Az este hosszú volt, és egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni. A székben ültem, és csak vártam. Így volt ezzel Vanessa családja. Daniela és Fernando ölelték egymást. Beto és Fer pedig hátradőltek a székekben, és csak imádkoztak. Reggel 9 kor bejött a menedzserem, Crish.

-          Hannes. Mi a helyzet?

-          Várjuk a híreket, hogy mi van Vanessa-val.- közben leült mellém, és a kezembe adta a mobilom, és táskát.

-          Értem. Elhoztam a mobilod, és pár váltóruhát. Tegnap óta ebben az overallban vagy?

-          Nem bírtam elmenni.

-          Menj, öltözz át.

-          Majd később.- néztem meg a mobilom. 6 nem fogadott hívásom volt. Apa hívott.

-          Azt mondta, hogy úton van.- hallottam Crish hangját.

-          Ki?

-          Az apád, Sebastian.

-          Apa idejön?

-          Gondolta, nem hagy egyedül, ilyen helyzetben.

-          Értem.

Jött végre az orvos. Felálltam, és odamentem én is.

-          Javult az állapota. Már nincs életveszélyben.

-          Köszönjük.- mondtam halkan.

-          És, mikor ébred fel?- kérdezte Beto.

-          Valószínű még a mai nap folyamán. Nem akarom magukat megrémíteni, de nagy valószínűséggel, a lába… Nem valószínű, hogy egyenlőre lábra tud állni.

-          Mi?- kérdeztük egyszerre.

-          Ez még nem biztos. Vizsgálatok kellenek.

-          Rendben.- az orvos távozott.

-          Ha, nem fog tudni járni, abba dele fog őrülni.- mondta Fer.

-          Ne gondoljunk most erre. Első, hogy felébredjen. Utána majd a vizsgálatok mindent eldöntenek…

-          Nagy szüksége lesz a segítségünkre. És, ha te is komolyan… szereted…- nézett felém Fernando, az apukája.

-          Teljes szívemből!- mondtam határozottan.

-          Számítunk a… segítségedre.

-          Ott leszek mellette.

-          Jó. Most, szerintem te is, és fiam, te is menjetek átöltözni.

-          Megyünk apa. Gyere Hannes.- elindultunk.

Visszamentünk a hotelba, és megegyeztünk, hogy fél óra múlva találkozunk lent a hotel bejáratánál. Beértem a szobánkba. Ott volt a kanapén az ágynemű. A takaróm, és a párna. Bementem a fürdőbe, és lezuhanyoztam. Miután kiszálltam már kicsist jobb színben festettem, kívülről legalábbis. Belül most nem részletezem.

Felöltöztem, majd lementem a bejárathoz. Fer hamar jött, és már indultunk is vissza a hotelba.

-          Úgy látom, apa próbál, elfogadni téged.

-          Én is így látom. Az a kár, hogy ilyen esemény kell hozzá.

-          Vanessa erős. Hamarosan jobban lesz. Tudom!

-          Te a testvére vagy. Mit gondolsz, ha, tényleg igaz. Amit az orvos mondott.

-          Hogy nem tud majd lábra állni?

-          Igen. Ha, megtörténik… Hogy fog rá reagálni?- néztem rá félve.

-          Őszintén? Az biztos, hogy összetörik. Lételeme a mozgás. És, ha jól tudom, ezek a tornák, amik ilyenkor vannak, igencsak fájdalmasak. Lelkileg ki lesz borulva, de reméljük, hogy nem lesz ilyenre szükség.

Kinézett a kocsiablakon. Elgondolkodva néztem én is ki, és csak az járt a fejemben, hogy Vanessa mennyire hiányzik…