A következő napok csodásan teltek. Ugyanazt csináltuk mint egy átlagos szerelmespár: sokat sétáltunk, kirándultunk, felfedeztük a környéket. Általában együtt is főztünk, de volt olyan is, hogy megleptük egymást valami finomsággal. Megnéztem Fert, ahogy a helyi focicsapatban játszik. Örültem, hogy végre ezt is láthatom, mert eddig otthon ahányszor volt F1-es focimeccs, annyiszor ígérték, hogy játszani fog, de végül nem így lett.

Szóval jól éreztük magunkat, felhőtlen volt a jókedvünk, mert szerencsére sehova nem kellett mennie, így kettesben tudtunk minden időt tölteni. Nos, ez természetesen azzal is járt, hogy sokat nevettünk. Főleg Fer, azon, amikor elvitt a Genfi-tóhoz. Gondolom sejtitek mi volt olyan mulatságos… Igen, sikerült belepottyannom. Nem kellett hozzá sok, igazán. Elég volt annyi, hogy kicsit a tó fölé hajoltam megnézni az alját, erre nem megcsúsztam az egyik kövön?

Szép kis seggest levágtam mondhatom. Nandonak meg a könnyei is potyogtak a nevetéstől. De a legfelháborítóbb tudjátok mi volt? Nem az volt az első neki, hogy segítsen kikászálódni a vízből, ó nem! Először csinált a mobiljával pár kedves képet, amint ruhástól a vízben csücsülök. Utána elküldte a csipetcsapatnak: Bettinek, Kiminek /ezt se értem, leég lett volna az egyikük mobiljára elküldeni, de Nano azt szerette volna, ha mindenképpen megkapják :P/, Robnak, Sebinek és Marknak. Csak ezek után segített ki a vízből. Nagy volt a kísértés, hogy berántsam magam mellé, de nem tettem, pedig megérdemelte volna!

Természetesen vagy 2 km-el arrébb parkoltunk le a kocsival, úgyhogy volt elég ideje kacarászni rajtam. Majd amikor odaértünk az autóhoz, fapofával közölte velem, hogy ilyen csöpögő ruhával nem szállhatok be a kocsiba. Több se kellett nekem, azonnal bemásztam. Ekkor már nem voltam vicces kedvemben, mert hiába volt 24-25 fok, igencsak fáztam, hiszen az összes ruha amit viseltem, vizes volt. Idegesen csaptam be magam mögött az ajtót, ő meg csak pukkadozott a vezető ülésen. Meg kell hagyni, azért elég gyorsan hazaérkeztünk, de így is vacogtam, szóval meg sem vártam amíg rendesen leparkol.

Kivágódtam a kocsiból és a fürdőszoba felé vettem az irányt: ott lehánytam magamról a ruhákat, és beálltam a melegvíz alá. És csak folyattam magamra, amíg meg nem éreztem egy kéz érintését a derekamon… A többit gondolom már kitaláljátok…

Szóval mindent egybevetve, kellemesen teltek a napjaink, jó volt kiszabadulni az otthoni dolgokból. Bár milyen érdekes szó ez az otthon… Fernél ezerszer inkább úgy érzem, hogy otthon vagyok, mint bárhol a családommal.

Csak egy dolog volt, ami zavart. Nano anyukája… Bármennyire is rondán viselkedett velem, bármennyire is mérges voltam rá, tudtam, hogy Fernek ettől még rá is szüksége van. Láttam, hogy Ferninek milyen fontos a családja és annak ellenére, hogy pillanatnyilag Alo is ki volt rá akadva, hiányzott neki.

Én soha nem kaptam akkora figyelmet, megértést és szeretetet az anyukámtól, mint ő. Így el sem tudtam képzelni, hogy ez milyen érzés. Viszont pont ennek hiánya miatt – mert az anyai szeretet és támogatás nekem nagyon hiányzott- nem akartam, hogy ezt ő is elveszítse.

Így rávettem Fert nagy nehézségek árán, hogy hívja fel Ana Mariat és beszéljen vele. Folyamatosan győzködtem, hogy próbálja meg, végül belement és felhívta. Kezdetben mind a ketten elég büszkék voltak /legalább tudom, honnan örökölte ezt a tulajdonságát/, de megegyeztek abban, hogy Fer apukája kijön a török futamra, utána pedig hármasban elmegyünk az oviedoi szülői házba, családlátogatásra. Hát, ez több mint a semmi.

Hétfő délután pedig már indultunk is Törökországba. Mivel még nem jártam itt, úgy döntöttünk, hogy pár nappal előbb jövünk, hogy legyen időnk szétnézni a városban. Szerencsére Kimi is arra az elhatározásra jutott, hogy a drága Sötét Lyuknak is kell a világlátás, így ők kedden reggel fognak megérkezni. Mi este 22 körül érkeztünk Isztambulba, úgyhogy egyből a szállodába mentünk és eltettük magunkat másnapra.

Kedden reggel féktelen dörömbölésre ébredtünk. Ránéztem az órára, hajnali fél 9 volt… Minden normális ember ilyenkor még alszik, fortyogtam. Fer ebből tudta, hogy én bizony ki nem mászom az ágyból ajtót nyitni. Így ő trappolt oda kelletlenül, ásítozva, egy szál boxerben és kinyitotta az ajtót.

Ekkor olyan dolog történt, amire egyikünk sem számított: leöntötték egy üveg ásványvízzel. Szénsavassal. Ebből gondolom rájöttetek, hogy ki volt az elkövető. Bizony, a Mély Torok.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Ööö, bocsi Fer. – habogott a torkok legmélyebbike. – Azt… Azt hittem, Noncsi nyitja majd az ajtót.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Hát ez nem jött be! – fuldokoltam a nevetéstől az ágyon.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Én mondtam neki, hogy ez rossz ötlet! – röhögött Kimi is a Sötét Lyuk mellett állva.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->De nem tudtad megállítani… - jegyezte meg fanyarul szerelmem.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Igazság szerint nem is akartam. – na ettől eldobtam az agyam.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Na de miért? – kérdezte Fer tettetett felháborodással.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Gondoltam Noncsi már megszokta, hogy így vagy úgy, de vizes lesz. – kénytelen voltam Kimihez vágni egy kispárnát. Nano készségesen félreállt az útból, így telitalálat lett.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Szívem, ezt megérdemelted. – szerencsére Betti visszatalált a hangjához. – Egyébként mit tervezünk mára?

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Szerintem adjunk egymásnak 2 órát, ti is pakoljatok le, mi megpróbálunk felébredni, utána pedig menjünk el várost nézni. – javasoltam és közben Nandohoz sétáltam, hogy hátulról átöleljem.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Mire kell nektek 2 óra? – kérdezte Kimi egy pajzán mosoly kíséretében.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Pont arra, amire gondolsz. – vigyorogtam vissza és rácsuktam az orrukra az ajtót.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Nocsak, mire készülsz? – érdeklődött életem másik fele. Hát ha eddig nem esett le neki, mostanra biztos rájött: egyetlen mozdulattal megszabadítottam az egy szál boxerétől.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Hmmm… Azt hiszem kezdem sejteni…

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Csak kezded sejteni? Nekem úgy tűnik – vetettem egy gyors pillantást az alfelére- hogy már elég egyértelmű számodra a dolog…

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Mondtam már, hogy eszméletlen vagy? – kuncogott a nyakamat csókolgatva.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Igen. De te még eszméletlenebb vagy… - kérdőn pillantott rám. – Ahogy a víz végigcsurog a meztelen felsőtesteden… Hát nem egy utolsó látvány.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Igazán? Viszont rajtad még mindig túl sok a felesleges ruha…. – lehelte a nyakamra, amibe én beleborzongtam. Az ágyhoz hátráltunk….

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Mondanom sem kell, a két órába nehezen fértünk bele, de mégiscsak sikerült. Kimi és Betti lent vártak a hallban, de amikor a kocsit kértük, apróbb vita támadt a fiúk között, hogy kinek az autójával menjünk és ki vezessen.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Mi voltunk itt előbb, úgyhogy az én kocsimmal megyünk és én vezetek! – mondta Fer.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Annak, hogy ki mikor érkezett, mi köze van ahhoz, hogy ki vezet? – replikázott Kimi. – Elhozattam a Ferrarim, úgyhogy…. – itt Fer közbevágott.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Ferrarival akarsz várost nézni? Mondd csak, kiplakátolni nem akarod, hogy itt vagyunk a városban?

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Le*arom, hagy kíváncsiskodjanak! Azt a kocsit élvezet vezetni!

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Viszont az én kis Renault-m kényelmes, bőven elférünk benne mindannyian!

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Miért? Nálam is van hátsó ülés!

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Nem gondolod, hogy a hátsó ülésen fogok zötykölődni! – horkant fel Fer.

Ez volt az a pillanat, amikor Benével egymásra néztünk és odafáradtunk a recepcióhoz, hogy hívjon egy taxit nekünk. A fiúk ebből mit sem vettek észre, nagyon bele voltak merülve a vitába. Pár perc múlva megérkezett a taxi.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Srácok, mi hívtunk egy taxit. – mondtam a két kiskakasnak.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Ha gondoljátok, gyertek utánunk. – fűzte tovább Bene.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Most higgyük is el, hogy képesek vagytok egyedül elmenni egy taxival? – kérdezte Kimi.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Csak figyelj. – ajánlottam neki.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Aha. – látszott rajtuk, hogy azt hiszik, csak játsszuk az eszünket. – És hova mentek?

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Legyetek kreatívak és derítsétek ki! – felelte Betti és elindultunk a kijárat felé. A srácok csúfondárosan mosolyogva néztek minket. Nagyon magabiztosak voltak.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Arra számítanak, hogy pár perc múlva visszamegyünk hozzájuk. – kuncogott mellettem Betti, miközben behuppantunk a taxiba.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->Jaja, azt hiszik nélkülük elveszett báránykák vagyunk! Hát most koppannak egyet! – vigyorogtam vissza.