Alice szemszöge

Mikor kinyitottam az ajtót nem kis meglepetés fogadót. Három full extrás pasi állt a küszöbömön. Az én ajtómban! De komolyan, el se hiszem, az egyik jobban nézett ki, mint a másik. A legidősebb legalábbis én őt néztem a legidősebbnek, baloldalon állt egy jópofa halálfejes pólóban egyből megtetszett, még akkor is, ha a póló kilencen százalékát a rózsaszín tette ki. Mellette valószínűleg a középső testvér állhatót, mivel eléggé hasonlítottak egymásra. Már csak így ránézésre megmondtam, hogy ők bizony testvérek. A középső fiútestvér is aranyos volt, bár ő inkább csak az arcával nyűgözött le.
Mert volt neki egy bizonyos férfias sármja , ami csak úgy vonzotta a női tekintetteket. És szerintem ezzel ő is teljes mértékben-tisztában volt, mivel egy hatalmasat mosolygót, amikor rám nézet, de nem csak azzal a „ szia én vagyok a szomszédfiú” tekintettel, hanem tényleg olyannal amivel a lányokat szokás becserkészni. Ez pedig nekem nagyon jól esett, mert hiába szépítem a dolgokat, az emberek elsősorban a tolókocsimat látják meg, és csak aztán engem. Ebből adódik az is, hogy egy évig, nem hogy pasim, de még barátom se nagyon volt. Mert, hogy ki állna szoba egy nyomorékkal? Igen, ha jól emlékszem, ezt még az egyik barátom vágta hozzám a régi sulimban, miután visszamentem tanulni. Igazán jól esett mondhatom, ezután lettem olyan amilyen.  De visszaérve a fiukra, tényleg nagyon tetszik, hogy lazán veszik az akadályokat, és nem kezdenek sikítva hazarohangálni.
Az utolsó fiú pedig mindent vitt. Ő tűnt a három testvér közül a legzárkózottabbnak, de egyben legszimpatikusabbnak is.  Mintha egy kicsit megszeppent volna, bár nem hiszem, hogy ennyire ijesztő lennék. Biztos őt is meglepte a kinézetem. Mert annak ellenére, hogy tolószékbe vagyok kényszerülve, egyáltalán nem vagyok bányarém. Igen is szép vagyok! Álltam ki némán magamért. Jó nem vagyok egy top modell, de barna hullámos hajam és csillogó zöld szemem a fiúk többségére pozitív hatással van, és úgy látom, hogy neki is tetszik, (a derékon felüli összkép).
Amúgy rajta egy laza fekete póló és egy répaszárú nadrág volt, amit én derekasan bevallom, eddig csak lányokon láttam, de hát más a divat Angliában és más Amerikában. Az arcával sem voltak problémáim, hiszen testvéreihez hasonlóan ő is örökölte azokat a karakteres vonásokat, amitől a lányok minimum dobnak egy hátast. Ehhez képest bevallom még is a haja tetszett rajta a legjobban, pedig a pasikon általában mást néz meg az ember lánya,(mondjuk, kéz, fenék, izomzat) de hát, ha valakinek olyan sérója van, mint neki, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Szerintem, és biztos vagyok benne, hogy a fiúk első számú védjegye a göndörödő hajuk,(a szokásos mosolyt nem számítva) még akkor is, a középső fiú próbálja ezt ügyesen elrejteni. Mert abban már most biztos vagyok, hogy nem a semmitől áll szög egyenesen a haja, miközben a mellette lévő két testvérének dauer reklámba beillő lokniai vannak.
A másik, és ami megint csak megegyezet a fiukban, hogy mindannyian izmosak és ápoltak voltak, ami megint csak sokat dobbot a latba, mert hiába szép egy fiú, ha nem ad magára, és ez náluk egyáltalán nem lehetet elmondani.
És igen, ekkor ütőt szöget a fejemben egy igencsak helyén álló kérdés. Ezek meg mit keresnek itt?

Fiúk négy órával ezelőtt

-Fiúk, gyertek ide!- ordított fel az emeletre Kevin.

-Mi van már? – jött a nyűgös hang Joetól.

-Nicket merre hagytad? – kérdezet vissza szemrehányóan az idősebbik.

-Fenn punyad a szobájában, biztos megint dalokat ír. Tudod milyen, ha elkapja az ihlet, hozzá se lehet szólni. Egyébként meg minek rángattál ide? – nézett testvérére álmosan.

-Nézz ki az ablakon és megtudod. – Joe egy csiga lassúságával oda vánszorgót az ablakhoz és kinézett rajta, majd fél másodpercen belül vissza is tekintett a testvérére.

-Ez meg mi akar lenni?- kérdezte értetlenül a fiatalabbik. – miközben visszafordult az ablakhoz, hogy jobban lássa a szomszéd háznál tevékenykedő tömeget.

-Na szerinted, mi? Gondolkozz, és rá fogsz jönni, de hogy megkönnyítsem a dolgodat, elárulom, új szomszédunk van. - hangsúlyozta ki a Kevin a szomszéd szót.

-Szomszéd? – hüledezett Joe.

-Igen. Nekem is hihetetlen, de megvették a házat. –bólogatott az idősebbik.

-De az ingatlanközvetítő nem azt mondta, hogy senki nem veszi meg azt a házat. – hitetlenkedet még mindig Joe.

-Ezek szerint hazudott, vagy valakinek megért annyi pénzt, hogy a közelünkben lakhasson. – mert azt mindketten tudták, hogy a szomszéd ház ára akkor ugrott nagyot, amikor ők a mellette lévő házba költöztek.  Így szinte esélytelen lett, hogy bárki is megvegye, főleg egy rajongó számára.

-De, most mi lesz velünk?- eset kétségbe Joe. – Én nem akarok egy rajongó mellett lakni, és elköltözni se akarok. – jelentette ki kategorikusan Joe.

-Nyugi, nem lesz semmi baj. Előbb várjuk meg míg beköltözik, és utána majd meglátjuk mennyire vészes, még az is lehet, hogy nem ismer minket. – állt pozitívan a dolgokhoz Kevin.

-Kevin te hallod, amit mondasz? – hüledezet Joe - Már, hogy ne ismerne? Szerinted még is mi a fenének költözőt a szomszédba, a mi szomszédságunkba?!

-Jó, jó. De a tényeken akkor se tudok változtatni, a házat megvették és kész. – tárta szét a karját Kevin.

-Tudod mit, amint lehet én meg akarom nézni az új szomszédot, mert jobb félni, mint megijedni.

-Honnan veszel te ennyi bölcsességet. – nézett rá gúnyosan Kevin.

-Tudod, ez csak úgy jön- jött a fellengzős válasz - de félre téve viccet, engem akkor is érdekel az új szomszédunk.

-Jó akkor megvárjuk míg Nick végez, és utána átugrunk. Aztán lesz, ami lesz. – ajánlotta fel végül az idősebbik.

-Oké, benne vagyok.

Szép lassan eltelt a négy óra mire Nick is végzett a teendőivel, és miután észrevette, hogy testvérei csak a földszinten lehetnek, lement hozzájuk.

-Hát itt meg mi folyik? – nézett szét a nappaliban, ami leginkább egy harctérre hasonlított a sok széthajigált chipszes zacskótól.

-Joet kérdezd, ő nem bír már magával négy órája.- mutatót másik testvérére az idősebbik.

-Nick, na végre, már azt hittem sose végzel! – kelt föl egyből a kényelmes kanapéról Joe.

-Mert? Talán megyünk valahova, vagy mi van? – kérdezte értetlenül a legkisebbik.

-Igen, mégpedig a szomszédba- vigyorgott Joe.

-A..ha , a szomszédba?- vágott még mindig értetlen fejet Nick- Oda ahol nem lakik senki? Hát kösz Joe, de ezt most valahogy kihagynám.

-Nick te tényleg nagyon el lehettél foglalva, ha nem vetted észre, hogy beköltöztek a szomszédba. Pontosan négy órával ezelőtt vagy száz költöztető volt odakint. –tájékoztatta testvérérét Joe. 

-Na és? Miért kellett volna érdekelnie. - vont vállat Nick.

-Csak mert holnap, Amerika tini lakosságának a fele megtudhatja, hogy hol lakunk!- kelt ki magából Joe.

-Jó ez tényleg gáz, de mi, mit tehetünk?! Megvették a házat, az övék! Mi nem lakoltathatunk csak úgy ki senkit. Meg amúgy is, mit mondanánk: bocs, de nem bírjuk a szomszédokat, létszi költőz el máshova. Ugyan már Joe, ezt se gondoltad komolyan?
 
-Jó, de akkor még is mi mit tegyünk?- nézett testvéreire a középső.

-A legjobb amit tehetünk,hogy átmegyünk és bemutatkozunk. – jelentette ki véleményét a legkisebb.

-Na látod Joe, én is ezt mondtam. – értett egyet Kevin, Nick véleményével.

-Akkor mire várunk még, menjünk át. – ment az ajtóhoz Joe.

-Jó csak ne rohanj úgy. - mentek utána a testvérei.

Miután átmentünk a szomszédhoz és becsöngettünk vártunk egy kis ideig, majd halkan kinyílt az ajtó.

Nick  szemszöge
Amikor kinyílt az ajtó előttünk, egy kicsit mindannyian meglepődtünk. Mert szemmagasságban vártuk a fogadtatást, ehhez képest a házigazdát úgy deréktáj magasságban találtuk.  A lány, mert az volt, kicsit döbbenten nézett ránk, elég vicces volt a feje, ahogy sora vett minket, miközben azon tanakodott vajon kifélék vagyunk. 
Bár, meglepetés terén, ő se maradt le tőlünk, mi legalább annyira meglepődtünk rajta, mint ő rajtunk. Mert ha őszinték akartunk lenni, mindenre számítottunk csak erre nem. Itt áll, vagyis ül előttünk egy gyönyörű széplány.
Az arca szép barackszínű volt, ami igazán jól ment a szív alakú arcához és gesztenyeszínű hullámos hajához. A szájáról nem is beszélve, amit ravasz kis mosolyra húzott minden egyes alkalommal, minta valami turpisságon törné fejét. Cirkokkal borított csillogó smaragd szemét is könnyű volt megfigyelni, hiszen egyfolytában minket lesett, mintha valami félénk őzgida lenne, aki a ráváró támadásoktól fél.
Érdekes személyiség volt nagyon, eddig még soha nem láttam senkit, akinek a szemében és a kisugárzásban ekkora kettőség lenne, mint benne. Egy oldalról ott volt benne a határozottság, a dac mindenkivel szemben, az ösztönös védelem, másrészt viszont nem lehetet nem észrevenni azt a fájdalmat, ami akkor ült ki az arcára, ahogy észrevettük a tolókocsiját.

Alice szemszöge

-Öhm, ti kik vagytok? – próbáltam kevésbé bunkónak lenni, elvégre jó pasikat nem szokásom elküldeni, főleg nem olyanokat, akiknek még tetszek is.

-A szomszéd házból jöttünk ismerkedni. Én Nick Jonas vagyok, ők pedig a bátyáim Kevin és Joe. – ragadta meg a legkisebb a szót, miután magához tért az első döbbenetéből.

-Aha. – ez jó, csak tudnám honnan ilyen ismerős a Jonas név.

-És téged hogy hívnak? – kíváncsiskodott a középső, akit aszem Joenak hívtak.

-Alice, Alicia Shellman. – mutatkoztam be én is. Hu de ciki, régebben nem volt ilyen, na igen újra bele kell rázódnom a társasági éltbe.

-Alicia igazán szép név. - olcsó bók volt, de most jelenleg még ez is jól esett, főleg hogy a legkisebbtől kaptam.  

-Köszönöm. – érzem hogy pirulok, pedig ezt az undok felem nagyon régóta nem engedte meg. – Hum, nem akartok bejönni? – kérdeztem most már én is – Vagy ez is csak valamilyen Amerikaiakra jellemző szokás, hogy az ajtóban ismerkednek? – néztem rájuk érdeklődve.

-Igen, vagyis nem. – mondták egyszerre a fiuk egymás után.

-Érdekes egyének vagytok, de gyertek be mielőtt gyökeret ereszt a lábatok. – mondtam egy mosollyal, miközben a nappali felé invitáltam őket. Miután mindenki elhelyezkedett, kérdő szemekkel találtam szemben magam.

-Ki vele, mit akartok? – ha játszunk, legalább játszunk nyílt lapokkal.