Alice szemszöge (elég gyakran váltogatni fogom a szemszögeket)

Miután mindenki elhelyezkedett a kanapén, kérdő szemekkel találtam szemben magam.

-Ki vele, mit akartok? – ha játszunk, legalább játszunk nyílt lapokkal. – Mire vagytok kíváncsiak? ” Mert ezt az ismerjük meg a szomszédunk” szöveget, még Angliában sem hittem el, nem hogy itt. – A fiúk bambán egymásra néztek, mintha csak most esett volna le nekik, hogy bizony engem se ejtettek a fejem lágyára.

-Szóval? – kérdeztem újra, mert még mindig némán ültek.

-Jó, lebuktunk. – nevette el magát a fiatalabbik – Igazából azért jöttünk, hogy megtudjuk miért vetted meg a házat?- Meg áll az eszem, ezeket tényleg a ház érdekli?!

-A házat?  - néztem rájuk értetlenül.

-Igen. – válaszolták egyszerre komolyan.

-Miért olyan fontos ez nektek? – néztem rájuk sunyin. Ezek itt titkolnak valamit.

-Hát … csak …mert – vakarták egyszerre a fejüket a fiuk , mintha ők se tudnának egy ésszerű magyarázattal elő állni.

-Hát… csak …mertre nem mondok semmit. Ezek nekem nem indokok. Ha akartok valamit, akkor álljatok elő valamivel, vagy különben én se mondok semmit. – tettem keresztbe a kezem a mellem alatt.

-Nem szeretjük a szomszédokat. – hangzott el végül a leggyerekesebb kifogás, amit valaha is életemben hallottam. És szerintem ezzel Kevin és Nick is egyet érthetetek, mert az egyik a kezébe temette az arcát, míg a másik csak a fejét rázta, hogy te jó isten, hogy lehetsz ennyire hülye.

-Tényleg? – néztem rájuk szinte már nevetve. Hihetetlenek, de tényleg jól érzem magam a társaságukban.

-Igen. – válaszolt megint csak Joe. Szerintem a másik kettő már meg, se mert szólalni.

-Jó, válaszolok, végül is, ti teljesítettétek a rátok eső részt, még akkor is, ha nem az igazat mondtátok.  – erre mindannyian rám néztek, mintha nem akarnának hinni a szemüknek.

-A házat nem én vettem. – válaszoltam kitérően. Ha ők húzzák az én agyamat, akkor én is megtehetem ezt az övékkel.

-Nem? – kérdezte az idősebbik.

-Nem. A házat a testvérem vette, de az én tulajdonomban áll. Elhihetitek, ha rajtam múlott volna, nemhogy ide, de még Amerikába se tettem volna be a lábamat. – vágtam egy fájdalmas grimaszt.

-Miért? –kérdezték őszintén.

-Csak nézetek rám, és megtudjátok a választ. – válaszoltam fejemet lehajtva. Igen, ez az az a téma, ami fájdalmat ébreszt bennem, olyan ez, mint egy tüske, amit szöges dróttal erősítettek a szívem köré, hogy még jobban fájjon.

-Én … nem látok semmit. – válaszolt a legkisebb, percekkel később. A hangja egyenes volt, tényleg nem lehetet benne érezni semmilyen sajnálatot vagy hazugságot. A szeme pedig megbabonázott, mert tényleg csak az igazságot lehetet belőlük ki olvasni. A reményt, hogy nem ítél el, mert az vagyok, aki vagyok.

-Jó neked, mert a vakok közt te vagy, az egyedüli látó.  – Őszintén szólva, fogalmam sincs honnan jutott eszembe ez a mondat, de úgy éreztem ezzel tudom csak egyedül kifejezni a bennem dúló érzéseket.

-Fura, úgy beszélsz, mint az édesapánk. - jelentette ki a középső. – na ez jó, úgy beszélek mint az édesapjuk aki valószínű már betöltötte az ötvenet is.

-„Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.”  - gondolom, nem tudják honnan ered ez a mondat, pedig a világ egyik legnagyobb könyvéből idéztem, amelynek minden mondatában benne rejlik az emberi lét kiszámíthatatlansága.
 
-,,Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” – hát még is csak rájöttek, mosolyogtam magamban. A legkisebb idézte vissza az egyik kedvenc mondatomat a könyvből, de láttam, hogy a másik kettő szemében is felismerés lángja gyúl.

-Ügyes. Látom, szeretitek Antoine de Saint-Exupéryt. – tényleg elismerésre méltó teljesítmény. Eddigi tapasztalataim alapján, sokan még a könyvet se olvasták el, az meg már tényleg szinte csodaszámba ment, ha valaki meg is értette a jelentését.

-Igen, bár gyermekként az ember nem igazán érti meg elsőre a lényegét. – válaszolta Nick.

-Az egyszerű dolgoknak nincs semmi szépsége. A regények is ilyenek!- mosolyogtam rájuk, mert tényleg felkeltették az érdeklődésemet - Mi lenne számodra érdekesebb, ha feketén fehéren leírnának valamit, vagy az, amit megmagyarázni nem tudsz, és ezért órákig töröd rajta fejed?

-Azt hiszem a második. –válaszolt ismét lenyűgözve Nick.

-Szerintem is, néha tényleg jobb egyedül felfedezni a dolgokat, mintha csak késztermékként megkapnánk őket.

-,,Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.” – idézett Nick válaszként egy újabb mondatot.

-Látom, kezdesz ráérezni. – nevettem a mondatán.

-Hé, hé. Ugye a hernyók nem mi vagyunk? – szólt bele a beszélgetésünkbe Joe, mint aki tényleg komolyan kérdezi.

-,,A beszéd csak félreértések forrása.” – válaszoltuk egyszerre nevetve a fiukkal. 

-Na jó, fejezzük ezt be , mert szegény Joe már nem bír minket követni. – javasoltam a fiuknak.

-Oké. – válaszolták egyöntetűen.

-És szeretnétek még valamit kérdezni vagy esetleg, én is kérdezhetek? – néztem rájuk kíváncsi szemekkel.

-Persze, kérdez nyugodtan. –mosolyogtak el egyszerre a fiuk.

-Nem tudom miért, de valahogy ismerős nekem ez a Jonas név. – néztem rájuk érdeklődve - Ti nem tudjátok véletlenül, hogy miért?

Nick szemszöge

Alice kérdése váratlanul ért minket, mert egyáltalán nem erre kérdésre számítottunk. Biztosak voltunk benne, hogy valami hétköznapi dolog érdekli.  Ehhez képest, szinte villámcsapásként ért a saját nevünk említése.

-A Jonas? – néztem hírtelen a testvéreimre, hogy nehogy meg merjenek szólalni.

-Igen, nekem ez olyan ismerősen cseng. – nézet rám úgy mintha mindent tudna.

-Lehet, tudod elég gyakori vezetéknév a Jonas Amerikában. -  na erre úgy se tud semmit se mondani, mosolyogtam fölényesen.

-Igazad, lehet. – nézett rám bűnbánóan, mint aki tényleg sajnálja, hogy hülyeséget kérdezet -Nem is tudom, honnan voltatok olyan ismerősök. Csak tudjátok, a balestem óta, kicsit szelektív a memóriám. – amikor ezt mondta, kicsit elszégyelltem magam, mert még ő kér bocsánatot, amikor éppen mi verjük át az ő fejét. 

-Nem történt semmi baj. Mindenkivel megesik, hogy összetéveszti a másikat. – legyintet Joe ezzel jelezve, hogy vette a lapot – Pont múltkor voltunk Frenkivel a kisöcsénkkel, vidámparkban, és szegényt majdnem lecseréltük egy másik kisfiúra. – nevette el magát a mondat végére. Na igen, az tényleg vicces jelenet volt.

Ezután még vagy félóráig beszélgettünk, amikor váratlanul megszólalt a külső csengő hangja.

-Oh, bocsi fiuk, de ezt most mindenféleképpen ki kell nyitnom. – szabadkozott, miközben az ajtó felé vette az irányt. Mi pedig csak remélni mertük, hogy olyan ember jön, aki messziről sem ismer minket.