- Nem, én azért jöttem… - Úristen! Falfehér és komoly arc, reszketeg hang… Mi történt? – Mert elromlott a mosógép, és így nemtudok kimosni.

- B*zd m*g, Chris!  Azt hittem valami komoly történt. Oh, hócipőm tele van, hogy színész vagy!

- Sajnálom, nem tudtam kihagyni – vigyorgott kajánul, majd hirtelen előhozott két hatalmas zsákot. – Ezeket kéne kimosni.

- Bocs, Chris, nem érek rá. Anyáék hétvégén jönnek. Pakolnom kell.

- Én is azért akarok kimosni. Hozzám hétfőn jönnek, és szerdáig maradnak.

- Kössünk egyezséget! Én most kimosok neked, és te segítesz pakolni, és majd én is segítek neked.

- Rendben. Amúgy Lizzie is itt van?

- Igen, honnan veszed?

- Mivel azt mondtad, hogy pakolsz. És sose pakolsz egyedül.

- Van benne valami – vigyorogtam, majd megfogtam a karját és behúztam a házba. – Na segíts!

Néhány óra múlva

Mindhárman hulla fáradtan estünk a kanapéra, miután végeztünk a takarítással.

- Ez marha fárasztó tud lenni. Pedig csak takarítunk – sóhajtott Lizzie.

- Na igen, de ne felejtsük, hogy nálam vagyunk, ahol egy tisztaság mániás ember szívrohamot kapna – feleltem neki.

- Akkor segítetek ti is nekem? – kérdezte Chris.

- Persze – feleltük egyszerre, majd csöngettek az ajtómon. Felpattantam, s kinyitottam.

- Áh, szia Toni! – köszöntem az előttem álló férfinak.

                                                        *   (Kimi)

      - Hahó!

     - Hmm? – nyitottam ki a szemeit. Felültem az ágyon, ami baromira kényelmetlen volt. De várjunk csak hol is vagyok?

     - Fiam a frászt hoztad ránk. Nem elég, hogy a munkahelyeden az életeddel játszol, de elütetted magad egy autóval, csak mert kiszaladt a kutya! – kezdett el magyarázni a nő.

     - Mi? Mi történt? Egyáltalán hol vagyok?

     - A kórházban – felelt a kérdésemre.

     -  Miért? És kik maguk? – tettem fel újabb kérdéseket. Az utolsóra a nő lerogyott az egyik székre, míg a magas, szőke férfi kiment az orvost hívva. Néhány perccel később – ami néma csendben telt, mert két látogató csak nézett rám – újból megjelent a férfi, s mellette egy kopaszodó, szemüveges igencsak alacsony orvos. Ketten egymás mellett érdekesen néztek ki.

     Egyből hozzám fordult.

-          Mondja csak, tudja, hogy hogy hívják? – nézett rám az öreg. Hűha! Gondolkozz… Hogy is? Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem, mire a szobában lévő összes ember csüggedten sóhajtott fel.

-          Felteszek még pár kérdést, rendben?

-          Ja.

-          Emlékszik a szüleire? – mutatott a székre ülő nőre, és a mellette álló férfira. Fejrázás.

-          A testvérére? – Újabb fejrázás.

-          Bármire is az életéből? – Fejrázás.

-          Úgy hiszem – fordult el tőlem az orvos -, hogy az úrnak globális amnéziája van. Nem emlékszik semmire.

-          És a munkája? – kérdezte a szőke. – A munkáját tudja majd folytatni?

-          Ezt nemtudom megmondani. Az elkövetkezendő három hétben el kéne szállásolni valahol, mert nem lehet igazán egyedül. Holnap már haza is mehet. Most mennem kell, később még ellenőrzöm az urat. Viszlát!

-          Szóval ki is vagyok? – fordultam … hümm a családom felé.

-          Kimi Räikkönen, forma1-es versenyző. Nem rémlik? – kérdezte a szőke. Tök jó lenne, ha elárulná a nevét, mert így csak szőkének hívom.

-          És ti?

-          A szüleid vagyunk, Matti és Paula – felelt a nő. – Ő pedig a bátyjád, Rami.

-          Tényleg Forma1-es versenyző vagyok? – érdeklődtem továbbra is. Igen csak csigázta  a fantáziám, hogy tényleg az lennék.

-          Voltál – válaszolt Rami – Most jelen pillanatban egy kórházban fekvő férfi vagy, aki nem emlékszik semmire, és így igen csak nehéz lenne újra versenyezni.

-          És miért is vagyok kórházban?

-          Atte és a barátnője …

-          Kik?

-          Az egyik barátod, Atte Mustonen, és a barátnője Katie – magyarázott nyugodtan Rami – azt mondja, hogy elmentetek Ajaxot – a kutyádat – sétáltatni. Ti beszéltetek, Ajax pedig elszökött. Te meg mentél utána, és nem is figyelted az autókat, és elütöttek.

-          Oh – fintorodtam el fájdalmasan – És voltak látogatóim?

-          Most is vannak, csak eddig mi jöhettünk be. Szóljunk nekik?

-          Igen, kérlek, kíváncsi vagyok rájuk – vigyorogtam. Au. Ez azért fájdalmas. Rami kiment az ajtón, s mindjárt meg is jelent a többiekkel. Először egy alacsony szőke, fiatal srác jött be, kézenfogva egy szőke hajú nőt. Utánuk még egy szőke férfi lépett be, de ő magasabb volt az előzőnél, mögötte pedig egy fekete hajú alacsony szemre való nő lépett be. Közben a szüleim kimentek elbúcsúzva a népes társaságtól.

-          Szia! – köszöntek egyszerre.

-          Sziasztok! Megtennétek, hogy bemutatkoztok? – Úristen! Ez gázos, hogy a saját barátaimra nem emlékszem. Igen, furán is néznek. Rami szerencsémre megszólalt.

-          Amnéziás. Senkire és semmire nem emlékszik – mondta.