Alice szemszöge

-Hát, jó egye fene. – csak nem hallok bele, ha egyszer nem egyedül vacsorázok.

-Jaj, de jó. – lelkendezik édesen Frankie, miközben újra a nyakamba ugrik.

-Édesem, azért ne fojtsd meg Alicet.- nevette fel Denise – Máskülönben, hogy jön el hozzánk vacsorázni?   

-Igazad van mami. – pattan le rólam, miközben én mélyeket lélegzek.

-Frankie nekünk most már tényleg mennünk kellene, ha még vacsorát is akarunk főzni – fogja meg Frankie kezét- Alice nagyon örülök neki, hogy megismerhettelek- fordul felém, hogy a szemembe tudjon nézni- és este várlak erre a címre. – nyomot a kezembe egy névjegy kártyát. Amit én elsőre nem is tudtam mire vélni, minek tartogat magánál névjegykártyát? De inkább nem szóltam semmit, elkönyveltem magamban a dolgot, hogy ez itt Amerika, és kész.

-Oké, ott leszek- biztosítottam őket, miközben megnéztem a címet, és próbáltam nem felüvölteni, ugyanis a cím szerint több kilométert kell zötykölődnöm egy kocsiban. – És pontosan hány órára is menjek? – csak mert akkor úgy indulok, és úgy is készülök el. Az előretervezés már az életem szerves része lett, amióta lebénultam. Mindig muszáj tudnom, percre pontosan, hogy mikorra kell mennem és érkeznem, mert nekem a készülődés se annyi idő tesz ki, mint egy egészséges embernek. Elég, ha csak az öltözködést veszem figyelembe, ami legalább háromszor annyi időt tesz ki, mint régebben.

-Mondjuk, gyere olyan, hét órára - gondolkozik el Danize- akkor már az egész család otthon szokott lenni. – kíváncsi vagyok, mit ért „a család” alatt. Remélem, azért dédunokák nem lesznek ott. Elég ciki lenne, ha csak én nem lennék ismerős.

-Jó, oké akkor ott leszek. – nyugodtam bele végül az elkerülhetetlenbe - De nekem is mennem kell, ha kész akarok lenni. – így búcsúztunk el, a korházban.

Frankie  szemszöge
 
Végre haza érkeztünk, és anyuval együtt nekiálltunk Alice fogadásának. Anyu természetesen a főzést vállalta magára, és megígérte, hogy megcsinálja az én kedvenc ételemet is, a Lasagnet. (ami igazából az én kedvenc kajám) Cserébe én rendet teszek a szobámban és a nappaliban is, mivel a fiuk nincsenek itthon, és nem tudnak segíteni.
Már végeztem a szobámmal, és teljesen meg voltam elégedve magammal. Hiszen sikerült az összes katonát, makettot, és plüsst elrendeznem, úgyhogy az ne tűnjön teljes káosznak. Bár azért a gardrób, tartalmát nem mutatom meg senkinek.

Ezután már csak a nappali maradt, ami nem is tűnt olyan nehéz feladatnak, mert anyu mindig rendet tart.

-Hát te meg mit csinálsz?- lopakodik mögém Nick.

-Takarítok. – válaszoltam magától értetődően, amire ő csak bambán néz - De te meg mit keresel itthon ilyen korán?

-Sikerült hamarabb eljönnünk, de egy óra múlva mehetünk is vissza a stúdióba. – néz rám fáradtan. – És amúgy, miért te takarítasz, miért nem kéred meg az egyik cselédet?

-Mert anyu megkért rá, és mert este átjön az egyik barátom.

-Barátod? – húz magához közel, miközben teljesen összekócolja a hajamat, pedig tudja jól, hogy utálom. – És pontosan, milyen nemű is ez a barátod?- incselkedik velem.

-Neked, nem mindegy. – mit érdekli őt? Biztos el akarja csavarni Alice fejét, és ezért kérdezi.

-Végül is, úgyse az én korosztályom. – tárja szét a karját. –Na, és hogy néz ki? Csinos a kis csaj?- ha te azt tudnád mennyire(?) somolygok magamban, de most már csak azért se fogom elmondani neki az igazat, (Alice életkoráról).

-Igen, nagyon jól néz ki, pont az esettem. – válaszolok vissza nagyképűen, végül is, most az egyszer én várok női vendéget, és nem ők, méghozzá nem is akármilyet.

-Huha, ez elég komolyan hangzott. Csak nem, szerelem volt első látásra? – de dinka, ez tényleg azt hiszi, hogy kavarok egy nálamnál tíz évvel, idősebb lánnyal.

-Ott még talán nem tartunk, - legyintettem le - de bármi megtörténhet. – röhögtem el magam a gondolatra.

-Aha, hát biztos érdekes lehet az a lány, ha még takarítani is képes vagy érte. – ez nem is igaz, kértem ki magamnak, én igenis szoktam takarítani. Egyébként is, a zseni átlátja a káoszt, csak a hülye tart rendet. 

-Te nem épp, indulni akartál? – jobb ha elmegy, mert különben nem végzek soha.

-Jó, jó. Vettem az adást, már itt se vagyok. – nevetet fel hangosan, pedig ezt már régen nem hallottam tőle, pontosan két hónapja- De azért még vacsorázhatni haza jöhetek, ugye? – nem bírja ki, hogy ne szívasson, de én se vacakolok tovább, gyorsan felkaptam első kezem ügyébe kerülő díszpárnát, és hozzávágtam.

-Hé, ez bosszút követel. – néz rám műdurcival miközben, ő is megragad egy párnát. – PÁRNACSATA. – kiabáljuk egyszerre.

Alice szemszöge

Atyám, el se hiszem, mit csinálok. Itt görcsölök egy rakat ruha fölött. Mintha valami idióta randira készülnék.  Aj, egyre inkább kezdem megbánni ezt az egész vacsora meghívást.
Most akkor nadrágba menjek vagy szoknyába? –kérdeztem magamtól , mintha ettől könnyebb lenne dönteni- Topot vegyek föl vagy inget? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Valaki segítsen! Nem érek én erre rá. Jó, nem érdekel, ki mit mond, én akkor is kényelmesen fogok öltözni, és ha nem tetszik nekik a farmer, top összeállításom, akkor akár el is küldhetnek.
Így maradtam meg végül, egy egyszerű világos fehér koptatott farmernél, egy converse cipőnél, és egy fekete nagyjából még elegánsnak is mondható fekete ujjatlannál.  A kiegészítőkkel se bíbelődtem sokkalta tovább, felkaptam egy egyszerű, de mégis aranyos bizsu nyakláncot, ami egy kulcsot formált a függő végén, majd hozzáválasztottam egy kristálycseppekből álló ezüst karkötőt.  
Az összhatás még nekem is tetszett, ezért teljesen meg voltam magammal elégedve. A hajammal és a sminkkel már tényleg nem vesződtem ennyit. Kár is lett volna ilyenekre időt pazarolni. A hajam teljesen rövid lett, a műtétnek köszönhetően. Ezért aki régebben találkozott velem, biztos rám se ismer. Bár nem mondom, hogy fiúsan nézek ki, de a rövid haj valahogy teljesen megváltoztatta az arcomat. A fiuk szerint a rövid haj sokkalta jobban áll nekem, mint a hosszú, de akkor sem tudom, mennyire hihetek nekik, végül is csak a testvéreim, és ha kell, akkor elég jól tudnak hazudni.
Amúgy meg teljesen fölöslegesen aggódok, nyugtattam meg magam, hajat növeszteni úgysem két perc alatt fogok. Akkor meg nem teljesen mindegy, hogy nézek ki?
Ahogy ezen a képtelen dolgon elmélkedtem megérkezet a testvérem is, mivel ő visz el Frankiékhez .

-Szia Alice. – köszön be hangosan, majd amikor meglát, szinte szóhoz se jut. – Hu de csini vagy. – ez most azért kicsit megnyugtatott.

-Tényleg, vagy csak úgy mondod? – biztos, ami biztos újra rákérdezek.

-Igen. Én amúgy se hazudnék neked. – feleli indulatosan, mintha én valami hazugsággal vádolnám - Nagyon jól nézel ki, biztos le lesznek nyűgözve, ha meglátnak. 

-És az ajándékokat is megvetted?- igen, jó alaposan készültem. Denisenek egy csokor virágot, a férjének egy jó minőségű bort, míg Frankinek egy repülő makettot kértem.

-Igen, meg van minden. – hu, akkor ezt is letudtam. Azért mégse szerettem volna oda menni üres kézzel.

-Ha akarod, és készen vagy, akkor indulhatunk is. – hajaj mi hiányzik? Meg van, csaptam a homlokomra, a táskám.

-Lehoznád a táskámat, fent hagytam az emeleten, fehér színű. – nem nagyon érdekelt, hogy nem passzolt öltözékemhez, amúgy se azért szeretem, hanem mert elfért benne minden.

-Jó, mindjárt hozom. – két perc se telt bele és már jött is vissza. Hát igen, nekem ez a művelet legalább tízpercbe beletelt volna.

-Ez az?- kérdezi.

-Igen. – nem mintha táska halmok lennének a szobámba, én inkább cipős vagyok. Ha meglátok egy jó converse cipőt képtelen vagyok ott hagyni a kirakatban.

-Akkor menjünk. – mondjuk ki egyszerre.

Már lassan egy órája utazunk, amikor végre kikötünk utazásunk végpontjára. Ahol nekem és kedves bátyámnak szabályosan leszakadt az álam a megdöbbenéstől. A ház olyan hatalmas volt, hogy el se tudtam képzelni, mennyibe kerülhetett a megépítése és rendben tartása. 

-Mond csak Brad , biztos jó helyre jöttünk? – fordultam felé kétkedve, mi van, ha téves a cím?
 
-Igen, ez áll a névjegykártyán. – olvasta el a címet újra.

-Akkor nincs más, mint kiszállni és bemenni. –max becsöngetek és kiderül, hogy nem ők laknak itt.
 
Nagy nehezen kiszálltam, amiben megint csak Brad segített. Ilyenkor örülök, hogy a testvéreim, nem olyan puhányok, mint a többi férfi. (meg hát súlyzó helyet, én is megteszem nekik:)

-Alice? Nem felejtettél el valamit? – fordulok vissza a csengőtől, mire ő csak mosolyogva néz.

-Az ajándékok. – válaszolja, hupsz tényleg. Ez valahogy kicsúszott a fejemből.

-Köszi. – adja az ölembe őket.

-Legkésőbb másfél óra múlva itt vagyok érted, de ha nem érzed jól magad, vagy ha valami baj van, akkor azonnal hívj, és itt vagyok érted. – hé, nem kell ennyire aggódni, nem vagyok én cukorból.

-Nem kell így aggódnod, nem lesz semmi baj. – nyugtatgattam.

-Jó, akkor itt leszek legkésőbb fél kilencre. 

-Oké. – még megvártam, míg elhajt.

Gyerünk Alice, nem nagy ügy, - biztattam magam- bemész, megvacsorázol, kellemesen elcseverészelsz velük, és jössz haza.

 Akkor indulás, határoztam el magam. Amint újra oda érkeztem az ajtóhoz megnyomtam egyből a csengőt. – közben bentről elég érdekes hangok szűrődtek ki, mintha valakik versenyt futnának az ajtóig. -  Ahogy lecsendesült a dobogás, úgy kezdett el egyre gyorsabb ritmust verni a szívem.

Dum, dum , dum  hallom a pulzáló hangokat , miközben valaki hevesen kinyitja előttem az ajtót.