Nick szemszöge

Alice még mindig nem hozták ki a műtőből. Egyre inkább kezdek félni. A többiek is aggódnak, de nem annyira, mint én. Annyira félek az elvesztésétől, szinte beleremegek. Még csak most ismertem meg, nem lehet senki se annyira kegyetlen, hogy elvegye tőlem.
Hiszen jól érezte magát, végig mosolygót, nem látszódott rajta semmi. Az orvosok is azzal nyugtattak, hogy ezután már nem lehet semmi baja.
Akkor még is mi történt? Tettem fel magamnak a kérdést.
Még két órával később is ezen a törtem a fejem, amikor kihúzták Alicet a műtőből. Szegény borzalmasan nézett ki. A bőre krétafehéré változott, a szemi alatt is mély árkot vájt a kimerültség, a testéből pedig meghatározatlan zsinór logót ki, amelyek mind egy-egy hangosan csipogó géphez kapcsolódtak. 

-Dr. nő – szólítottam meg mikor megláttam – hogy van Alice? Mi történ vele?- kérdeztem meg mire a többiek is oda jöttek, időközben Alicet visszavitték a szobájába.

-Alicnek még egy évvel ezelőtt az előző baleseténél képződött az agyában egy rög, ami egy évig csak szép lassan nőt és nem mozdult el a helyéről, ezért nem is okozott eddig neki semmilyen problémát, most viszont az ütés hatására ez a rög elindult Alice fejében, és ennek köszönhetően nem vettük észre, mert egyfolytában mozgott.  Alice ennek ellenére még szerencsésnek mondhatja magát, mert a rög akár a lábában is kerülhetett volna, ott pedig nem tudtuk volna észlelni a bajt. – Atya úr Isten! Vagyis Alice tulajdonképpen bármelyik pillanatban meghalhatott volna? Ez hihetetlen.

-De most már jól van? Nincs semmilyen veszélyben? – érdeklődött Brad.

-Nem …de – ez a hallgatás mindig valami rosszat ígér. Vajon ezek után még mi jöhet?

-De – sürgettük egyszerre Braddel.

-De mesterséges komában van. Az operáció miatt, kénytelenek voltunk megtenni. –  Tévedtem, lehet ezt még sokkalta rosszabb is. – Természetesen ebből azonnal fel tudjuk ébreszteni, nem ez az igazi probléma – akkor vajon mi – hanem a memóriája.

-Hogy érti ezt pontosan? - most már jobb, ha kiböki az igazságot.

-Alicnek sérültek a rövidtávú emlékei. A rögöt pont a memóriáért felelős lebenynél találtuk meg. – Nem, ezt nem hiszem el, ez csak valami rossz vicc lehet.

-Ezek szerint, ránk, nem fog emlékezni?- mutattam elgyötörten, magamra és Joera.

-Sajnálom, de nem. – sajnálja(?), itt ez a szó már rég nem ér semmit, épp most közölték velem, hogy életem szerelme semmire sem emlékszik belőlem, és erre ő csak annyit tud mondani, hogy sajnálja - ezek az emlékek idővel visszatérnek, de erőltetni semmiképpen sem lehet őket, mert akkor több kárt okozunk vele, mint hasznot.

-Ezzel most mire akar utalni? – mondja már ki végre a lényeget.

-Jobb lenne, ha egy ideig nem találkozna magukkal.

-Mi?- nézek rá megütközve. Egyáltalán honnan vette a bátorságot, hogy ilyet mondjon?!- Nem, ezt nem kérheti tőlem. – rázkódott meg az egész mellkasom, már szinte levegőt is alig bírtam venni, annyira megrémített a doktornő tanácsa. Alice nélkül egy senki vagyok! Ő az, akit eddig egész életemben kerestem, és most, hogy megtaláltam, csak úgy engedjem el? – ráztam meg erősen a fejemet, hogy még a gondolatot is elüldözzem onnan- Nem, ez nekem nem fog menni!  Alice már annyira belopta magát a szívembe, hogyha akarnám, se tudnám öt elfelejteni.

-Muszáj lesz. – győzködött csak azért is. Mi ez a nő? Orvos egyáltalán, hogy ennyire szereti kínozni az embert. - Alice idegösszeroppanást is kaphat, ha egyszerre túl sok emlék éri. – idegösszeroppanást? Hát lassan már engem is az kerülget – Ami a mostani állapotát tekintve, akár az életébe is kerülhet. – csak ezt ne tette volna hozzá. Ez az egyetlen ok, ami miatt képes vagyok magam távol tartani tőle. Az ő épségért képes vagyok tönkre tenni, még a saját boldogságomat is.

-Jó megteszem… nem találkozzunk vele többet. – el se hiszem, de kimondtam. Életemben nem hoztam még ekkora horderejű döntést, és most amikor megtettem, majdnem a szívem szakadt meg.

-De Nick?- nézett rám Joe – A szomszédjai vagyunk, ha elfelejtetted volna. – Joe legalább szolidaritásból, most befoghatta volna.

-Képzeld, tudom. – vágtam rá dühösen.

-És akkor most mi lesz? – értetlenkedett tovább.

-Jaj, könyörgök, Joe fogd be. – még sose beszéltem vele így, de most Isten a tanúm rá, hogy megérdemelte.

-Jó, jó, bocsi. – állt mellém.

-Azt hiszem az lesz a legjobb megoldás, ha mi elköltözünk, van még egy házunk New Jersey-ben. – Igen ez a végső megoldás. Mi nem maradhatunk a közelébe se ő a mienkbe. Nekünk teljesen mindegy hol lakunk, de neki nem. Az ő háza pont neki lett kialakítva, és egyébként is csak most költözött oda.

-Nick biztos, hogy ezt akarod? Mi van, ha Alice emlékezni fog ránk, de te nem leszel ott? – kérdezte megsemmisülve Joe. Igazából nem tudom mi fájt neki jobban, az én tragikus helyzetem, vagy az, hogy el kell költöznünk a kedvenc házunkból.

-Akkor majd Bradék szólnak. Ugye?- néztem rájuk szinte esdeklően.

-Igen, megígérem.

-Akkor én még szeretnék tőle elbúcsúzni, ha lehet.

-Lehet. – válaszolta szűkszavúan a doktor nő, majd ő is elment.

Most itt állok Alice ágya mellett, és éppen elválni készülök tőle, amikor még délelőtt azon törtem a fejem, hogyan tudnám rávenni a testvéreit arra, hogy költözzön át hozzánk. Ez a sors iróniája. Azért ismertem és szerettem meg Alicet, hogy egy napnyi boldogság jusson nekem, egyetlen egy nap. Másnak ez rengeteg idő lehet, de nekem nagyon kevés. Lehet telhetetlen vagyok, másnak még ennyi boldogság sem jut, de akkor is irigylem azokat az embereket, akik egy egész emberöltőt is leélhetnek a párjuk mellett.

Könnycseppek szánkáznak végig az arcomon, melyek Alice kicserepesedett ajkain állapodnak meg. A csók közben érzem a só keserű ízét, melyet a könnyeim és az elvállás okoztak.
 
Végül elhajolok tőle, pont annyira, hogy a fülébe suttogjam:
 „Oly szomorú egyedül lenni,
valakit mindenütt hiába keresni.
Valakit várni,
ki nem jön többé soha,
feledni valakit,
lehetetlen csoda.
Mert akit szeretünk,
nem feledjük soha.”