Miután Kimi elment én még lustálkodtam egy kicsit. A mai napon amúgy sem volt sok feladatom, csak délután egy taktikai megbeszélés, így 11 óra magasságában bekapcsoltam a laptopomat. Egy tucat e-mail várt a postafiókomon, aminek a felét olvasás nélkül töröltem ki. Közben Charlie és Kata is elérhetőek voltak msn-en, így jól ki tudtuk tárgyalni, hogy kivel eddig mi történt. Kétórányi internetböngészés és lelki ápolás után összeszedtem magam és elindultam le, az étterembe enni valamit. A liftben egy nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. A szívem egyre jobban vert és közben izzadni is kezdtem. Alig vártam, hogy a lift leérjen, és friss levegőre mehessek. Kiértem és azonnal megcsapott a friss levegő szele. P ár percig csak álltam és próbáltam egyenletesen lélegezni, közben a telefon a zsebemben elkezdett rezegni.

-          Halló, Barbara Forrás!

-          Szia, szívi! Remélem, megismered a hangom! – szólt bele egy ismerős női hang, akitől kirázott a hideg. – Nah, mi van, elvitte a cica a nyelvedet? – gonoszan felnevetett. Még mindig hallgattam és nem értettem, hogy minek hív fel ez az átkozott nőszemély.

-          Mit akarsz te kurva?

-          Hát így kell üdvözölni egy régi barátot? Nah, de nem is azért hívtalak, hogy bájcseverésszek veled. Nálunk van a kis szöszi pilótád. Csak akkor kapod vissza, ha apád megadja azt a pénzt, amivel tartozik nekünk! Este még hívlak a részletekkel! – és már csak a búgó hangot hallottam. Nekidőltem a szálloda falának, lecsúsztam a földig és könnyes szemmel bámultam a járdát. Annyit bírtam felfogni az egészből, hogy Kimit elrabolták. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy meg is hallhat vagy talán már meg is halt. Nem!!! Ő még él, élnie kell!! Csak később tudatosult bennem, hogy már megint apa, már megint minden miatta van. Engem is miatta raboltak el és most Kimit is. Az ő lelkén fog száradni, ha egy haja szála is görbül életem szerelmének. Ezt nem hagyhatom, tennem kell valamit. Akár az életem árán is, de megmentem. De segítség kell. De kihez fordulhatok? Stefano, igen ő segíteni fog. Felrohantam a kocsi kulcsért és már száguldottam is a pályára. A létező szinte összes közlekedési szabályt megszegtem, de nem érdekelt. Végigrohantam a bokszutcán, fel Stef irodájába. Kopogás nélkül téptem fel irodájának ajtaját. Már alig kaptam levegőt, de még gyorsan elhadartam neki, hogy mi történt. Stefano a telefonjáért nyúlt, és tárcsázott.

-          Itt a főnököd, Stefano beszél. - kezdte.

-          Jaj, főnök el se hiszi, hogy mi történt. - kezdte bűnbánón.

-          Mért nem szólt rögtön?- kérdezte számon kérőn Stef.

-          De hisz egy sikátorban tértem magamhoz pár perce. - mentegetőzött a férfi.

-          Jól van, de mégis mi történt? Egyáltalán, hogy történhetett mindez meg?- kérdezte kissé nyugodtabban a csapatfőnök.

-          Fogalmam sincs… minden olyan gyorsan történt. És minden rendben volt a papírjaikkal, már amennyire egy kívülálló ezt meg tudja állapítani. - mentegetőzött a férfi.

Stefano még egy ideig faggatta a férfit, de nem lett okosabb a beszélgetés után sem. Elgondolkozva nézett maga elé, mikor letette a telefont. Aztán kézen fogott és a rendőrségre kísért.

Már zsongott a fejem és fizikai fájdalmat éreztem mikor már vagy ezredszere kellett elmondanom a rendőrségnek, hogy mi történt most és anno velem. Ilyenkor miért nem tudják felvenni a magyarokkal a kapcsolatot?? Egyre csak az járt az eszembe, hogy Kimit meg akarják ölni és ez mind apa hibája. Ha apa eddig nem fizetett ezek után miért is tenné? Teljesen kétségbe voltam esve, hogy hogyan is lesz. Az hot ziher, hogy ha Kimi meghalna, én sem tudnék tovább élni, nem is akarnék. Igen, még nem ismerem hosszú évek óta, csak pár hónapja, de tudom, érzem, hogy ő az IGAZI, és vele akarom leélni az életemet, tőle akarok gyereket, vele akarok mindent átélni, megélni. Ott ültem a számára fenntartott szobában és minden rá emlékeztetett. Emlékek sora jött elő, az első találkozás a pályán, az első csók, az első együttlét, a nála töltött napok és az is mikor ott álltam megsértve, megbántva a háza ajtajában és ő éppen azt, a szukát - aki most elrabolta- ölelgette és csókolgatta. Hangos zokogásba törtem ki, közben végigtapogattam az összes holmiját. Az overállját, a pólóját, a kesztyűjét. A pólójánál állapodtam meg és ebbe temettem az arcomat és hagytam, hogy a finom pamut anyagot átigya a könnyem sós íze. Felkuporodtam a kanapén, a térdemet felhúztam és a karommal átkaroltam és folyamatosan zakatolt a fejem. A végén már nem bírtam és ordítottam egy nagyot. Ezután valaki berontott a szobába, leült mellém és a ölébe húzott. Fogalmam sem volt róla, hogy ki az, de hagytam magam, mert jól esett. Később rájöttem, mikor már kezdtem megnyugodni, hogy ez Mark. Felnéztem rá és ő rám mosolygott.

-          Minden rendben lesz! A rendőrség meg fogja találni. – mondta megnyugtató hangon.

-          De… de… mi lesz, ha nem találják meg és már késő lesz… - nem tudtam befejezni, mert ismét rám tört a sírás és rémképeket láttam magam előtt.

-          Sss… nem lesz semmi baja! Kimi erős és hatalmas az akaratereje. Hidd el órákon belül itt lesz újra! – még mindig próbált nyugtatgatni, de éreztem a hangján, hogy ezt még ő sem hiszi el. Mark elkezdett ringatni és annyira kimerült és fáradt voltam, hogy percek múlva már aludtam is. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, csak a telefonom rezgése ébresztett fel. Ismeretlen szám. Valahogy éreztem, hogy ez megint az a szuka lesz. Megnyomtam a zöld kis gombot, de nem szóltam bele.

-          Helló édes!- hallottam a már oly ismerős hangot. Persze, hogy Roosa volt az újra.

-          Add vissza Kimit!- kiabáltam a telefonba. A nő hangja továbbra is nyugodt volt.

-           Mindent a maga idejében. Máris a karjaidban tarthatod a pilótádat, mihelyt nálam lesz a pénz! - magyarázta.

-          Mennyiért hagynál minket békén?- kérdeztem elkeseredve.

-          Ó, szivi nekem a világ összes pénze se lenne elég- kezdte. - De Krisznek elég az apád tartozása persze a kamatokkal együtt.

-          Hova vigyem a pénzt?- kérdeztem elszántan.

-           Még nem is mondtam mennyit ér nekünk Kimi.

-          Minden pénzt elő tudok teremteni. - győzködtem.

-          Jól van, tíz millió, és viheted a pasid. - jelentette ki a nő. Egy pillanatra megdermedtem az összeg hallatán, de próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

-          Mikor és hol?- kérdeztem komoran.

-          Majd kereslek még, de éjfélig legyen meg a pénz!- szólt rám. Majd csak a vonal búgását hallottam a telefonban.

Mark magamra hagyott és percekkel később két rendőrrel együtt jött vissza, akik elmondták, hogy le kell megint mennem és a telefonomat rákötik az ilyenkor szokásos gépekre és elvégzik a teendők, hogy amikor legközelebb hív be tudják mérni, meg ilyesmi. Lementem velük és útközben mindenki engem nézett és próbáltak nyugtatgatni, hogy minden rendben lesz. Már majd felrobbantam ettől meg, hogy mindenki körülöttem ugrál. Nagyon lassan telt az idő, közben a sajtó is megtudta mi történt. Szinte ostromolták már a Ferrari motorhomeját. Én csak ültem a szoba egyik sarkában és csak agyaltam, hogy mi lett volna, ha én is vele megyek, akkor most is együtt lennénk. Megint bekúszott a fejembe Roosa arca és hangja valamint azok az órák, amiket a karmai között töltöttem. Kirázott a hideg és megint nekiálltam sírni. Egyre jobban kezdett a félelem teljesen úrrá lenni rajtam, hogy többet nem láthatom Kimit. Nem láthatom mosolyogni, nem érinthetem meg az arcát, nem láthatom azt az igézően gyönyörű szép tengerkék szemét, nem csókolhatom meg, nem ölelhetem meg. És ez mind apa hibájából. Gyűlöltem őt, utáltam. Minden az ő hibája, minden miatta romlott el. Most már teljes mértékig megértem anyut, hogy miért is hagyta el apát. Apa ezt a szót én nem ismerem már, nekem nincs apám. Ő számomra többet nem létezik, utálom, bárcsak sose létezett volna. Megint rám tört egy újabb síráshullám. Mark odajött ismét, átkarolt és megpróbált megvigasztalni.

-          Sírj csak kislány, hidd el ettől jobb lesz! Nem lesz semmi gond, meg fogják találni! 

-          Megígéred?

-          Ígérem! – mondta és én elhittem neki, mert el akartam hinni, hogy tényleg így lesz és itt fog megint lenni mellettem és minden olyan lesz, mint azelőtt, mielőtt ez az egész elkezdődött volna. Lassan esteledett és tudtam, hogy Roosa bármikor hívhat. Egyszer csak villogni kezdett a kijelző. A rendőr mondta, hogy csak megfontoltan és próbáljam meg minél tovább beszéltetni.

-          Légy erős, higgye azt, hogy nem tud téged megtörni! – mondta Mark biztatólag.

-          Halló! – szóltam bele kisé remegő hanggal.

-          Gyors leszek, remélem, hogy tudsz követni! A város déli részén, a nyomor negyedben találsz egy kis kék házat „felicidade” felirattal. Ide hozd a pénzt éjfélre! Semmi trükk, se rendőrség! - miután megszakadt a vonal sírva rohantam ki az épületből, kint tombolt a szél az eső pedig szakadatlanul zuhogott és mellé még dörgött és villámlott is. Nem érdekelt csak futottam amerre vitt a lábam. Nem is érdekelt hova, csak el, messzire, elbújni mindenki elől. Valahol a pálya hátsó részénél egy rázókőre ültem le és csak áztattam magam az esőben, közben szüntelenül csak sírtam. Mikor már nem jött könnyem és kicsit kezdett tisztulni a fejem rá kellett döbbennem, hogy csak egy megoldás maradt. Egy olyan, amire legvadabb rémálmaimban sem lettem volna képes, de Kimi életéért még ezt is meg fogom tenni. Többet ér Kimi nekem, mint az önbecsülésem és az elhatározásom. Ezeken később is ráérek majd agyalni. Későre járhatott már mire visszaértem a motorhomehoz, de még mindig fotósok tucatjai álltak készenlétbe. Mit sem törődve velük fúrtam át magam az ajtóig. Azonnal a telefonomért mentem és felsiettem a szobába. Tárcsáztam a már régen nem hívott számot. Egy álmos és meggyötört hang vette fel.

-          Halló, Forrás Máté!

-          Szia, itt Barbi! – hosszú csönd következett.

-          Oh… - csak ennyit tudott mondani.

-          Tudom, hogy nem rám számítottál ilyen későn, de baj van… nagyon nagy baj… - megint a sírás kerülgetett.

-          Megijesztesz! Mi történt?

-          Kimit elrabolták… ugyanazok, akik engem is és addig nem engedik el, ameddig nem adod meg Krisztiánnak a tartózásodat. Ma éjfélkor kell átadnom a pénzt.

-          Már megint Krisztián. Lányom nyugodj meg! Innentől átveszem az ügyet! – mondta Máté

-          Mit is mondhatnék? Te maradtál nekem! Te vagy az utolsó reményem! Kérlek, fizess nekik!

-          Meg fogom oldani! Ígérem! – Máté maga sem hitt a fülének. Régen nem beszélt így a lányával. Gyorsan elmondta Barbinak, hogy mit tervez, majd kis időre a telefont. Azonnal intézkedett, hogy a pénzt haladéktalanul át tudja utalni Barbi számlájára. Persze előtte egyeztette a rendőrfőnökkel, aki azonnal felvette a kapcsoltatott brazil kollégáival. Bár a két kolléga nem mindenben értett egyet, de a céljuk egy volt, Kimit épségben kiszabadítani, az elrablókat rács mögé dugni. Több mint egy órányi beszélgetés után tették le a telefont. Barbi remélte, hogy Máté betartja a szavát, hogy odautazik és segít nekik.