Muszáj lesz lenyugodnom, mert ha ilyen állapotban megyek haza, Joseph tuti kiborul, és akkor még azt sem engedi meg, hogy suliba járjak. Pedig most érzem csak úgy hogy szívesen járok oda. Látnom kell őt, még akkor is ha veszélyes. Pontosan tudom hogy meg akart ölni, de ez van. Nem tudja kezelni a helyzetet, számomra is őrjítő az illata. Még így is, hogy állatvéren él.

- Szia Joseph, megjöttem – mondtam és egyenesen a szobám felé vettem az irányt, de ugyeegy ilyen öreg tapasztalt vámpírt nem lehet csak úgy átverni.

- Nem akarsz nekem tiszta véletlenül elmesélni valamit – szólt utánam a nappaliból. Én a lépcsőn állva megtorpantam. Most mit mondjak. Bocsi papa, =én kerestem a bajt, sőt ha Jasper nincs ott lehet már nem is élek, mert Tony meg akart ölni.

- Miről kellene mesélnem, az erdőben voltam, semmi sem történt

- Megígérted, hogy nem keresed a bajt – korholt le, én meg nem mertem a szemébe nézni. Tudtam, hogy ő még az életét is feláldozná értem, én meg csupa meggondolatlanságot teszek. – Nyugi nem harapom le a fejed – mondta miközben magához ölelt. – De azt hiszem néhány hétig nem kellene a kórházba menned, a doki mégiscsak egy vámpír.

- De te is az vagy – érveltem, de tudtam hogy hiába.

- Pontosan, és most megyek is vadászni.

- De hiszen tegnap voltál – néztem rá értetlenül

- Igen, neked viszont megváltozott az illatod, és ez megőrjít. Ezért kell vadásznom, és ezért kell neked óvatosnak lenned. Most nem eshet bajod, mikor már a célegyenesben vagyunk.

- De hát nem akar tőlem semmit – éreztem ahogy elszorul a gyomrom, és valami fojtogató érzés lesz ujjá rajtam.

- Idővel, majd idővel rájön ő is hogy az amit érez nem más mind szerelem. Csak hagyj neki időd.

- De, nekem abból van a legkevesebb – vágtam vissza ingerülten.

- Tudom kicsim, de ne aggódj, minden a helyére kerül, és megoldódik. Ígérem – mondta Joseph, és én pontosan tudtam, hogy betartja a szavát. Valahogy mindig minden úgy történt ahogy ő mondta. Én felmentem a szobámba ő pedig elment vadászni. Az ágyamon gubbasztva azon gondolkodtam amit mondott, hogy megváltozott az illatom. Vajon hogyan, miért, minek. Ilyen és ehhez hasonló kérdések sokasága cikázott a fejemben. Elnyomott az álom, és különféle rémképek törtek rám. Az első álmom az erdő szélén játszódott. Én nem értem ki a fák közül, és elkapott az a valaki az erdőben. Minden olyan zöld volt mint valójában. Először egyáltalán nem féltem, lassan sétáltam hazafelé. Üvöltést hallottam, egy fa reccsent, arrafelé kaptam a fejem és akkor láttam hogy egy hatalmas fenyő, mint egy nádszál a szélben, úgy dől ki.

- Anthony nem teheted meg, ne feledd ki vagy – azonnal felismertem Jasper hangját, ahogy Tonynak kiabál. A sellő az erdő felöl fújt és én éreztem a közeledő alak illatát. A fenevadét aki rám leselkedik, aki rám vadászik, aki a véremre szomjazik. Gyönyörű volt ahogy kilépett a fák sűrűjéből.

- Hello – suttogta dallamos hangján, és rám mosolygott. Először fel sem fogtam, hogy bajban vagyok. A lában nem engedelmeskedett az agyamnak, és az akaratom ellenére indult el felé. – Tudod milyen rég várom már ezt a találkozást - lihegte alig hallhatóan. Az lehelete körbetáncolta a nyakam, mintha ő maga irányítaná a szellőt körülöttem. aztán az orromat érte az illata, és a testemet teljesen elhagyta az erő. – Te vagy a létezésem egyetlen bizonyítéka – suttogta tovább és mire magamhoz tértem már a kemény karjaiban tartott. Istenem ha most meghalnék már elégedett lennék. Csodálatos zöld szeme volt, és ahogy rám nézett. Aztán hirtelen elhomályosodott a világ, mintha valaki kihúzta volna a hátteret körülöttünk, minden fekete lett, még Anthony tekintete is. – Te vagy az egyetlen aki elárulhat engem – a hangja már nem volt sem lágy sem bársonyos. Gonosz volt, és engem elöntött a félelem. Mi jön ezek után, a karja már nem fonta körül a testen óvó öleléssel, már abban sem volt semmi lágyság. Erős marka veszedelmesen szorította a karjaimat. – Veszélyes vagy rám és a családomra. Nem hagyhatom – azzal megvillantotta gyöngy fogsorát, és felém közelített velük. A rémület eluralkodott rajtam, kiutat kerestem, de nem volt ott semmi. Csak a nagy feketeség, és ő Anthony Black az én tökéletes másom, az én megfelelő kiegészítőm, az én hallhatatlanságom kulcsa.

- Nem teheted meg. Nem vagy gyilkos – Jasper tépte le rólam őt, megmentette az életem mint már egyszer. Alig volt időm feleszmélni már újra változott a tér és az idő. Ismeretlen helyen voltam. Talán egy házban. Hangokat hallottam a szobába beszűrődni. két ismeretlen férfi hangja volt, veszekedtek valamin, a nevemet hallottam.

- Meg kell halnia – mondta az egyik keményen.

- De hiszen nem tehet róla, nem az ő hibája – erősködött a másik.

- Noah az elvakult szerelem beszél belőled. Pont úgy megégetett mint anno Phillipet, akit majdnem elveszítettünk miatta. Újra nem gyengülhet meg a testvériség – Noah és Phillip, vajon kik lehetnek ők és vajon ez most a jövő vagy csak simán egy látomás. Reggel félholtan ébredtem, alig tudtam kimászni az ágyból. Joseph egész hétvégén nem engedett ki a házból. Sőt hétfőn még az első órámra is elkísért.

- Sophine, örülök hogy megtisztelsz a jelenléteddel – mondta Jensen gonoszul. Ebbe meg mi ütött, még sosem viselkedett így velem, senkivel sem. Lehuppantam a helyemre, talán még mindig bíztam abban, hogy Tony végre rám mosolyog, és végre hozzám szól. Lopva vetettem felé egy pillantást, de még csak rám sem nézett. Már arra sem vette a fáradságot, hogy látványosan utáljon. – Most hogy mindenki megérkezett meg kell osztanom veletek az igazgató közleményét – néhányan hangosan örvendeztek hogy pár perc a semmibe veszik az órából. – Egy hónap múlva megrendezésre kerül az éves diákbál amit az idén a ti évfolyamotok rendez majd. Mind a három szakról két-két embert jelölnek ki a szervezésre. Ma az ebédlőben kerül kihirdetésre a három páros neve – kis izgatottság futott végig rajtam. Remélem nem én leszek az a szerencsétlen aki bekerül. A halál akar részt venni ezen a flancos lötyögésen. Jobb nekem otthon a négy fal között. Ahogy közeledett az ebédidő egyre idegesebb lettem, valamiért rossz előérzetem volt ezzel a választással kapcsolatban.

- Fiatalság csak néhány percre rabolom el az időtöket. Kérem hogy figyeljetek – mondta a diri egy megafonba. – Mint mindenki tudja az idén a harmadévesek szervezik az oly nagy hagyománynak örvendő diákbálunkat. Ez az idén sem lesz másként. Hogy ne érje szó a ház elejét most fogom kihúzni a neveket az egyes osztályokból.

- A képzőművészet és iparművész szakról, Reneesme Platt, és a másik személy pedig Alice Cullen – minő meglepő – A biológia szakról, Ewdard Cullen és a párja pedig nem más mint Isabella Platt – ezeknek még mindig nem tűnik fel a dolog, itt valami nem stimmel. Nessie és Alice feltűnően vigyorognak. Edwardot és Bellát viszont teljesen hidegen hagyja ez az egész felfordulás.

- És végül nem maradt más mint az utolsó két ember a matek-fizika szakosból- istenem csak én ne legyek köztük, nem akarom, neeeem. – Az első Anthony William Black – bármennyire is ideges voltam, azért egy sanda pillantást vettettem az asztaluk felé. Tony arcáról egyértelműen leolvasható volt a szívből jövő undor. Annyira elbambultam, hogy a másik nevet nem is hallottam. Csak arra lettem figyelmes hogy a körülöttem lévők zúgolódni kezdenek.

- Mázlista – mondta egy csaj a szomszéd asztalnál, hogy én. Ezek szerint én vagyok a hatodik. Erre semmi szükségem nem volt. Mire feleszméltem már valaki ült az asztalomnál. Soha senki sem ült mellém.

- Szia, Alice vagyok. Örülök, hogy egy csapatban leszünk, remélem jó lesz veled együtt dolgozni - mondta a lány és bátorítóan felém mosolygott. Én akarva akaratlanul visszamosolyogtam rá.

- Részemről nem vagyok azaz aktív típus, de szívesen segítek nektek.

- Mit csinálsz suli után? Mert ha ráérsz összeülhetnénk, ezer és ezer ötlete van arra, hogyan is csináljuk meg a bulit.

- Részemről okés, de van itt valaki akinek nem tetszik a dolog – azzal Tony felé böktem a fejemmel.

- Vele nem kell törődni, majd megbékél – magyarázta Alice, és hamarosan odavetődött mellénk Nessie is. Istenem milyen gyönyörű, még sosem láttam mégis úgy érzem mintha már száz éve ismerném. És Alice, 17 éve volt ilyen közel hozzám az édesanyám. Milyen fira, annyira jó lenne hozzábújni és elmondani neki mindent. Hallgattam Alice csacsogását, szinte szárnyalt attól hogy tiszta szabad kezet kapott. Én meg mélázva figyeltem a többi Cullent a másik asztalnál. Megakadt a tekintetem Edwardon és Bellán. Először azt hittem, utálni fogom azt a lányt. Most mégis valami furcsa érzés fogott el. Azt hiszem hálás voltam neki amiért boldoggá tette Edwardot. És ott vloltak a többiek, még Rose mosolya is melegséggel töltött el. Hihetetlen volt újra látnom őket. Ők voltak a kézzel fogható bizonyítékai annak az álomvilágnak amiben élek. Aztán belekúszott az agyamba az éjszaka álomképe. Szinte a fülemben hallottam Tony hangját, és a bőrömön éreztem a leheletét. Kelletlenül és félve indultam a délutáni órákra. És a félelmen nem is volt alaptalan.

- Ne gondold, hogy ez miatt a hülye kis bál miatt bármi is megváltozik – mormolta Tony az orra alatt.

- Most hozzám beszélsz? – kérdeztem halkan, nem akartam kiakadni. Pedig ennek nem lesz jó vége.

- attól hogy nem beszélünk róla, attól még épp oly veszélyes vagy ránk. Nem értem meg Alicet, hogy lehet ennyire felelőtlen.

- Van egy olyan érzésem, hogy a családodban te vagy az egyetlen aki így látja a dolgot. Azt hiszem nem én vagyok aki ki jár az erdőbe állatokat ölni, pedig van másik lehetőség, és nem én vagyok az aki az erdőben tanul harcolni titokban, és nem én vagyok az aki nem tud uralkodni az érzelmein – mondtam még mindig nyugodt alig hallható hangon.

- Ugyan tudod is te hogy milyen így élni. Hiszen ki sem próbáltad – na ez egy aranyos érv, ettől elpattant nálam a cérna. Még hogy én.

- Nehogy te mond meg nekem, hogy mi a jó és mi a rossz. Én még nem öltem embert, sőt még állatot sem. Nem is akarom kipróbálni. Kettőnk közül én tudom csak igazán milyen az mikor a másik lehetőséget válassza az ember. Igen én ember vagyok, ellentétben veled – nagyon elfutott a méreg, nem sok hiányzott ahhoz hogy a fejéhez ne vágjam, hogy ő csak egy vámpír. Azt hiszem így is sikerült megbántanom. Remegett a dühtől ami felgyülemlett benne. Emlékszem én is ilyen voltam mikor a farkas gének felszínre törtek. A szeme szinte izzott, de nem fekete volt mint az álmomban hanem csodálatos zöld, varázsos. – Nem én leszek az aki elrontja Alice és Nessie boldogságát – mondtam neki, majd leültem a megszokott helyemre, a pad lehető legszélére, a legtávolabb Tonytól. És ez így ment mindaddig míg vége nem lett a tanításnak. Alice már az ajtóban várt ránk. Hihetetlen boldog volt, ha most el tudna pirulni, tuti piros lenne az orcája boldogságtól.

- Annyira jó lesz együtt dolgozni. Sophine szerinted mi legyen a bál témája?

- Légy szíves hívj csak egyszerűen Sonnynak, nem csípem a teljes nevem. Szerintem hozzám egyáltalán nem illik az Alice név.

- Alice? – kérdezett vissza Bella. Aki Edward ölében ült a szomszéd asztalnál.

- Igen, anyám után neveztek így. Joseph ragaszkodott hozzá. De szerintem az Alice név pont olyan emberre illik mint a ti testvéretek. Ő egy igazi életvidám angyal – éreztem ahogy a vér az arcomba szökik, a gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodik, és a torkomban dobog a szívem. Ő az én anyám, és itt állok tőle karnyújtásnyira.

- Mi történt a szüleiddel? – kérdezte Nessie.

- Édesapám nem is tudja hogy létezem, édesanyám meg belehalt a szülésbe – persze ez nem igaz, de mégsem támadhatom le őket csak úgy. Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy én nem vagyok az a tipikus hétköznapi lány, sőt szerintem azt is pontosan tudják, hogy még csak ember sem vagyok, bármennyire is próbálok úgy viselkedni. Hallgatólagos fogadalmat tettünk hogy nem beszélünk erről a dologról, most még nem. Jobb nem bolygatni ezt a témát.