Alice szemszöge 

-Jó, és ma is itt leszel vagy csak ismerkedni jöttél? Mert- néztem közben hátra – vendégeim is vannak.

-Hát… nem is tudom - jaj, hogy lehet valaki ennyire szőke, hogy még azt se tudja, mit akar – azt hiszem, most még nem zavarnálak tovább, meg nem is akarok lábatlankodni a vendégek miatt. – jaj de nehezen nyögte ki.

-Hát akkor majd találkozunk…- soha napján, kis Kedden, fejeztem be magamban a mondatot.

-Igen, már holnap – mivel érdemeltem én ezt ki?

-Hát akkor, szia. – menj már el, az Istenért, ha még egyszer elkezdesz vigyorogni én, esküszöm, hogy orrba váglak az ajtóval.

-Szia – majd egy fölényes mosollyal távozott, én pedig egy laza csuklómozdulattal rávágtam az ajtót, ha szerencsés vagyok még orrba is vágtam.

Miután vissza értem a nappaliba a fiuk elég érdekesen néztek rám. A legidősebb Kevin szemében a szégyent, a középsőben a csalafintaságot és a titkot, hogy őriz valamit, míg a legkisebbikében a bizonytalanságot láttam, mintha félne valamitől, amit mindenféleképpen meg kell tennie. De vajon mitől lettek ilyenek? Az előbb még nem voltak ilyen zavartak. Vagy esetleg még is csak én lennék rájuk ilyen hatással? Nem tudom, de ha igen, jobb lenne még most tisztázni, mert nem akarok bennük később csalódni.

-Fiuk megmondanátok, miért néztek rám így? – néztem rájuk kérdőn. -  Olyan mintha zavarna titeket a jelenlétem.

-Nem, egyáltalán nem. – szabadkoztak, de a pillantásuk teljesen másról árulkodott.

-Fiuk nem vagyok vak, és a hazugságot sem szeretem. Ha nem tudtok igazat mondani, akkor jobb lenne, ha elmennétek. – nekem is rosszul esett, amit mondtam, de nem tehettem mást.

-Alice, mi tényleg nem titkolunk semmit, és nagyon szívesen maradunk itt. – mondta kis éllel a hangjában Nick, amit főként a titokszónál éreztem különösen hamisnak.
 
-Tudjátok mit, ezt sem hiszem el. – néztem rájuk vádlón, amire meg is volt minden okom, engem senki se nézzen hülyének – Most, vagy elmondjátok őszintén az igazat, és nyugodtan beszélgetünk tovább, vagy, és ez a rosszabbik esett, folytatjátok tovább a mellébeszélést, és én egyszerűen itt hagylak titeket. – miután így kifakadtam, a fiuk is izgatottabbak lettek, majd egymásra nézve Nick válaszolt.

-Alice egyáltalán nem terhes számunkra a társaságod, hiszen ezért is jöttünk ide, hogy megismerjünk – jó ez talán eddig hihető, de akkor mi ez a belső érzés, ami egy folytában a hazugság szót suttogja. Lehet, hogy csak én nem tudok bennük megbízni és tényleg az igazat mondják? Nem tudom, tényleg nem tudom. Az életben már annyian vertek át, hogy már annak se hiszek, akinek lehetne. – Mi csak egy kicsit összekaptunk az előbb, és azért voltunk egy kicsit másabbak, de ennek semmi köze nem volt hozzád. – hát ez jó, ezek szerint csak veszekedtek, bár ez is különös, min tudnak összeveszni két perc alatt?

-Összekaptatok?- döbbentem meg látványosan- Min tudtok veszekedni – néztem rá az órámra – két perc alatt? Ez még nekem is egyéni csúcs lenne.

-Mi már csak ilyenek vagyunk. Kevin képes a bolhából is elefántot csinálni, Joe pont az ellentétje, így néha akaratlanul is összekapunk.  – Nick annyira ösztönösen mondta, hogy úgy éreztem magam, mint egy rossz riporter, aki illetlen kérdést tett fel.

-Aha, értem. – egyrészről megértem őket, hiszen én se élek együtt a testvéreimmel, pont ez miatt, másrészt meg nem, ők nem tűnnek veszekedősnek - Végül is, én is pont ezért nem élek együtt a testvéreimmel.

-Tényleg? – kérdeztek rá gyorsan a fiuk, csakhogy végre másra terelődjön a szó.

-Igen, elég sok a nézeteltérésünk van, többek közt miattam, de nem nagyon érdekel. – válaszoltam némi lemondással a hangomban. Miért is érdekelne? Számomra a család szó végleg megszűnt létezni.

-Miattad?

-Igen, elviselhetetlen jellem vagyok. Kibírhatatlan, aki hamar felkapja a vizet. – tartottam önbecsülést. – Nem érdekelnek mások szentimentális érzései, se az, hogy kit török közben össze. – A fiuk némán hallgattak, mintha ez a viselkedés teljesen új lenne számukra, bizonyára még nem találkoztak olyan emberrel, aki ennyire őszinte lenne saját magával.  

-A látszat néha csal. – néztem rájuk hamisan, mert ők se a valódi fesztelen énüket mutatják.

-A testvéreim szerint, én nem megtört ember vagyok, hanem tönkre tett, ezért is nem lehet rajtam segíteni. – a döbbenetet a fiuk, ha akarták se tudták volna elrejteni. – A megtört emberen még lehet változtatni, még össze lehet rakni a kirakós darabkáit, fel lelet építeni egy új embert a régi alapjaira, de egy tönkre tett embernél ez a módszer már rég nem járható. – a hangom és a mimikám is alátámasztotta az állításomat, ha valaki rám néz, már rég nem azt látja, aki én valaha is voltam. A baleset nem csak a lábaimat törte szilánkosra, hanem a szívemet is. A darabkákat pedig nem lehet ugyanúgy összerakni, ha valami már eltört, sose lesz olyan, mint előtte.

Nick szemszöge

Annyira szívszorító látvány volt így látni Alicet. Ennyire megtörten, leigázva. Olyan érzést kelletett bennem, mintha nem is ő lenne, hanem egy ezer éves aggastyán, aki túl van az élete nagyján, és csak a megváltásra vár. Arra az érzésre, ami csak akkor jöhet el, amikor az ember meghal. Mert ő, a szíve mélyén, már rég ezt várja, a feloldozást.
A magány és a sors tette ezt vele.
Nem beszélne így, ha lenne bármi értelme is az életének, a barátai és a testvérei is lemondtak róla. A testvérei, hogy is mondták: ő nem megtört, hanem tönkre ment. Mintha csak egy régi óráról lenne szó, amiben megállt az elem, pedig ő egyáltalán nem állt meg, ő igenis működik, ha képes a fájdalomra, akkor képes a boldogságra is.
Ha pedig rajtamúlik képes is lesz.
Mert egyre inkább gondolja azt, hogy véletlenek nincsenek, és Alice nem hiába lett a szomszédjuk, mert ha van egy kis Isteni gondviselés, akkor őket nem hiába hozta össze sors.
Ha van célja az életének, akkor ezen túl ez lesz. Alice megváltoztatása, mert igenis meg lehet változtatni. Ő úgy tanulta, hogy eredendően mindenki jónak születik, és csak aztán formálódik igazán azzá, amilyennek lennie kell. De Alice esetében ez nem igaz! Az ő életében volt egy olyan mély törés, ami miatt az egész személyisége az ellentétjére változott, és ami miatt még most se volt képes tovább lépni.
Ezt pedig nem engedheti meg neki, ha kell, ő igenis küzdeni fog érte. Ő nem lesz olyan, mint a többiek. Ő nem áll félre mondvacsinált okokkal. Nem! Mert érzi, hogy igenis lehet rajta segíteni, csak akarni kell.