Alice szemszöge

Másnapra se lett jókedvem. Habár most felötlőt bennem a kérdés, hogy vajon mitől is kellene nekem jó kedvemben lennem?
Végül is csak itt dekkolok egy fehér kórházszagú szobában. Tők egyedül, miközben mindenféle csövek lógnak ki belőlem, a gépek hangos csipogásáról nem is beszélve. Egyszerűen mindent összevetve utálom ezt a helyet, minden csak arra a napra emlékeztet, ami miatt megváltozott az egész életem.

/visszaemlékezés/

Annyira boldog voltam. Vége az idénynek, és a mi csapatunk nyerte az iskolák közötti fociversenyt. A végső mindent eldöntő gólt én rúgtam be. Azt hittem a menyekbe járok mikor meghallottam az emberek tapsolását, és egyből a lelátókra pillantottam, hátha meglátom azt a két személyt, akik számomra a legfontosabbak, és akiknek a szavára a legtöbbet adok.
Ám mint mindig, most is csalódnom kellett. Ők most se jöttek el, ahogy eddig, egyik meccsemre se. Azt hittem talán végre rám is szakítanak egy kis időt, és be tudom nekik bizonyítani, hogy én is vagyok olyan jó, mint a fiuk. Azt akartam, hogy büszkék legyenek rám.  
Azonban ahogy tudatosult bennem a hiányuk, úgy lopakodót fel a szívembe a harag érzete is. Hiába próbáltam elfojtani a bennem lakozó dühöt, az mindig csak egyre nagyobb lángra kapót, mint amikor az ember vízzel próbálja eloltani a kétméteres lángot.
A lángok már szinte teljesen elborították elmémet, amikor kint vártam a csarnok előtt a szakadó esőben. Vártam, még mindig csak arra vártam, hogy megérkezzenek. Közben az eső még mindig megállíthatatlanul szakadt, mintha csak a bennem dúló lángokat akarná végérvényesen megszűntetni.
Két órával később, már nem éreztem semmit. Se dühöt, se haragot, egyszerűen csak semlegesen előre hátra dőltem a vizes lépcsőkövön, mint egy kivert kiskutya. A ruháim teljesen átázva csüngtek rajtam, a fogaim élesen összekoccantak, ami szinte ütemet adott a ringatózásomnak, mintha csak a tengeren hánykolódnék. Vajon Robinson Crusoe is ezt a magányt érezte, mint én most? Vagy talán az ő szívében még volt egy kis remény? Nem tudom. Azt se tudom melyikünk helyzete volt jobb. Ő, akinek volt legalább egy olyan ember az életében, akire számíthatott (Péter) vagy én, aki menthetetlenül bíztam abban, hogy nem felejtettetek el.
Az idő csak szaladt, és én még mindig csak vizes lépcsőkön ültem. Az eső időközben elállt, ahogy a nap helyét is átvette a hold ezüstös ragyogása, magával hozva a lepelszerű sötétséget. Az éjszaka sötétsége fedet el mindent, az érzéseimet és a reményt is arra, hogy egyáltalán valaha is értem jönnek. 
Félórával később, már félálomban voltam, az egész napos fáradtságtól, de nem adtam fel, csak azért is leküzdöttem az alvási kényszeremet. Ébren akartam lenni, amikor a szüleim megérkeznek. Meg akartam nekik mondani, mennyire megvettem őket, hogy mennyire nem számítanak nekem, ahogy én se számítok nekik. Fájdalmat akartam nekik okozni. Tombolni akartam, ki akartam adni mindazt az érzést, ami felgyülemlett bennem az évek alatt. 
Azt akartam , hogy rájöjjenek én is a gyerekük vagyok.  Az, akit soha sem látnak, mert nem foglakoznak vele, aki mint egy pitis kutya lesi minden óhajukat, csak azért a kedvükre tegyen, és akin ők úgy néznek át, mint ha ott se lenne. És aki, ennek ellenére még mindig nagyon szereti őket.
Hihetetlen, de nem tüdőm őket gyűlölni, akármennyi is szeretném, nem megy. A fájdalom, ahogy jön, úgy is megy el, csak a tüske marad meg, amit minden egyes alkalommal belém szúrnak, de a fájdalom érzet nem.
Miközben én elmerültem az érzéseim tanulmányozásában, befutott egy éjsötét színű BMW is.
Megérkeztek a szüleim. Ránéztem sportórámra, melynek világító mutatói a tizenkettes felé mutattak, ezek szerint ”csak” tizenegy órát késtek. Ezt nevezem, ezzel beállították az idei rekordjukat, legutóbb öt órát vártam rájuk a barátnőm háza előtt, míg végül a barátnőm édesanyja vitt haza.
Csak apa rohant kiértem, anya már kise szállt a kocsiból, ő csak kényelmesen üldögélt a bőrülésen, mintha mi se történt volna. Elvégre neki nem is történt semmi, csak számomra ömlik össze, újra és újra a róluk kialakult kép. Amely olyan törékeny, hogy a legapróbb szellő is elfújhatja.

-Sajnálom kicsim. – ölel meg szorosan apa, mintha ezzel bármin is változtatna - A tárgyalás elhúzódott, és tudod milyenek ezek az emberek? – Tárgyalás, na persze? Én meg most jöttem le a falvédőről. Apám, már enyhén ittas lehetet, mert csak úgy áradt belőle a wisky szag. Gondolom megint egy újabb partin lehettek, ahol a gazdag sznobokkal múlatták az időt.

-Nem apa nem tudom. – néztem rá vádlón, mint aki igenis tudja, hogy most vágták át a fejét.

-Hát akkor jobb is neked. – mondja viccesen,de én tudom, hogy csak a pia beszél belőle – Na gyere kicsim, megyünk haza. – azzal felnyalábol, és beültet hátra mintha én valami pólyás kisbaba lennék.

-Szia drágám. – köszönt nekem anyám, miközben a sminkjét igazgatta. - Mond csak nem tudtál volna buszozni? – Buszozni? Hát ezt nem hiszem el. Soha nem buszoztam. Főleg azért nem, mert messze lakunk Londontól, és kényelmetlen lett volna, nap, mint nap ide-oda ingázni. Ma egyébként sem úgy készültem.

-Nem, képzeld, nem. – most kezdett bennem újra éledni a harag, és már ha akartam se tudtam volna lakatot tenni a számra – És anya, csak hogy tud, több mint tíz órája vártam rátok a szakadó esőben. Mi közben ti valami flancos partin vettetek részt. – fakadtam ki ellenségesen – Egyáltalán gondoltatok ma rám? Eszetekbe jutott mit ígértettek nekem? Azt mondtátok, most biztosan itt lesztek. Én hittem nektek! – sírtam el magam ma már nem is tudom hányadjára.

-Jaj, késtünk egy kicsit, sajnáljuk. – nem sajnálnak ők semmit, egyszerűen csak be vannak csípve és fáj a fejük.

-Tudom, hogy nem mondotok igazat, és azt és tudom, hogy nem szeretek. – ezzel a mai viselkedésükkel mindent bebizonyítottak.

- Kicsim mi igenis szeretünk, - csuklik, el a hangja apámnak- csak néha nehezen tudjuk ezt kifejezni. – a nehezen és a sehogy közt, nagy különbség van.

-Már nem hiszek nektek, már nem tudok! Évek óta csak ígérgettek, de semmi se változott. Ti szülőként még mindig semmibe vesztek. Soha nem törődtettek velem, amikor megígértettek valamit, azt általában nem tartottátok be. Ezek után szerintettek még tudod nektek hinni? – csak azt kapják vissza tőlem, amit ők adtak nekem.

-De… de ezentúl minden másképp lesz,… ígérem. – ha az utolsó szót nem teszi hozzá apám, talán még el is hiszem.

-Apa, már nem érdekel, elfogadtam és beletörődtem. Tudod a mai nap volt elég időm átgondolni a saját érzéseimet, és tudjátok, tíz óra várás után sikerült elkönyvelnem magamban egy új fogalmat. Tudjátok mi volt ez? A gyerekek, nem hibásak a szüleik teteiért. Én nap, mint nap, magamat vádoltam azért, mert nem vagyok elég jó nektek, és igazán csak most döbbentem rá, hogy ez nem igaz. - a szavaknak most volt igazi erejük, még akkor is, ha tudtam másnap elfelejtik, de legalább most volt bátorságom elmondani azt, amit eddig sose tudtam.

-Kicsim, annyira sajnáljuk, mi nem tudtuk, hogy neked ez ennyire rossz… – de a mondatot nem tudta végig mondani, mivel oldalról egy hatalmas csattanás hangzott fel, majd csak arra emlékszek, hogy a szemeim elé a kapom a kezem, hogy ne lássam a hatalmas kamiont, ahogy belénk ütközik. Még arra se volt időm, hogy utoljára elbúcsúzzak szüleimtől. A fájdalom olyan gyorsan hatolt végig a csontjaim mentén, hogy úgy éreztem ketté hasadok. Az eszméletemet végül a fájdalomnak köszönhetően vesztettem el.

/ visszaemlékezés vége/

Ami az óta is fáj és nyomja a lelkemet, azaz elválás. Ha tudtam volna, hogy az lesz, utolsó beszélgetésem velük, sose mondom el nekik az igazat, inkább hallgatok és szenvedek tovább némán. Ma már inkább ezt vallom helyes útnak, és valószínűleg Isten is, mert ha létezik igazi Isteni igazság szolgáltatás, akkor én megkaptam.

A lábaim elvesztése csekélyke ár a szüleimért és a lelkiismeretemért cserébe, de sokkalta több mint a semmi. Ez a kis testi hiba emlékeztet arra, hogy néha jobb hallgatni és eltemetni magunkban a dolgokat, mint kimondani és megbántani velük másokat. A sors keményen megleckéztetet, de én csak tanultam belőle.

Nick szemszöge

Alice már három napja az intenzív osztályon van. Senkit nem engedtek még be hozzá. Pedig biztos vagyok benne, hogy felébredt és egyedül van. Nem akarom, hogy egyedül legyen, amióta megismertem, az óta érzem ezt a kötődést. Olyan ez, mint a mágnes negatív és pozitív oldala, nincsenek is egymás mellett, de akkor is érzik az erőt, ami vonzza őket egymáshoz, de ha két centi távolságba rakjuk őket, akkor szinte elválaszthatatlanok. 
Ilyenek vagyunk mi is, a mágnes két oldala. Én vagyok a píros, a tűz és a szenvedély, Alice meg a kék, rá amúgy is jobban illik ez a szín. Ő a megfontoltság, a józanság, maga a megtestesült hidegvérűség. Mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, az ellentétjeink ellenére is vonzzuk egymást. Talán tényleg igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
Ahogy ezen törtem a fejem, egy lágy kéz érintette meg a vállamat, mikor felnéztem egy ápolónővel találtam szembe magam.

-Jó napot. Maga Alice Shellman hozzátartozója? – na most mit mondjak? Ha azt mondom nem, tuti nem engednek be, ha viszont igen, akkor meg nyert ügyem van. Oké, meg van a megoldás, amivel végül is nem hazudok, csak előre tervezem a jövőt.

-Igen, a szerelme vagyok.