- Nem gondolod, hogy ideje lenne elbeszélgetünk arról, hogy mi is vagy te valójában. Edward nem látja a gondolataidat csak néha. Jasper nem érez a belőled áradó érzelmek közül semmit,csak akkor mikor Edward hallja a gondolataidat. Elviselhetetlen nekik melletted lenni – mondta Carlisle ahogy leült velem szemben. Mindenki ott volt, az egész család, engem fürkésztek.
- Hosszú történet – mondtam, abban bízva, hogy még tudom húzni az időt, hogy még nem kell elárulnom nekik.
- Azt hiszem kevés olyan teremtés van még a földön akinek annyi ideje lenne mint nekünk – mondta Bella és szúrós tekintetét az enyémbe fúrta.
- Hagyjátok már békén szegényt, majd elmondja mikor úgy érzi hogy megbízhat bennünk – kelt védelmemre Alice.
- Nem! Nem arról van szó, hogy nem bízom bennetek, csak egyszerűen magam sem tudom, hogy hogyan is mondhatnám el. Annyira bonyolult az egész.
- Talán képesek vagyunk megérteni – válaszolta rosszallóan Edward.
- Hát jó, legyen. De nem fog tetszeni amit mondani fogok – azzal leeresztettem minden pajzsomat. Hogy szabadon áramolhassanak a gondolatok, az érzelmek, minden ami eddig rejtve volt előttük az olyan lesz a számukra mint egy nyitott könyv. – Álljatok körbe és fogjuk meg egymás kezét. Így talán könnyebb lesz. Olyan lesz mint Nessienél, látni fogjátok a gondolataimat. – magyaráztam meg nekik, mikor mindannyian értetlenül néztek rám. Egyik oldalról Alice a másikról meg Anthony állt mellettem. Az izzat tenyerem, belecsusszant egy hideg márvány marokba, a másik viszont szinte égető volt. Ettől a két embertől szerettem volna minél távolabb kerülni, de ezt hozta a sors. Egyre idegesebb voltam ahogy éreztem, hogy a kör bezárul, és ahogy közelgett a pillanat, és nőtt a feszültség. Azon tűnődtem mit mutassak meg először. De egyetlen kép sem volt alkalmas arra, hogy megnyissam a gondolatátvitelt. Úgy döntöttem, hogy csak egyszerűen hagyom, hogy kiáramoljanak a fejemből a képek, az emlékek, a látomások. Még mielőtt jött volna a látomás, Anthony egy mosollyal bátorított.
- Fúúú, milyen rég láttam már valami jó filmet, remélem ez az lesz. Imádom az igényes mozit – mondta Emmett bájos, angyali vigyorral.
- Fogd már be – mordult rá Nessie, talán ő az egyetlen ebben a családban aki megengedheti magának ezt a hangnemet. Újra az előttem álló dolgokra próbáltam koncentrálni, és még mindig küzdöttem azzal, hogy mi legyen az első amit megmutatok neki. Végül Josie hálószobájának kilátását tártam eléjük.
- Ez otthon van Forksban – hallottam egyik fiú hangját, de azon nyomban valaki lecsitította. Attól a pillanattól kezdve kontrolálatlanul ömlött belőlem a sok emlék. Zavaros volt az egész összefüggéstelen képek voltak, minden rendszer nélkül. Mindannyian szerepeltek benne. Először Edwardot csókoltam szenvedélyesen, aztán az arc hirtelen átváltott Jasperére, a szoba meg Alicére. Majd újra az erdőben voltunk ahonnan kilépett elénk Jacob, abban a kisfiús bájos alakjában ahogy tizenhét évvel ezelőtt megismertem őt. Megrezzentem, mikor meghallottam a farkas üvöltését. Alicere is pont olyan hatással volt mint rám, Jacob felé fordította a tekintetét, a férfi meg csak vállat vont. A következő kép az az álom volt, amit Josie álmodott, mikor Joseph Rómában élt a nagyanyámmal, vagy ki is volt nekem.
- Szerintem álljunk le, ez túl gyors tempó, semmit nem értek belőle – szólalt meg Bella és kilépett körből, eleresztve Edward kezét. Nessie az anyját és az apját bámulta, és ha lehet azt állítani még sápadtabbak voltak, mint a vámpírok egy átlagos napon. Anthony viszont nem akarta elereszteni a kezem, és engem nézett.
- Én Alice és Jasper lánya vagyok – jelentettem ki végül – Vagyis hogy pontos legyen, az én dédanyám Alice és egy James nevű vámpír lánya. Tizenhét évenként meghaltam és újjászülettem. Éltem már Torontóban, Bostonban, New Yorkban, Rómában. Tizenhét évvel ezelőtt hozott össze a sors veletek. Akkor Jasper mentette meg az életem, így vagyok most a ti lányotok – mondtam az anyám és az apám felé fordulva. Ők nem nagyon értették amit mondok, ahogy a többiek sem.
- De te nem olyan vagy mint én? – szólalt meg végül Nessie.
- Nem az előző előtti életemben egy quilette indiánba szerettem bele. Azért vagyok farkas is egyben
- Hemakshi – suttogta Jacob.
- Pontosan – válaszoltam, a többiek meg kérdőn néztek rá
- Egy régi legenda, egy lányról aki elhagyja a törzset, de visszatér, hogy majd harcoljon a gonosz ellen, hogy a farkasok le tudják győzni az ősi ellenséget – magyarázta meg Jacob
- Egy valamit nem értek, hogy lehet az, hogy egyikünk sem emlékszik arra hogy valaha is láttunk téged- mondta Edward, és éreztem ahogy a fejembe mászik. Hagytam neki had olvassa a gondolataimat.
- Joseph, ő képes arra hogy törölje az emberek emlékeit. Alicét is elvette mikor megszült, még mielőtt végbe ment volna nála a teljes átalakulás.
- De miért?
- Nem tudta, hogy túléled e? Nem volt biztos abban hogy nem halsz e bele a szülésbe. És ha életben is maradsz, mi van ha veszélyes vagy a kicsire. Törölte az emlékeidet és magadra hagyott, így hogy már vámpír lettél, James számára sem voltál olyan érdekes. Tizenhét éve minden egyes nap arra vártam mikor érkeztek meg és mikor szakad vége az átoknak.
- Most azt szeretném ha kettesben hagynátok vele – mondta Anthony és a fejével felém bökött.
- De ez ránk is tarozik – ellenkezett Rosalie.
- Kérlek – szólt rá Anthony. Rose szólni akart, de Emmett átkarolta a derekát, és a lány szólni sem tudott, úgy viharzott ki vele a szobából.
- Egy valamit kérek – mondta Jasper ahogy elment Tony mellett – Ne bántsd őt, most kaptuk vissza.
- Ne félj, szeretem – válaszolta suttogva Anthony. Hallottam minden egyes szusszanást, minden egyes lélegzetet. Az egész család kivonult, csak Tony és én maradtunk. Hosszú néma pillanatok egész órának tűntek. Ott állt velem szemben és engem nézett, nem szólt egy szót sem csak bámult azzal az átható tekintettel.
- Könyörgöm mondj valamit. Nem számit mit, csak szólalj már meg végre – fakadtam ki.
- Erre, ugyan mit mondhatnék? Mikor állt szándékodban elmondani? Vagy egyáltalán valaha el akartad mondani? Mire jó neked ez az egész? – kérdezte követelőzően Tony, és újra az a vad fény szikrázott a szemében, mint az álmomban mikor meg akart ölni.
- Joseph pont ezt mondta, hogy ki fogtok akadni.
- Joseph, még szerencse, hogy nincs itt. Nem vagyok biztos benne, hogy biztonságban lett volna Jasper mellett.
- Csak az életemet óvta – erősködtem.
- Persze, az életedet. Elvette tőlük azt az egyet amit soha sem tudott volna megadni Alicenek.
- Nem hiszem, hogy neked ezzel van bajod.
- Igaz. Pontosan igazad van, nem ezzel van bajom, hanem azzal ahogy mindenkivel játszadoztál.
- Úgy beszélsz, mintha az én hibám lenne, hogy azt érzed amit érzel. Nem én tehetek arról, hogy bevésődtél. Nem tudok nélküled élni, visszautasíthatatlanul, és visszafordíthatatlanul egymásnak vagyunk ítélve – emeltem fel kissé a hangom, szerintem odakint még a sima halandó emberek is hallanák ahogy veszekszünk. – Közel 100 éve várom már ezt a találkozást. Tudom, hogy nehéz megbékélned a gondolattal.
- Tudod is te mit érzek – fojtotta belém a szót. – El kellett hagynom az otthonom, mert Alice azt mondta ide kell jönnünk. Aztán jössz te és felbolygatod az életünket. És ne mond nekem, hogy nincs más lehetőség. Mindig van másik választás – mondta szinte már kiabálva a szoba túlsó végéből. – Bármennyire is nehéz ezt mondani, de szeretlek, minden porcikámmal küzdők ellene, mégsem megy. Nem tudok ellenállni neked. De meg kell ígérned, hogy nincs több titok – mondta lágyan és szorosan magához ölelt. Annyira megnyugtató volt a közelsége, hogy megszűnni éreztem az időt és a teret.
- Na amint látom sikeresen kiordítoztátok magatokat, bátorkodtunk visszajönni hozzátok – mondta Carlisle, Emmett hatalmas kacagásban tört ki.
- Én arról nem is tudtam, hogy James – mondta elhaló fátyolos hangon Alice.
- Nem tudhattad, még szerencse. Joseph elvette az emlékeid, az övét viszont nem, csak James nem tudott rólam – válaszoltam Alicenek, aki most ott ült mellettem és szorosan hozzám bújt. Annyira jó érzés volt, de mégsem olyan mintha az anyám ölelne, hanem mint egy testvér, a legjobb barát.
- Ezt már sosem fogja megtudni – mondta Jaspet.
- Tudom, mindent tudok ami veletek történt az elmúlt tizenhét évben. Ne gondoljátok, azzal hogy kiléptem az életetekből nem szakítottam meg veletek a kapcsolatot. Mindig is tudtam, hogy újra együtt leszünk. Bár nem úgy mint ahogy az első találkozáskor hitték egyesetek – muszáj volt Carlislere mosolyognom.
- Oké én sem vagyok csalhatatlan – válaszolta egy lágy mosollyal az arcán, milyen jó hogy ennyire könnyedén fogadják a dolgot. Csak Rose és Bella voltak akik valamiért fura szemmel néztek rám.
- Vissza tudjátok adni az emlékeimet? – kérdezte az anyám
- Nem tudom, még sosem próbáltuk senkivel – magyaráztam
- Te is képes vagy elvenni mások emlékét? – kérdezte Edward
- Igen, valójában mindenki képességét lemásolom. Attól függően, hogy mentális e vagy fizikális. A fizikális képességekhez, kell hogy megérintsem a másikat, viszont a mentálisaknál elég ha egy légtérben vagyok velük.
- Mennyi tulajdonságod van? – kérdezte Carlisle
- Hát amiről tudok azok a gondolatolvasás, az elmék lopás, a érzelmek befolyásolása, a jövőbe látás, aztán ott van még a képek közvetítése, a blokkolás, a tűzgyújtás, és azt hiszem egy régebbről rám ragadt, képes vagyok átadni mások ezeket a képességeket.
- Hogyan?
- Azt hiszem, hogy például közületek bárki láthatná a jövőt, vagy olvashatná a másik gondolatát, vagy éppenséggel blokkolhatná. Minden megkaphatnátok bármelyik képességet.
- Ez érdekesen hangzik – állapította meg Carlisle és még inkább engem fürkészett.
- Azt viszont nem tudom, hogy azok amiket úgy kanátok meddig birtokolhatjátok, és azt sem, hogy mennyi van még mélyen rejtve bennem. De lehet hogy elő sem tudnám hívni mindent. Néha nagyon fárasztó minddel együtt élni.
- Nekem mondod, főleg ha egy vagon szemérmetlen vámpírral élsz együtt – mondta Edward és felém küldött egy baráti mosolyt.
- Én még emlékszem a gondolataidra az előző éledből – vágtam rá és diadalmasan vigyorogtam.
- Hogy emlékezhetsz az előzőre, mindre emlékszel?
- Nem csak az előzőre, nem engedtem, hogy Joseph elvegye, blokkoltam őt. Nem akartam elveszíteni a reményt. Szükségem volt az emlékekre, hogy túl tudjam élni ezt a tizenhét évet. Szükségem volt arra hogy emlékezzem az arcokra, rátok, a családomra – éreztem hogy elgyengülök, és hogy könny szökik a szemembe.
- Engem is láttál? – szólalt meg Anthony most először azóta mióta a többiek visszajöttek.
- Igen, az első látomásom rólad Nessie születésekor volt. Tudtam, hogy te leszel az akit szeretni fogok.
- Pont mint Alice velem – vágott közbe Jasper.
- Hát igen, azt hiszem ez volt az első képességem az anyámtól, Jamestől meg hogy Másoló lettem – láttam Jasper arcán, hogy mennyire fáj neki James említése. Odaléptem hozzá, megöleltem.
- Most, most van és én téged tekintelek apámnak, ez így is marad, míg világ a világ, míg a szívem dobog, és míg élnek vámpírok a földön
- Köszönöm – válaszolta lágya, újabb hullámban tört rám az érzelem. Hazatértem, végleg. Nincs azaz erő ami kiragadhat innen, velük fogom leélni az életem hátralevő részét.
- Igaz az hogy emberi táplálékon élsz? – kérdezte Emmett.
- Igen, így van ez, és mindig is így volt. Joseph ragaszkodott ahhoz hogy ez maradjon meg az emberi voltomból.
- Sosem próbáltad az állatvért, sem az embervért? – kérdezte Carlisle, volt a hangjában valami furcsa, aztán jöttem rá, hogy mi. Orvos, ízig vérig, úgy fürkészett mint valami csudát, mint aki nem talál racionális magyarázatot arra, hogy a magam faja lény létezhet.
- Nem, egyszerűen ez volt a legjobb megoldás. Nálam a fejlődés úgy halad mint minden normális embernél. Pontosan annyi idős vagyok mint ahogy kinézek, nem ragyog a bőröm, és képes vagyok magamba lapátolni bármilyen gusztustalan emberi táplálékot.
- Képzeljétek még álmodok is – mondta Tony büszkén.
- Igazán? – kérdezte Rosalie lelkesedve – Miket szoktál álmodni?
- Hát attól függ, legtöbbször csak rólatok, a suliról, meg az elképzelt jövőmről.
- Ez olyan emberi, de sem én sem Anthony nem álmodtunk még soha – mondta Nessie
- Biztosan a táplálkozási szokásaitok miatt van – magyarázta Carlisle, láttam rajta hogy kérni akar valamit, csak nem tudja hogyan tegye fel.
- Még csak kérned sem kell, bármikor hajlandó vagyok a véremet adni neked – anyám ezek a nyálas gagyi nagy szavak, gondoltam magamban.
- Rendben, de szeretnék még mást is mondani. Azt hiszem, hogy mindenki nevében kijelenthetem, hogy szeretnénk ha véglegesen ideköltöznél hozzánk – ez meglehetősen szíven ütött.
- Mi lesz Joseph-fel? – kérdeztem hebegve
- Meg kell értenie, hogy neked itt a helyed, ahol mindig is volt. Mi vagyunk a családod. Ő galád módon elragadott tőlünk.
- De… - hebegtem továbbra is, nem tudtam mit mondjak, nem akartak őket megsérteni, de Joseph, ő nagyon sokat jelent a számomra. – Ti ezt nem érthetitek, közel 100 éve mellettem van, nem emlékszek minden egyes napra amit vele töltöttem, mégis szeretem és fontos nekem. Úgy érezném, hogy elárulnám őt azzal, ha most hagynám el mikor már minden rendben. Köszönöm, hogy ezt felajánlottátok, de még nem vagyok képes őt elhagyni – hogy is kérhetik ezt tőlem, nem tudják hogy az a férfi mennyi mindent áldozott fel azért hogy én életben tudjak maradni. – Meg amúgy is túl feltűnő lenne ha most ideköltöznék, az egész Angol negyed erről beszélnie, és ahogy gondolom hosszabb távra tervezitek a maradást, szóval nem feltétlenül kell felhívni az itt élők figyelmét – azt hiszem hogy ezzel egy elég elfogadható magyarázatot adtam arra hogy miért is nem jó ötlet az hogy hozzájuk költözzem.
- De csak ha megígéred, hogy sokat leszünk együtt – mondta Alice.
- Életem legnagyobb álma – válaszoltam, majd megöleltem őt.