Minden idők legnagyobb szerelmes párjai volt a téma. Az egész iskola imádta, csak valahogy én és Tony utáltuk egyre látványosabba

- Végre valami amiben egyet értetek – mondta vigyorogva Nessie. – Kinek fogtok öltözni? Kérdezte ahogy a párosunkat bámulta. Megakadt a torkomon a kóla amit épp magamba akartam tölteni, és egy óriási köhögő roham tört ki rajtam.

- Mi? Minek? Semminek – jelentette ki Tony – Mi nem megyünk sehova, főleg nem együtt – tette hozzá, én meg egyetértően bólogattam

- Mi az hogy nem jöttök, olyan nincs. Én már meg is csináltam a jelmezeteket – mondta rosszallóan Alice. Nem volt szívem megbántani, ez Tony sara vigye csak el szépen a balhét. Mivel engem senki sem hívott el a bálra, így nem is gondolkodtam azon hogy kinek öltözzem. A suliban a fiúk egyértelműnek tartották, hogy Tonyval megyek ezért nem értek meg. Viszont Tony az egy hónap alatt szikrányi jelét sem mutatta annak, hogy el akarna vinni ebbe az átkozott bálba. Néha mikor nagyon egyedül voltam nagyon rosszul esett az ahogy viselkedik velem. Olyan mintha leprás lennék, kiállhatatlan volt, undok és gonosz. Néha alig tudtam visszatartani hogy el ne bőgjem magam. Néha, mint most is le se fütyültem amit mond. Néha viszont voltak, olyan pillanatok mikor alig tudtam türtőztetni magam, sokszor csak egy hajszál választott el attól, hogy neki ne menjek és fel ne pofozzam, olyan kicsit erősebb volt bennem a farkas gén, hagytam hogy eluralkodjon rajtam annak az énemnek a része. Eddig nem voltak ilyen gondjaim, most viszont hogy megjelentek a Cullenek, újra felerősödött a szervezetem védelmező mechanizmusa. Bár biztos voltam benne hogy nem az egész család miatt van, hanem csak egy ember - vámpír, farkas, teljesen mindegy hogy nevezzük – miatt van ez az egész.

Anthony William Black az oka az én szenvedésemnek. Joseph felügyelet nélkül még a házban sem hagy, hihetetlen mennyire óvatos. Néha már, már idegesítő, hogy mindentől úgy félt. Mintha ezzel a túlzott elővigyázatossággal bármit is meg lehetne előzni.

- Anthony William Black nem lehetsz ennyire wááááá – kezdett el vele kiabálni az anyja. Persze mindannyian úgy csináltunk mintha ezt nem tudnánk. – Nem viselkedhetsz úgy mint egy gyerek. Ott helyed a bálon, méghozzá Sonnyval karöltve. Nem bánthatod meg Alicet, hiszen a lelkét beleadta ebbe a buliba. És ideje lenne végre megbarátkoznotok Sonnyval. Nem lehettek egymás ellenségei. Azt mondom, hogy ez a bál épp a legmegfelelőbb alkalom arra hogy tiszta lappal induljatok, és hogy jobban megismerjétek egymást – Nessie mindvégig a fiát nézte, de néha azért lopva rám is rám pillantott.

- De veszélyes - ellenkezett Tony, de a hangjában már ott csengett a belenyugvás.

- Nem kell erőltetni, én amúgy sem akarok menni – azzal elrohantam. Egyenesen haza az én kis álomvilágomba. Ahol még mindig bíztam abban, hogy Tony rendes hogy a szerelmem viszonzásra lel, és hogy ő fogja megtörni az átkot.

- Hogy lehetsz ekkora bunkó – vágta Tony fejéhez Nessie

- Ne bántsd már, őt is meg lehet érteni – szólt rá Jacob a kedvesére.

- De nem értem meg miért kell így viselkednie, ezzel még inkább felhívja magára a figyelmet.

- Hát a Cullen család nem arról híres, hogy racionális döntéseket hoz – huppant le a nappaliban Emmett – Apropó minek fogunk öltözni?

- Padlót fogtok Alice összeállításától – mondta Jasper miközben magához ölelte Alicet és homlokon csókolta.

- Arra gondoltam Rose lehetne Csipkerózsika, Bella Hamupipőke, Nessie Belle a Szépség és a szörnyetegből. Bocs Jake, nem a farkasságod miatt.

- És te mi leszel? – Kérdezte Nessie.

- Hófehérke, amúgy mindenki jelmeze megvan, szóval minden tökéletes. Csak kár hogy Anthony nem megy bele a dologba.

- Most hova mész? – kérdezte Nessie a fiától aki hirtelen felugrott a helyéről és ott hagyott mindenkit.

- Azt hiszem hogy este lesz egy kis meglepetés – mondta Alice, akinek hirtelen újabb látomása támadt. Anthony motorra pattant és a város felé hajtott. Egyenest egy virágüzletbe ment.

- Jó napot, lenne egy különleges kérésem. Liliomból szeretnék koszorút, olyan fejdíszt – magyarázta Anthony a lánynak aki először elképzelni sem tudta hogy mit akar a srác. De aztán Tony mindent elmagyarázott. Egy apró fehér liliomokból meg borostyánból font koszorú lett az eredménye. Tony kifizette a fejdíszt, majd visszaült a motorra és meg sem állt Sonnyék háza előtt. Még sosem járt itt fényes nappal. De minden éjszaka idelopózott titokban, mikor mindenki azt hitte, hogy vadászni van. Csengetett és bízott abban hogy Sonny nyit majd neki ajtót.

- Szia – suttogta halkan mikor meglátta a lányt az ajtóban. Aki félszegen nézett rá megszeppenve.

- Hát te? – kérdetem, ahogy megláttam őt az ajtóban, el sem tudtam képzelni miért jött ide. Talán hogy még jobban megbántson. Azt nem hagyom, eldöntöttem, hogy megfordulok és rácsukom az ajtót.

- Ma nem nekem ragyognak a csillagok, jobb lett volna meg sem születni mint egymást szeretni.

- A szerelem és az élet megy tovább – suttogtam lehajtott fejjel, nem mertem rá nézni, a szívem majd megőrült úgy kalimpált a mellkasomban.

- Örök életet élsz velem, ránk vár a kéklő végtelen, mert a sors egymásnak szánja kiket összeköt a szerelem.

- Felejtened kell ahhoz hogy szeretni tudj

- Akkor ezek szerint meg tudsz nekem bocsátani, én hülye voltam, nézd el ezt nekem.

- Egyszer valaki azt mondta, hogy a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól, és nem mindenki ismeri fel ezt a határt – válaszoltam megbocsátóan.

- Én tévedtem – mondta Tony és a tenyerébe vette az arcom, magához húzott és megcsókolt

- Tudod hányszor kuporodtam össze a szobámban, hányszor könyörögtem hogy elmúljon ez a mardosó érzés. Hányszor gondoltam azt hogy nem éri meg, és hányszor azt hogy akár meghalni is képes lennék érted. Bíztam abban hogy másnapra elmúlik, hogy akiért annyit szenvedtem, egy pillantást sem ér meg nekem – azt akartam, hogy neki is rossz legyen, hogy kicsit szenvedjen. De ahogy a szemébe néztem tudtam, hogy nem leszek képes bántani őt. Annál sokkal jobban szeretem. Sokkal jobban mint hittem, sokkal jobban mint eddig bárkit.

- Annyira sajnálom, hogy olyan elviselhetetlen voltam veled – szabadkozott Anthony

- Ssss – csitítottam el – Figyelj egyszer valaki azt mondta a szerelmének, hogy aki szeret az nem kér bocsánatot, és akit szeretnek annak nincsenek bűnei.

- Annyi rengeteg okosságot hallottál már az életedben, hogy már nagyon idősnek kellene lenned – mondta viccesen

- Hajaj, ha ti azt tudnátok – válaszoltam.

- Hoztam neked valamit – és én akkor vettem észre hogy egy doboz van nála. – Szeretnélek elhívni a bálba, boldoggá tennél ha elkísérhetnélek.

- Akkor mindenkor és végleg el van ásva a csatabárd?

- Igen, szeretnék tiszta lappal indulni. Tudom, hogy ez elég szánalmas, de téged féltettelek, főleg magamtól.

- Pont olyan vagy mint a nagyapád – hoppá ez kicsúszott a számon.

- Ezt ismételd meg még egyszer, nem értettem tisztán, mintha a nagyapámat említetted volna – mondta elképedten, na szép Sonny, ebből hogy mászol ki. Joseph épp a lehető legjobbkor ért haza. Tony még mindig engem nézett, Joseph pedig a nappaliban ölelkező kettősünket.

- Hát itt meg mi folyik? – kérdezte felháborodva.

- Én csak szeretném Sonnyt elvinni a bálba – hebegte Tony, valahogy megváltozott a kisugárzása.

- Nyugi van – mondtam mind a kettőjüknek, kíváncsi vagyok hogy miért lett mind a két férfi ilyen feszült. Vajon csak azért mert egymás számára idegenek, ismeretlenek. És azért Tony inkább vámpír mint ember, vagy farkas, és Joseph veszélyesnek tartja őt.

- El akarsz menni a bálba? – kérdezte végül Joseph.

- Hát ami azt illeti, illő lenne megjelennem.

- Ha már az illendőségnél tartunk, fiam neked sem az utolsó pillanatban kellett volna megjelenned – fordult Tony felé.

- Eddig nem voltam biztos abban hogy el akarok menni – válaszolta határozottan Anthony.

- Elmehetsz, de csak ha megígéred, hogy nem lesz galiba, és hogy nem fogsz feleslegesen fecsegni – figyelmeztetett papa, és én pontosan tudtam, hogy mire is céloz.

- Akkor ha nem gond én most elviszem Sonnyt hozzánk. Alice ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyem, mert készített neki jelmezt.

- Hát ő tudta – mondtam lágyan, na szép egy újabb elszólás, de Joseph is tudhatná, hogy ez már nem húzható sokáig. És sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne ha végre fény derülne az igazságra. Érdekes volt ez az új helyzet. Kicsit zavarban voltam, hogy ilyen közel vagyok Anthonyhoz. Szerettem a száguldást és a félelemküszöböm elég magas is volt, mégis kicsit jobban féltem mint általában. Bár az is lehet hogy csak zavaromban fogtam a félelemre, azt hogy menyire közel bújok Anthonyhoz. Most ő volt számomra az aki megtestesítette a biztonságot. Eddigi életem során ezt a szerepet Joseph foglalta el, de azt hiszem, hogy a helyzet megváltozott és hogy életem folyója egy új mederbe terelődött. Szinte markoltam Tony derekát, a félelem miatt, és azért mert megőrültem a közelségétől.

- Nos megérkeztünk – mondta vidáman Tony ahogy megállt egy hatalmas ház előtt. Anyám ez a forksi ház legalább négyszerese. Esme biztosan imádta berendezni, és Alice, ő is élvezte hogy ekkora tere van arra hogy rengeteg gardróbot megtöltsön. Kis mosoly jelent meg azt arcomon. Magam sem tudom miért lett úrrá rajtam ez az érzés, hiszen a suliban minden nap látom őket, de itt és most minden olyan más, minden olyan mint az én elképzelt valóságomban, csodás, mesés és varázsos.

- Baj van? – kérdezte Tony ahogy megfogta a kezem, én nem válaszoltam, csak megráztam a fejem – Tudom kicsit ijesztő a ház, de hát sokan vagyunk, és mindenkinek vannak igényei, mindenkinek kell egy hely hogy elbújhasson a világ elől.

- Mindenkinek kell egy szelet mennyország – válaszolta mosolyogva, majd kicsit megszorítottam a kezét. Ő bátorítóan rám mosolygott, megvillantva gyönyörű veszélyesen éles fogsorát, majd kart karba öltve elindultunk az ajtó felé.

- Itt vannak – hallottam Alice hangját az ajtón túlról.

- Alice kérlek fogd vissza magad, nem kell azonnal lerohanni őket. Próbálj meg természetes emberi lényként viselkedni – szólt rá Jasper. Úgy csináltam mint aki nem hallja hogy odabent folyik a diskurzus.

- Ők kicsit furcsák – figyelmeztetett mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

- Engedjétek a farkast a bárányok közé – mondtam viccesen és egy gyors csókot leheltem az arcára – Hidd el láttam már sok furcsaságot – mosolyogtam rá. Ő ajtót nyitott, majd előre engedett. Odabent még csodásabb látvány fogadott. Minden részlet tökéletesen, finoman kidolgozott. Határozottan Esme ás Alice munkáját dicséri. És ott volt az egész család, az én családom, az én helyem. Újabb röpke vigyor jelent meg az arcomon.

- Üdv nálunk – mondta először Carlisle, aki még ebben a nagypapa garbóban is észveszejtő volt, pont mint az első találkozáskor. Nem itt Bergenben, hanem odaát, Forksban.

- Jó estét – válaszoltam kicsit félszegen. Carlisle mellett ott állt Esme, csodaszép volt. Egy pillanatig irigyeltem, hogy Carlisle az övé, de aztán lopva Tony felé pillantottam. Valahogy elégedettség töltött el, hiszen ő a tökéletes társ az én számomra. Esme is köszönt, de tartotta a lépés távolságot. Tudtam, hogy ő keveset megy emberek közé, ezért nehéz neki. Rosalie ott ált a lépcső első fokán, közvetlenül Emmett mellett. Még mindig pont olyan szép volt mint 17 évvel ezelőtt. Egy csodaszép estélyi volt rajta, a haja kontyba csavarva, csak néhány tincs lógott le a csupasz hátára. Emmett ott magasodott mellette, láttam a szemében a sóvárgást, és pontosan tudtam, hogy én vagyok a sóvárgása tárgya. Szeretett volna megölelni, de azt is hallottam a fejében, hogy ezt Rose miatt nem teszi meg. Hiába Rosalie még mindig épp oly hiú mint volt. Aztán ott volt még Edward és Bella. Megint arra gondoltam, hogy nehéz lesz a számomra együtt látni őket. De amint megláttam a szemükben csillogó igaz szerelmet, beláttam, hogy ennek így kellett történnie. Edward nem az én lelki társam, ő csak egy köztes állomás volt, hogy megleljem Anthonyt, és hogy Edward lelkét megszabadítsam a bűneitől. Magamban meg kellett állapítanom, hogy ők is csodaszépek együtt. Mellettük ott állt Nessie és Jacob. Jacob az én testvérem, ahogy ő hitte, és mot egy vámpír család tagja lett. Mikor megtudta rólam, hogy ki is vagyok valójában nagyon kiakadt, de ő sem tudott ellenállni ennek a családnak, őt is behálózta Nessie szépsége. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, ő engem figyelt, majd a fiára nézett és éreztem ahogy megnyugszik. Látta Anthonyn hogy boldog. Végül pedig ott volt az én anyám és az én apám. Apa keze anya vállán pihent, és őt nézte. A szeme telve volt igaz, hithű szerelemmel. Még mindig szeretik egymást, hihetetlen kötelék volt köztük. Órákig el tudtam hona nézni mozdulatlan testüket, ahogy a tekintetük beszél és cselekszik helyettük.

- Emberek ő Sonny, és vele megyek a bálba – jelentette be Anthony.

- Hát ez már csak természetes, azok után hogy együtt szerveztétek a bulit – csilingelte Alice. – Gyere Sonny odaadom a ruhádat. Ha nem gond gondoskodtam róla. Bíztam benne, hogy az én bárgyú unokaöcsém rászánja magát és végre elhív a bálba – mondta Alice mosolyogva, majd elindult velem az első szint egyik szobájába. Nem tudtam eldönteni, hogy kié lehetett a szoba, de az ágyon ki volt terítve egy csodaszép hosszú, ejtett vállú, pezsgő színű, báli ruha.

- Az enyém? – kérdeztem ahogy megláttam.

- Igen, a fürdőben felöltözhetsz, utána megcsinálom a hajad – azzal betuszkolt a fürdőbe. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a ruhát, és mire végeztem ő már ott is állt mellettem. Tökéletes munkát végzett, mint mindig. Mindenki a nappaliban volt mire én leértem,Alice előttem lépdelt, és egy fényképezőgépet tartott a kezében.

- Ott állj meg – szólt rám és én a lépcső tetején megálltam, ő pedig lefényképezett

- Igazán gyönyörű – veregette Emmett hátba Tonyt.