Nick szemszöge

Igazi felfordulás van itthon, mintha maga az Amerikai elnököt várnánk vacsorára. Ehhez képest csak Frankie barátnőjét látjuk vendégül. Ami elég vicces, mert ha jól tudom, ősz visz csak egy órát beszélgetek , de az teljesen elegendő volt Frankienek , hogy elcsavarja a kislány fejét. Mármint ő ezt mesélte be nekünk, de úgy mintha mi tanulhatnánk tőle, és nem ő tőlünk.

És ez a röhej tényleg. Frankie a kisöcsénk beelőzött minket csajozásban, még Joe se hívta el egyik barátnőjét se vacsorára, sőt Kevin is várt vagy két hónapot, míg elhívta Daniellet. Ehhez képest Frankie nem totojázott, azonnal meghívta hozzánk az első barátnőjét.

Bezzeg, ha két hónappal ezelőtt nem történik meg az a bizonyos baleset, akkor én is büszkén mutathatnám be Alicet, és nem kellene azon sopánkodnom, hogy még Frankie is talált magának barátnőt.

-          Na mi van Nick, csak nem irigy vagy? – pöffeszkedik Frankie , mint valami kis király. Biztos nem beszélne így, ha a helyemben lenne, vagy ha az egyik pillanatról a másikra veszíteni el azt a lányt, akit éppen vár.

-          Nem. Ugyan már, mire lennék?- nézzek rá lekicsinylően- Csak nem azt hitted, hogy elcsábítom tőled a kislányt? Azért még perverz nem vagyok. – ja még csak az kellene, hogy hét éves kislánnyal  hozzon össze a média.

-          Az nem is, de irigy az vagy. Ne is tagad, látszik rajtad.- nézd már, mintha ő olyan nagy szakértő lenne ebben. Fogalma sincs, arról mit is érzek valójában. Mindenki azt hiszi, hogy rég elfelejtettem Alicet, de ez nem igaz. Attól, hogy nem beszélek róla senkinek, az még nem jelenti azt, hogy ne gondolnék rá a nap minden egyes percében. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy vajon mit csinál, van –e valakije, vagy egyáltalán emlékszike már rám. Habár a testvérei még nem hívtak, vagyis a válasz a nagy nem.

-          Huhu itt vagy. - integet előttem Frenkie.

-          Igen. – válaszoltam unottan.

-          Jó, akkor remélem azt is megjegyezted, amit mondtam. - igazából fogalmam sincs miről beszélt Frenkie , de valahogy nem is tudott izgatni. Egyszerűen hidegen hagytak más gondjai és bajai , amióta elszakadtam Alicetől, teljesen kiszakadtam a hétköznapi élet sivárságából , így mások baja sem érint meg, ha mondanak, valamit az- az egyik fülemen bemegy, a másikon meg ki. Az egyetlen és fontos dolog, amit lényegesnek tartottam, az Alice.

-          Aha.

-          Nick, most direkt vagy ilyen bamba vagy csak tetted? Fogadjunk nem is figyeltél rám. – mindjárt felrobban a kis méregzsák.

-          És ha igen, akkor mi van?! Mit csinálsz, csak nem megütsz? – hu mindjárt elkezdek félni.

-          Nem, de utálom, ha nem figyelnek rám. – jó ezt én is utálom, de nem tudom áhítattal lesni minden szavát. Ehhez már tényleg nagyon fáradt vagyok, és akkor még hol van az este vége?

-          Tudod mit Frankie, kezd el újra, és ígérem figyelni fogok. – vagy legalábbis megpróbálok.

-          Huh - vett mély levegőt, és tisztára olyan fejet vágott, mintha egy öt évesnek kezdené el magyarázni az egyszer egyet. – Azt mondtam, hogy szeretném, ha jól bánál Al..-  azt már nem tudtam meg kivel is kellene nekem jól bánnom , mert közbe szólt a csengő, amire mindketten úgy pattantuk fel , mintha áram csapot volna belénk. Az ajtóig meg egyenesen versenyt futottunk. Kevinék közben úgy néztek ránk a nappaliból, mintha valami eszementeket látnának.

-          Nick, drágám, az Isten szerelmére hagyd, hogy Frankie nyissa ki az ajtót, elvégre az ő vendégét várjuk. – hallottam meg anyu hangját, de már az se tudott eltántorítani az eredeti tervemtől. Az ajtót úgy nyitottam ki, hogy azon se csodálkoztam volna, ha tokostól szakad ki. 

Ám az igazi nagy meglepetést nem ez okozta, hanem Frenkie nagy vendége, akit ő a saját barátnőjének állított be. A vendég kilétének leleplezés felért számomra egy villámcsapással, komolyan mondom akkor se lepődtem volna meg jobban, ha menten itt belém csap a villám. Ekkora meglepetésre tényleg nem számítottam, alig jutottam szóhoz.

Alice  szemszöge

Olyan sebességgel nyílt ki előttem az ajtó, hogy még pislantani se maradt időm. A következő pillanatban meg olyan szívéjes fogadtatásban lett részem, hogy azt hittem mentem megfulladok. Frankie szinte belerepült az ölembe, ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha közben észreveszi az ajándékokat.

-          Frankie, én is nagyon szeretlek, de anyukád csokrának aszem annyi. – nevettem fel. – miközben kihúztam kettőnk közül a valamikor még szebb napokat látott rózsa csokrot.

-          Bocsi mami – ordít be anyukájának, de közben olyan aranyosan mosolyog, hogy senki se tudna rá haragudni. – és nekem is hoztál valamit? – fordul gyorsan vissza hozzám.

-          Frankie ne légy ennyire mohó, egyébként is, előbb be kellene hívnod a vendéget, és csak aztán letámadni. -   Vág közbe valószínűleg a bátya, akit eddig nagyon észre se vettem.

-          Nick olyan ünneprontó vagy. –  Frankie csalódott fejet vág, míg Nick elég furán méreget, mintha nem akarna hinni a szemének.

-          Gyere Alice, gyere be, ő itt Nick a testvérem. – mutatja be nekem Nicket, aki most már nem vizsgál olyan látványosan.

-          Szia, Alicia Shellman vagyok. – nyújtottam felé a kezem, hátha akkor nem néz rám úgy, mintha valami égi csodát látna. Amint a kezünk egymáshoz ért egyszerre éreztem meleget és hideget, mint amikor az emberen végig szánkázik egy ismerős bizsergető érzés. Mintha csak egy régi érzés éledt volna fel bennem, valami, amit nem lehet elmondani, mert azt csak érezni lehet. Amitől az ember gyomra görcsbe rándul, és amitől a világ legalább kétszer fordul meg a tengelye körül.

-          Szia, Nick vagyok - mosolyog rám ellenállhatatlanul - Frankie bátya – még a hangja is ingerel, olyan, mint egy muzsika, amit csak nekem találtak ki. Ezt a csodálatos szólót, akár életem végéig elhallgatnám. Közben elengedi a kezem, és nekem egy ehhez hasonló jelenet játszódik le a fejemben, mintha csak egy régi film kockái lettek volna, úgy peregtek le a szemeim előtt az ismerős, elfelejtetnek hitt emlékek. Egy fiú fogta a kezem, azt nem láttam ki, mert elhomályosodott az arca, de az érzésre emlékszek, akkor is ugyanezt a hiányérzetet éreztem, mint most, mintha a szívemet tépnék ki a helyéről.

-          Akkor menjünk be a nappaliba ott várnak a többiek. – többiek? Kezdtem el pánikolni, miután visszatértem a valóságba. Jaj istenem, ad , hogy ne legyenek sokan , csak a szűk családi kör.

Nick  szemszöge

Olyan jó volt Aliccel találkozni, még akkor is, ha ő nem tudja ki vagyok , vagy voltam neki valójában. De most itt van velem, és csak ez a lényeg. Végre újra láthatom, újra hallhatom a hangját, ami már annyira hiányoltam. Ez a két hónap, tiszta szenvedés volt nélküle. A fiuk ugyan próbáltak felvidítani, de még ők sem tudták betölteni azt az űrt, amit Alice hagyott maga után, a szívemben. 

Most pedig, két hónap távlatában, ő maga töri le a kettőnk közé épített falakat. Hihetetlen, de a sors újra összehozott minket. Kaptunk még egy esélyt az újrakezdésre. Amit most biztos nem baltázok el. Ha kell, akkor újra kezdek mindent az elejéről, kivéve a hazudozást, most biztos nem fogok semmit se eltitkolni, teljesen őszinte akarok lenni hozzá, ahogy ő is az volt hozzám.

Alice  szemszöge

Frankie családja kellemes csalódás volt számomra. Attól féltem, hogy fenntartásaik lesznek velem szemben, vagy megjegyzéseik lesznek a tolókocsimra, de nem, ezzel szemben mindenki nagyon kedves volt. Ők tipikusan azt a családot testesítették meg szememben, amilyenről én mindig is csak álmodoztam.

Ahol a testvérek nem ugranak azonnal a másik torkának, ahol adnak a másik véleményére, és ahol örülnek a másik sikerének. Mert sikerült az is megtudnom, hogy a család elég fényes sikereket ért el a zenei pályán, amelyet többet közt, az én általam is megdicsért hangú Nicknek köszönhetnek.

-          Alice, te még tényleg nem hallottál a Jonas Brothersről? – csodálkozik el látványosan Joe barátnője, akit ha jól emlékszek Amandának hívnak.

-          Nem. – válaszoltam félénken- Nem igazán értem rá a zenehallgatásra. – tettem hozzá mielőtt még teljesen leírnám magam a jelenlévők előtt.

-          Aha, és mit csináltál?- muszáj ennek mindent tudnia, vágtam szenvedő képet. Na, ő talán az egyedüli, aki nem illik a tökéletes családi képbe. Kevin barátnője bezzeg végig nagyon kedves volt, vele nem volt tényleg semmi bajom, de ez az Amanda, direkt tesz fel olyan kérdéseket, amikre legszívesebben a képébe üvölteném, hogy mi közöd hozzá. 

-          Dolgoztam, sportoltam és készültem a következő nagy műtétemre. – úgy döntöttem jobb az igazat mondani.

-          Műtétre? Ennyire fáj a lábad?- nézett rám anyáskodva Denise - Nekünk Frankie azt mondta, hogy csak kificamítottad.

-          Igen műtétre kell mennem, de nem azért mert fájna a lábam , pont ellenkezőleg, azért megyek mert nem fáj – na itt igen csak értetlen fejet vágott a család nagy része , viszont a fiukon semmit sem láttam, és ez lepett meg a legjobban .

-          Bocsáss meg Alice, de kicsit lassan fogjuk fel a dolgokat, szóval te azért mész megműteni magadat, mert nem fáj a lábad?- néz rám megütközve az idősebbik Kevin.

-          Igen - hu de nehéz ezt kimondani, főleg, hogy még soha senkinek sem mondtam el ennyire nyíltan - mert egy balesetben deréktól lefelé… lebénultam.