Összepakoltam minden fontosabb cuccom és elindultam.

-          Leo. Kicsit nyugisabb napra számítottam. És még senki nem köszöntött fel. Úgy néz ki, magamnak kell felköszöntenem magam. Igaz? Boldog szülinapot…

(Petra)

-          De én azt akarom, hogy visszajöjjön Niní!

-          Nem érdekel mit mondasz. Már kirúgtam.

-          Nem szeretlek!- futott el.

(Niní)

-          Niní! Szia! Úgy örülök, hogy meglátogattál. Mi a baj?

-          Sofi. Kirúgtak.

-          Mi? Gyere be.

-          Szörnyű ez a nap. A kertészvizsgán mindent összekevertem. És kirúgtak még ráadásul a házból.

-          Jaj, sajnálom. De ne csüggedj! Majd keresünk mi munkát!

-          Maradhatok pár napra?

-          Ez természetes. Rendezkedj be a vendégszobában.

-          Köszi. Legjobb barátnőm.

A szobában lepakoltam, majd leültem az ágyra. Felrémlett Fernando arca. Olyan aranyos. Nem hibáztatott egyszer sem. A legaranyosabb ember, akivel eddig találkoztam. Viszont az, hogy ő is csak a gazdag nőkkel van, ez nem mond sok jót. Nem szabad ennyire jónak mondanom. Ez nem egy mese, ahol eljön a herceg és megmenti Hamupipőkét. Ez a valóság, és butaság lenne ilyeneken gondolkodni.

Másnap elindultunk keresni munkát. Kocsival mentünk.

Épp egy piros lámpánál álltunk, mikor megláttam Petrát amint épp lelép sírva a járdáról.

-          Vigyázz!- kiáltottam, de késő volt. Egy biciklis fellökte, és elesett. Odarohantam hozzá.- Jól vagy? Ne, ne sírj.- öleltem át. Megláttam, hogy Fernando rohan felénk.

-          Mi történt? Már kerestük mindenhol.- guggolt le.

-          Nem tudom. Azt láttam, hogy egy kerékpáros fellökte. Bizonyára elszökött otthonról.

-          Mit csináljunk?- kérdezte aggódva.

-          Kocsival vagyunk. Majd hazaviszünk titeket, oké?

-          Rendben.

Beszálltunk a kocsiba, majd bevittük a szobájába. Eléggé sírt.

-          Felhívtam Veronica-t. Azt mondta, hogy majd jön.

-          Biztos vásárolgat. Add ide azt a gitárt.

-          Tessék.

-          Figyelj kicsikém. Éneklek neked, jó?

-          Aha.- szipogta Petra.

-          Oké, tehát.- Elkezdtem énekelni neki a Mamas del alma-t, amit az anyukám énekelt mindig nekem, amikor kislány voltam. Tomas amint belépett a szobába, ő is csatlakozott hozzánk. Lassan Petra megnyugodott és már nevetgélt.

-          Miért szöktél el itthonról?- kérdeztem meg tőle.

-          Mert, nem akarom, hogy máshol dolgozz. Azt akarom, hogy itt maradj. És a kutyus is.

-          Tudod, hogy nem lehet, mert az anyukád…

-          Majd én beszélek Veronica-val.- mondta Fernando. A pillantása ismét elkápráztatott.

-          Nem hiszem hogy sikerülni fog.

-          Bízz bennem, kérlek.- tette a kezét a vállamra, majd megsimította az arcom.

-          Rendben. Bízom benned…