, megint és újra. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha Amerikában élnénk, ott már gond nélkül lehetne saját kocsim. viszont jobb híján marad a bringa, és eltepertem a kórházhoz. Ez is pont olyan változatlan volt, mint az elmúlt egy évben.

- Hello Sue – üdvözöltem az ügyeletes nővért a pultnál.

- Szia Sonny – válaszolt egy hatalmas ásítás kíséretében.

- Milyen volt az éjszaka? – kérdeztem közben bemásztam a pult mögé, hogy aláírjam a jelenléti ívet, utána meg kezembe vettem a naplót amit minden éjszak írnak. Láttam hogy nyugis volt. – Benny megint itt van? Mit követett el már megint? – hát igen Benny állandó vendége a baleseti sebészetnek. Tizenkét éves kisfiú, aki előszeretettel próbál ki minden őrültséget.

- Semmi extrát csak hypót ivott.

- Anyám akkor még mindig bent van – Sue csak bólintott, én meg magamhoz vettem egy joghurtot és elindultam Benny szobája felé.

- Kicsi Ben már megint mi a frászt csináltál – feltett szándékom volt hogy jól letoljam őt, de ahogy belépem a szóbába nem volt hozzá szívem.

- Csak látni akartalak – mondta erőtlenül, hatalmas vigyorral az arcán.

- Jaj Benny bármikor átjöhetsz hozzánk, nem kell azért a kórházba juttatnod magad – mondtam majd megcsókoltam a homlokát.

- De félek a papádtól, olyan ijesztő – mondta kicsit szégyenkezve. Közelgő léptek zaját hallottam meg. kicsit kifinomultabb volt a hallásom, mint az átlag embernek, de hát a felmenőimet ismerve nem is csoda. Az ajtó kinyílt, még csak Noah doki hangját hallottam, de éreztem valami újat, ami egy régi elméket hívott elő az agyamban. Egy tizenhét évvel korábbi nagyon mélyen elraktározott emlék. Behunytam a szemem és vettem egy mély lélegzete. Újra rám tört az ismerős érzés, a bizsergés, a vágy, a szenvedély, és ez mind egy mámorító illattól. Mi lesz ha szemtől szemben fog állni velem ebben a kis, fülledt szobában.

- És végül a mi állandó betegünk, aki mindig tesz róla, hogy ne unatkozzunk. Benny – ezzel a kísérő szöveggel lépett be a szobába Dr. Noah, a főnővér – akit néha nagyon undok, elviselhetetlen és szigorú volt, de azért szerettünk – és az új doki, akiről már hetek óta ment a susogás a kórházban

Azt hittem hogy álmodom, egy éber álomban. Most már tényleg csak egy karnyújtásnyira vannak tőlem. Carlisle volt, pont olyan pompázatosan nézett ki mint mikor utoljára láttam. A bőre hófehér, a testtartása fenséges, a mosolya tökéletes, a tekintete lenyűgöző. Istenem ez a tekintet, ez annyira átható és annyira gyönyörű, és én alig bírok magammal, hogy ne ugorjak a nyakába és hogy ne üdvözöljem mint egy rég nem látott nagyon jó barátot. Ott ültem Benny ágyának végében és félve mosolyogtam Carlisle felé. Melegség sütött a szeméből ahogy ránk mosolygott, méz színű volt a tekintete. Vajon milyen volt az eredeti szemszíne, még sosem gondolkodtam el ezen, még sosem kérdeztem meg.

- Sziasztok – mondta majd miközben leült velem szemben és Bennyre nézett. – A testvéred nagyon aggódik érted.

- Ő nem a tesóm, ő a barátnőm – mondta Benny büszkén mosolyogva

- Kishaver gratulálok – válaszolta Carlisle elismerően mosolyogva. – Még biztosan látjuk egymást, most viszont vissza kell mennem a családomhoz – mondta miközben felállt az ágyról. – Elég nagy a felfordulás odahaza – magyarázkodott tovább, de már nem nekünk hanem Noah dokinak, és Patríciának én meg legszívesesebben talpra szökkentem volna és elkísértem volna őt a nagy házba, hogy lássam a többeket. Esmét, Emmettet, Rosaliet, Edwardot, Alicet, Jaspert, Jacobot és az újakat. Bellát, Nessiet. Annak ellenére hogy pontosan tudtam milyenek mégis annyira vágytam rá hogy végre szemtől szemben lássam őket. Hogy az anyám és az apám nyakába ugorhassak és végre megmondhassam nekik mennyire szeretem őket, és hogy mennyire hiányoznak, mennyi mindent köszönhetek nekik. Edward, kúszott be az arca az agyamba, vajon milyen lesz újra látni őt. Fogom e érezni azt amit akkor, ott Forksban. Kicsit elbambultam, Benny böködni kezdett.

- Sonny, Sonny szomjas vagyok – mondta, én meg először azt sem tudtam, hol vagyok. Egész délelőtt Bennyvel maradtam és meséket néztünk. Délután meglátogattam a t9bbi beteget. Maggie néni volt az utolsó. Neki senkije sem volt, minden szombaton nála fejeztem be a műszakot, mindig felolvastam neki. Most is épp ez volt a feladat, egy új könyvet kezdem neki olvasni. A néni már nagyon öreg volt, semmi komoly baja nem volt, csak annyi hogy idős. Néha egész idő alatt éber volt, de néha átaludta az egész közös programot. Ma az éberebb énjét mutatta.

- Drága Sophine ma valahol egészen máshol jársz, nem figyelsz a hangsúlyra és a ritmusra – figyelmeztetett a néni.

- Bocsánat – mondtam lesütött szemmel.

- Ugyan nem kell bocsánatot kérned, pontosan tudom, milyen az mikor az ember lánya szerelmes. Rég volt, de szép volt – mondta réveteg arccal, majd intett hogy menjek csak nyugodtan. Elraktam a könyvet a szekrénybe, majd hazaindultam. Odakint esett, és ez most még jobb kedvre derített, még pedig azért, mert így a vámpírok is jó helyen lesznek. Joseph nem volt otthon. Biztos elment vadászni, mint szombaton általában. Kihasználtam azt hogy egyedül vagyok. Lementem a pincébe és túrni kezdtem a régi holmik közt. Itt kell lennie valahol. Joseph nem dobott el semmit az előző életemből. Négy óriási dobozt borítottam ki mire megtaláltam amit kerestem. A diktafonom, benyomtam a lejátszás gombot, de egy hang ami kevés sem jött ki belőle. Lemerült, jöttem rá azonnal. Irány a szobám, ott az ágyra telepedtem és magamhoz vettem egy csomag vadonatúj elemet. Kicseréltem a lejátszóban majd újra próbálkoztam. Most - azt hiszem fehér zajnak nevezik – súgást hallottam, aztán jött az ismerős hang. Josie játszotta fel mikor először találkozott Carlisle-lal, olyan mintha ott lettem volna, talán ott is voltam és mégsem. Josie hangja volt, ezer közül is felismertem volna. Sokat hallottam mikor a hasában voltam, szerettem a hangját, de mikor én világra jöttem ő örökre elhallgatott én ő voltam, és ő én vagyok.