Alice szemszöge
Háleluja végre valaki kopogtat az ajtón. Három nap után ezt is megértem. Komolyan mondom én azt hittem, hogyha az ember korházba kerül, ott végre körbeugrálják és lesik minden kívánságát. Ehelyett mit kaptam? Na mit, a nagy semmit. Jó, mondjuk nem egy wellness központba jöttem pihenni, de akkor is? Milyen már, hogy három nap alatt, csak egy ember látogat meg?!

-Szabad – szóltam ki hangosan, már amennyire tudtam – belépett egy Sharához egyáltalán nem hasonlító ápolónő. Akiről csak így, első ránézésre is megmondtam, hogy igazi, és nem valami kamu szőke szilikon baba. A nő olyan harminc éves lehetett, szép vörös tincsit egy kontyszerűségbe tűzte össze, bizonyára azért, hogy ne zavarja a munkában. A ruhája is a korházi előírásoknak megfelelően fehér színű volt. Szóval összevetve mindent, nem volt félni valóm, ha csak nem valami profival van dolgom.

-Jó napot. Örülök, hogy ébren vagy. Az én nevem Dr. Elizabet Turner  – hupsz, ezek szerint sikerült lefokoznom .

-Az állapotodat stabilizáltuk, volt egy elég komoly fejsérülésed, de káros szövetek nem maradtak ,szerencsére. A fejeden lévő sebet pedig összevarrtuk. – sorolja mosolyogva a balesetem következményeit.

-Értem, de mikor mehetek haza? – na, erre hangosan felkacag.

-Látom, te se szereted a korházakat, bár a korlapod alapján meg is tudom érteni. – végre valaki aki, megért. – Én szívem szerint már most haza engednélek, de mivel te fokozottan sérült vagy, ezért nem engedhetlek még el. – szépen bánik a szavakkal, még véletlenül sem mondta kis a fogyatékost.
 
-Hát jó, akkor maradok. – törődtem bele, mást nagyon úgyse tehettem.

-Viszont – csillan fel a szeme huncuttan – van kint valaki, aki már nagyon várja, hogy bejöhessen, és beszélgessen veled.

-Velem? Beszélgetni? – mutattam magamra kérdőn.

-Igen, már három napja itt van, és csak rád vár. – mosolyog megállás nélkül- Én a helyedben behívnám és beszélgetnék vele. – Jó, de egyáltalán ki az, aki kint vár?

-Ha maga mondja, akkor beszélgetek vele. – mondom semleges hangon.

-Ez a beszéd- lelkesült fel- akkor be is hívom. – a Jonasokon kívül, még ő az első olyan ember, akit még el tudok viselni.

Amint kiment, elfordítottam az arcomat és kinéztem az ablakon. Nem akartam magam egyből felfedni annak bizonyos látogatónak. Ha érdemesnek találom a társalgásra, akkor felé fordulok, de ha olyan szűklátókörű, mint a testvéreim, akkor nincs semmi mondanivalónk egymásnak.
Hallom ahogy, nyikorogva kinyílik a régi korházi ajtó, majd azt is, ahogy valaki, tőlem nem olyan messze leül, és némám hallgat. Nem köszön, és nem is mond semmit. Egyszerűen csak csöndben van, mintha érezné, hogy tesztelem és ő is kivárásra játszik.
A csöndet végül még is csak én törtem meg, mert megéreztem azt az illatot, amit eddig csak egy valakinél éreztem, és aminek hatására a pulzus számom is hírtelen az egekbe ugrott. (Remélem, a gépek nem mutatják ki) Azt a férfias mentolos citrus illatot, ami belülről teljesen elbódít, és aminek hatására a belső szerveim hírtelen virtustáncot járnak.

-Szia, Nick. – köszönök neki, miközben érzem, rajtam mosolyog.

-Szia, Alice. – mosolyog rám aranyosan – De várjunk csak, ő várt volna rám három napot? A doktor nő azt mondta.  Akkor lehet, hogy nem is annyira viszonzatlan, amit érzek (?) , mert az tagadhatatlan, hogy érzek valamit.

-Te vártál itt rám három napot? – kérdezek rá izgatottan, a válasz pedig kimondatlanul is megérkezik, mert Nick olyan látványos pirulásba kezd, amit egy főt rák is megirigyelhetne.

-Ezek szerint igen. – most már én mosolygok rá győzedelmesen. – Köszönöm, hogy itt voltál, és azt is, hogy nem hagytál egyedül.

-Alice, ez csak természetes. Nem hagytalak volna itt, semmiképp!- ezzel a természetessel minden álmomat egy pillanat alatt összetörte. Ezek szerint bármelyik szomszédjára képes napokat várni? Még is mit is képzeltem, hogy talán én több lehetek számára? Ugyan már! Alice nőj fel, nincsenek szőke hercegek fehér lovon. (meg ugye barnák se:)

-Értem. – válaszoltam letörten. A mosoly helyét hírtelen leváltotta valami meghatározhatatlan mimika, ami leginkább száj lebiggyesztésre hasonlított.
 
-Alice, én nem úgy értettem. – módosít gyorsan nevetve. Mert, hogy lehet ezt másképp éretni? Pontosan jól értettem! Csak azért volt itt, mert szereti, ha tiszta lelkiismerete. Biztos rosszul érezte volna magát, ha nyomorék szomszédjuk úgy hal meg, hogy ő nincs a közelében.

-Jaj, nem kell magyarázkodnod. Pontosan jól tudom miért vagy itt. – törtem ki.

-Na és akkor miért? – kérdezi dühösen.

-Azért mert ti Amerikaik, mind ilyen szentfazekak vagytok.  Jaj, szegény nyomorék kislány, mindjárt meghal, hát akkor már nem hagyhatjuk csak úgy itt. Hát kösz nem kell a sajnálatod! Sőt, senkié nem kell!- üvöltöttem neki. Az eddigi vérnyomásom, most már tényleg kezdett felfelé szökni, de ennek már semmi köze nem volt a szerelemhez, sokkal inkább a haraghoz.

-Alice engem nem fogsz elüldözni!- mi köze ennek a beszélgetésünkhöz- Úgyhogy kérlek, nyugodj meg, és hallgass végig. – már éppen vissza akartam vágni egy csípős megjegyzéssel, amikor szinte teljesen belém fojtotta a szót a következő megjegyzésével.

-Én… szeretlek – fújta ki a levegőt, mint aki a nehezén már túl van. Várjunk csak mit is mondott? Azt, hogy SZERET? – Úgy szeretlek, mint még senki mást. Hihetetlen tudom a bátyáim is kinevettek, amikor bevallottam nekik, de ezt az első pillanattól fogva érzem. – mosolyog rám féleszegen, miközben az ágyamra ül, hogy végig simítson könnyáztatta arcomon - Olyan voltál nekem, mint egy éles villanás a sötét égen. Hírtelen beragyogtál mindent. Mindent megváltoztattál… szerelmem. – itt végleg eltört a mécses. Ennyire szépen még soha senki nem vallottak nekem szerelmet, és Nick olyan aranyos volt, végig a szemembe nézett, ezzel is utalva arra, hogy nem hazudik és csak az igazat mondja.

-Én is szeretlek. – sikerült kinyögnöm rekedten, sírástól elcsukló hangon. – Én is ugyanazt éreztem, mint te. Te és a testvéreid olyan hírtelen érkeztettek az életembe, hogy még fel se tudtam fogni.  Amikor megláttalak ott az ajtóban, hatalmasat dobbant a szívem, azt hittem ki akar ugrani a helyéről. Abban viszont egyáltalán nem voltam biztos, hogy te is így érzel. Nagyon féltem, hogy a lábaim miatt elhidegülsz tőlem, és hogy már nem is kellek neked. A többi fiúnak is csak addig voltam jó, míg meg nem tudták, hogy nem tudok járni.  Amikor szembesültek az igazsággal, szinte verseny futva menekültek el előlem, de volt olyan is, aki kifejtette előttem a véleményét, hogy nem kellene hazudnom magamról, meg ilyenek. Ezek után már nemcsak az internetes párkapcsolatokról mondtam le, hanem az összesről.

-Jaj, kicsim. – hozott magához erősen - Úgy sajnálom, hogy ilyen rossz tapasztalataid voltak, de erről nem te tehetsz. Erről csak azok a barmok tehetnek, akik nem tudtak eléggé értékelni. – Olyan jó volt, ilyen közel lenni hozzá, már szinte éreztem a szívdobbanását, ami teljesen lenyugtatott. – De ezen túl minden másképp lesz, ezt megígérem. – húzott el magától, hogy a szemembe nézhessen.

A szeme ismét tüzes vasként égette a testemet, miközben közelebb hajolt. A lehelete már a számat simította, amikor újból rám nézett és lágyan megcsókolt. Nem volt kapkodós, nagyon érzékien térképezte fel szám minden egyes négyzetcentijét. Először csak az ajkaimmal játszott, majd én is ráharaptam egy kicsit az övére, ezzel is bíztatva a folytatásra, amit csak kuncogva viszonzott. Már éppen jobban belendültük volna, amikor hírtelen kinyílt az ajtó….