Egy újabb nap egy újabb év. A napok szinte úgy úsznak el a fejem felett, hogy szinte már észre se veszem. Számomra az idő már rég megállt. Amióta nyomorék lettem, már semmi se érdekel. Miért is érdekelne? Azért mert bárkinek is fontos lennék? Ugyan már, kit áltatok. Soha senkinek nem voltam fontos, most is csak azért tartok éppen Amerika felé, mert megszólalt egyes emberek lelkiismerete. Így egy év magány után, minden előzmény nélkül, hála két imádnivaló bátyámnak ki lettem toloncolva Angliából. Persze csak képletesen. Senki se képzelje, hogy láncra verve hajítottak egészen Amerikáig, nem. Ennél sokkalta egyszerűbb a történet, az egyik bátyám név szerint Brad fogta magát és eljött értem, majd se szó se beszéd Amerikáig rángatott. Tehát most repülök az álmok hazájába, oda ahol nincsenek lehetetlenek, főleg azok számára, akiknek több millió fekszik a bankszámláján. Mert igen ám, főként ezért lettem iderángatva, merthogy valami új kezelésnek köszönhetően visszakaphatnám a lábaimat, amik eddig egészen egy évig nem funkcionáltak másként, mint két mozdíthatatlan csonk. Én már nem nagyon hívom másnak, lábnak nem tekintem őket, mert ha azok lennének, akkor nem lennék nyomorék, hanem járnék, mint minden normális ember. De mint mondtam, ezen az apróságon én már rég túlléptem, ellenben azokkal, akik itt élnek és még mindig hisznek a csodákban.  Na, ezért is nem akartam én soha Amerikába költözni, mert ha egyszer oda kerül az ember, menthetetlenül is bele kerül abba a tévhitbe, miszerint mindenre van megoldás. Ez a cukormázas szívmelengető életstílus pedig megfertőzte az én két aggódó bátyókámat is. Így savanyú pofával, hiszti mentesen, de végig ültem a tizenkét órás utat.

-Azt hittem sose érünk ide. – jegyezte meg testvérem fáradtan. – Ha ő fáradt, akkor én mit mondjak? Ő legalább ki tudott nyújtózkodni, én ellenben úgy ültem végig a tizenkét órás utat, mint aki karót nyelt.

-Meglátod jó lesz itt. – bíztatott testvérem, miközben pontosan jól tudta, hogy egy szót sem fogok szólni. A betegségem óta kerülöm a fölösleges beszédet. Hidegen és kimérten válaszolok minden hozzám intézett kérdésre. Minek is fecsegnék össze vissza, miközben két szóval is el tudom intézni amit, akarok. Ez a két varász szó pedig nem más mint a : NEM ÉRDEKEL. Ha ezt mondom, általában mindenkinek leesik, hogy nem vagyok barátkozós kedvemben és jobb elkerülni.

-Látom még mindig nem vagy beszédes kedvedben. – nézett rám huncut szemekkel. - Kíváncsi vagyok, mi olyan vicces van a mostani helyzetemben. Tényleg majd szétröhögöm a vakbelem olyan jó, hogy béna vagyok, és az is maradok örökre. 

-Hát nem. - jegyeztem meg epésen.

-Na, csak nem szóra bírtalak. – most mondjam azt, hogy igen.

-Ha nem válaszolsz, nem erőltettem. De nem sokára megérkezünk, és lesz egy ápolónőd, akit direkt neked vettem fel. – Ápolónő, nekem? Minek? Egy évet éltem egyedül, úgy hogy senki sem segített. Erre ideérek és még nagyobb nyomoréknak néznek, mint eddig valaha. Nem, köszönöm, nem kérek senki segítségéből, főleg nem egy vadidegenéből.

-Nem kérek senki segítségéből. – jelentettem ki határozottan.

-Pedig fogsz, és ő amolyan fajta barátnő is lesz neked. – na szép, kaptam egy igazi buzgómócsingot. Akit egész álló nap hallgathatok, hogy milyen szar neki, mert velem kell lennie.

-De hogy örülj, és ne hogy azt mondj, nem szeretünk téged eléggé, vettünk neked egy saját házat. – Most kéne hálaimát rebegnem? Nehogy már?! A saját örökségemből vettek nekem egy házat, mindezt úgy előadva, mintha ők a saját fizetésükből rám áldóztak volna valamennyit is.

-Tényleg? – játszottam az érdeklődő tizenévest, aki valójában is lennék, ha nem nőttem volna fel olyan hamar.

-Igen, és kérlek szépen ne gúnyolódj, főleg ne Sharával.

-Mert? Ő kicsoda? A második Teréz Anya? Aki azt hiszi, hogy én szegény kis nyomorék magatehetetlen kis vakarék vagyok? Huh, fogadni mernék rá, hogy csak azért vállalt el, mert hét számösszegű lesz a fizetése. Arról nem is beszélve, hogy szerintem ti, nem árultátok el szegény lánynak, kivel is áll szemben.

-A fizetéséről nem árulunk el neked semmit. Rólad pedig egy kicsit kitupíroztuk a valóságot. – Kitupírozták?! Milyen elegáns megfogalmazása ez annak, hogy valószínűleg szegény lánynak a képébe hazudtak.

-Aha. Akkor tisztázzuk. Ti azt mondtátok annak a lánynak, hogy én, egy ártatlan, ma születet, bárányka vagyok, aki még egy légynek se képes ártani?

-Nem éppen ezekkel a szavakkal, de a lényeg nagyjából ugyanez volt.

-Hu, remélem fizetettek neki előleget, mert azt már most garantálom, hogy nálam nem húzza sokáig.

-Pedig kénytelen leszel vele megbarátkozni.

-Na és ugyan miért? – majd akkor fogok én bárkivel is megbarátkozni, ha két szarvam nő, és ha Mars lakok potyognak az égből, de addig is, leshetik.

-Mert különben kénytelen leszel velünk élni.

-Mármint veled és a családoddal? – néztem rá kiütközve. Na ne, inkább zárjanak össze bármilyen vadidegennel , de én egy napnál többet nem bírok ki a testvérem családjánál.

-Igen. Szóval dönthetsz vagy mi, vagy ő?

-Akkor a két rossz közül a kisebbik rosszat választom. – még jó, hogy hagytak választani - Egyébként közlöm veled, hogy az előbb megzsaroltál.

-Tényleg? – kérdezet vissza az én hangomat imitálva.

-Csak nem gúnyolódni hallak? Hát ezt is megértem.

-Tudod, melletted ragad ránk is valami. – vág vissza flegmán.

- Ezt most dicséretnek veszem. –bár tudom, hogy nem annak szánta. – egyébként mikor érünk már oda?

-Most. – és azzal egy laza csuklómozdulattal lekanyarodott egy impozánsnak tűnő kétszintes kertes ház előtt. Az első benyomás már meg van. Tetszik, persze ezt nem kell mindenkinek tudnia. A vörös téglával díszített falak egyből belopták magukat a szívembe, mert egy kicsit tükrözte a hazai Angolos színvilágot. A belsőről nem is beszélve, szép tiszta, nagy terekkel, amit gondlom direkt nekem lett kialakítva. A bútorok is nagyon tetszettek, mert minden a természet színeiben pompázott, bár az elsődleges szín a barna volt, ami igen csak meghitté tette a szobák hangulatát, mert harmonizált a sötét hajópadlóval.

-Na hogy tetszik? – kérdezte izgatottan testvérem.

-Elmegy, bár láttam már ennél szebbet is. - lomboztam le eddigi izgatottságát.

-Alice, ez nem a Buckingham – palota?! Még is mit vártál?

-Ja, vettem észre, de inkább azt mond meg nekem, hogy hol fogok aludni?

-Itt a földszinten, nem akartuk, hogy fel-le rohangálj.

-Na, azt én biztos nem fogok. Egyébként kösz, hogy emlékeztetsz a nyomoromra. –vágtam vissza megbántottan. 

-Alice, sajnálom, én nem akartam. – néz rám kis kutya szemekkel, mintha ezzel lehetne rám hatni.

-Tudom, ti soha nem akartatok semmit.

-De …

-Ne, ne keres mentségeket. Nem érdekel, most itt vagyok ,mert azt akartátok , hogy itt legyek , nem örülök neki ,annak meg végkép nem,hogy egy idegennek kell együtt élnem , de elfogadom. És tudod miért? Mert így végre leszálltok rólam.

-Jó látom, kezdesz ideges lenni, ezért én most el is megyek. Sarah délután jön, ezért próbálj meg addigra megnyugodni. – kért szinte könyörögve.

-Jó megnyugszok. – bár nyugodtabb lennék, ha te se lennél itt.

-Akkor én megyek. – néz rám úgy mintha valami köszönöm félét várna tőlem.

-Jó menjél. Tudod merre van az ajtó , elvégre te vetted a házat. – muszáj valahogy csak utoljára is megbántanom, muszáj, egyszerűen csak kicsúsznak a szavak a számon. Mire észbe kapnék, hogy megsértettem, már nem is tudok elnézését kérni, mert egyszerűen faképnél hagy.

-Na jó, ezt jól elintéztem , de sebaj majd csak megbékél valahogy. – mondogattam magamnak. Egyébként is, mit érdekel, hogy mit érez vagy gondolnak mások? Érdekelte őket valaha is, hogy milyen rossz volt nekem a baleset után? Hogy milyen volt a komából felébredni, és megtudni, hogy a lábaimmal együtt elvesztettem a szüleimet is? Kérdezte egyáltalán valaki, hogy, hogy érzem magam?

A válasz nagyon egyszerű : NEM . Senkit nem érdekeltem. Most pedig egy évvel később azt várják tőlem, hogy legyek az, aki azelőtt voltam, hogy viselkedjek úgy, mintha mi se történt volna?!  Nem, sajnálom, de nekem ez nem megy! Nem tudom megjátszani a boldogságot, és nem is akarom. A szüleim halála rádöbbentet arra, hogy a valódi értéketeket elég gyakran nem lehet látni, csak akkor, ha elveszítjük őket, és én elveszítettem életem két legnagyobb értékét. Ezután pedig megfogadtam magamnak , hogy soha többé nem akarok elveszíteni semmit, ami fontos, inkább taszítom el magamtól az embereket , de nem akarok még egyszer olyan fájdalmat átélni, mint akkor, amikor megtudtam, hogy szüleim nincsenek többé.

 
 Kemény négy órán át csak bolyongtam a házban, nem mintha olyan nagy lett volna, csak a lépcsőn való felmászásom még nem az eredeti. A tolószékkel való küzdelmem elég jól halad, egyedüli hátrányt csak a lépcsők képezik, na meg a karom, ami nem acél vas kötegekből lett összegyúrva. De már elkezdtem erősíteni, és napi szinten edzem a testem is. Most főleg a karokra helyezem a hangsúlyt, de a lábaimat sem hanyagolom el, minden egyes nap tornáztatom és nyújtom is őket, és hetente egyszer el szoktam járni egy masszőrhöz, hogy kivasalja belőlem a csomókat.  Bár azt nem tudom, hogy itt ez, hogy lesz megoldható, de majd keresek egy megbízható embert. Amint ezen gondolkoztam megszólat a kinti csengő.

Hajaj ez valószínűleg a kedves Sarah lesz. Na se baj, majd csak valahogy túlélem. Oda gurítottam magam az ajtóhoz, és kinyitottam, de nem éppen az látvány fogadót, mint amire számítottam.