Nick szemszöge

A fenébe! A fenébe is, miért van nekem ekkora nagy szám? Dühöngtem némán, de nem baj, megoldom valahogy, most már csak azt kellene kitalálni,hogy hogy.

Gyerünk Nick, nincs idő, sürgettem agyam a megfelelő hazugság kitalálására, míg végül a megoldás isteni szikraként pattant ki a fejemből.

-          Tudod a virágboltban előttem állt egy férfi, és pont a feleségének megrendelt csokrot vette át. Az eladó miközben átadta neki a virágot megkérdezte tőle milyen névre lesz, és a férfi azt válaszolta, hogy Brad Shellman, és mivel ez a név nem olyan gyakori Amerikában úgy gondoltam, hogy csak ő lehet a testvéred. –hu még jó , hogy úgy tudok hazudni , mint a vízfolyás. A gond csak igazából ott kezdődik, hogy semmilyen férfi nem volt az üzletben előttünk, Alice testvére meg végképp nem.

-          Tényleg? – néz rám kifürkészhetetlenül, mint aki hajlik is rá, meg nem is, hogy elhiggye, amit az előbb mondtam.

-          Igen. – ha már egyszer elkezdtem a hazudozást, akkor nem mondok ellent saját magamnak.

-          Ez különös, nekem nem mondta, hogy virágboltba megy. – aszem itt a vége a hazudozásomnak. – De mivel ma van a házassági évfordulójuk Bellával, biztos meg akarta őt lepni valamivel. Tudod ezért is passzolta le nekem Markot. – ezt el se hiszem, mekkora szerencsém van.  Hihetetlen mennyire a kezemre játszik a sors.

-          És hány éve házasok vagy ilyet kérdezni illetlenség?

-          Nem, nem illetlenség. Ha jól tudom – gondolkozik egy kicsit, mintha gyors fejszámolást végezne- kilenc éve házasok. Igazából nagyon fiatalok voltak, és szerelem volt első látásra, más részt jött Mark is, így igazából nem is volt választásuk. Emlékszem a szüleim olyan dührohamot kaptak, hogy majdnem mentőt kellett hozzájuk hívni. – a hangja itt mintha némi kárörömet rejtene. Lehet, hogy örült a szülei szenvedésének? - Nem akarták elfogadni a késztényeket, miszerint az ő tőkeletesnek vélt minta fiuk, teherbe ejtett egy középosztálybeli lányt. Az ő szemükben ez felért egy halálos átokkal. Ezután Bard soha nem került szóba a szüleimnél, mondhatnám azt is kitagadott lett. – a kitagadott szónál megvonaglik az arca és fura fintort ereszt meg- Vicces addig én voltam a fekete bárány, de Brad egy szempillantás alatt változtatni tudott a helyzeten. – Fekete bárány. Miért lett volna ő fekete bárány?

-          Feketebárány?- kérdezem meg hangosan.

-          Igen, vagy ha számodra úgy érthetőbb, a különc, aki több gondot hozz az ember fejére, mint hasznot.

-          Miért lettél volna te ilyen?

-          Mert minden sorból kilógtam. – mennyi fájdalom látszik az arcán, mintha régi sebeket tépne fel, csak azért, hogy nekem is elmondja az igazat- Minden ellen lázadtam, ami nem tetszett, és ezt Angliában nem nézték jó szemmel. A szüleim diplomaták voltak, a felső tízezer része. Egy olyan ördögi körben forogtak, ahol nem számított más, csak a külsőség, és a fedhetetlenség. Ha volt pénzed, te lehettél az Atyaúr Isten, ha viszont emellé, még patyolat tiszta hírnév is társult, akkor te lehettél a Mindenható. – Miért érzem azt, hogy Alice szülei a másik kategóriába tartoztak?

-          Tehát, akkor segítesz?- vált gyorsan témát Alice, mintha csak most jött volna rá, mennyi minden felfedet magáról, amit elvileg el se akart mondani.

-          Igen persze .- habár főzni tényleg nem tudok , szóval elég vicces lesz , ahogy hülyét csinálok magamból.

-          Akkor gyere, erre van a konyha. – mutat egy távolabbi helység felé.

Amikor oda érkezünk a konyha küszöbéhez, én szabályosan eltátottam a számat. Én még ilyet nem láttam. A helység nem csak egy egyszerű konyhát tükrözőt, amibe ha bemegyünk, megcsinálunk egy gyors teát. Nem, ez annál sokkalta több volt. Itt mindenen látszik, Alice keze nyoma, hogy ezt a helyet csak neki találták ki, az ő ízlésének, és az ő igényeinek. A bútorok valamivel alacsonyabbak voltak, mint a hagyományos konyhabútorok, bizonyára a tervező gondolt Alice magasságára. A színek pedig teljesen magával ragadtak. A mediterrán színek mindig is tetszettek, de ebben a konyhában főleg a természetes alapanyagok, a fa és a fém kombinációja nyűgözött le.

-          Látom, tetszik. – mosolyog rám Alice – Eredetileg nem így nézett ki a konyha, de találtam egy nagyszerű szakembert, aki segített nekem, és valóra váltotta az összes elképzelésemet. A kész mű pedig ez lett. – mutat körbe a kezével, mintha tényleg csak a saját birodalmát mutatná meg nekem. – Ez a kedvenc helyem az egész házban, mivel itt töltöm a legtöbb időt.

-          Akkor biztos nagyon szeretsz főzni. 

-          Igen. Kikapcsolja és ellazítja az embert, ha nagyon fáradt, másrészt egy jó étel feledteti az ember összes gondját. 

-          És olcsóbb, mint egy pszichológus. – azt hittem mérges lesz a beszólásom miatt, de nem, csak jót nevettet rajta, és folytatta a konyhai előnyök sorolását.

-          Van benne valami. Igazából itt adom ki magamból a dühömet, másrészt, ha egy kaja jól sikerül, az siker élmény is, és ez elfeledteti a napi kínokat, azt hogy valami nem úgy sikerült, ahogy akartam.

-          Ilyen módon még senki nem akart a konyhába csábítani.

-          Ja, gondolom  milyen módszerekkel csábítgatnak a lányok a konyhába vagy éppen máshova. – milyen édesen vörösödik el az arca a mondat második felére. – Csak mert biztos sok rajongótok, meg barátnőtök van.

-          Oké, először is, a konyhába csak az anyukám csábítgatott, és ő sem úgy, ahogy te gondolod, a lányokkal pedig, igen jól el vagyunk látva. De, ez nem jelenti azt, hogy mi minden nap, másik lánnyal lennénk. Sőt, én a magam részéről szívesen lemondanák a hírnév ezen részéről. 

-          Miért, annyira rossz lenne a sok női rajongó? – kérdezi hamis érdeklődéssel.

-          Nők?- hitetlenkedtem - Ugyan már, ők még csak kislányok. Másrészt ők nem is azt látják bennem, ami igazából vagyok, hanem azt, amit látni akarnak. Számukra én csak egy elképzelt ember vagyok, akinek nincsenek hibái, ellenben rengeteg pénze van.

-          Értem. És nem rossz ez így neked? Nincs senki, akiben bízni tudnál. Honnan tudod ki az igazi barát, és ki az, aki csak át akar verni?- Alice fején találta a szöget. Teljesen igaza van, a családomon kívül soha senkiben sem bízhattam meg. Joe és Kevin lazábban vette az ilyen dolgokat, de én már nem. Az ember egy idő után kétszer is meggondolja, kit enged az intimszférájába.

-          Sehonnan. Az idő szokta kiszűrni az embereket. Akik komolyan vesznek, ugyanúgy mellettünk maradnak, rossz időkben is, mint a jóban. Bár azért én tartózkodóbb vagyok, mint a fiuk.

-          Én a ti helyetekben azért jobban félnék, kétszínű emberek minden hol vannak.

-          Ezt saját tapasztalatból mondod?

-          Igen. Nekem is volt számtalan igaz barátom, akik sorra hagytak ott miután lebénultam. Én tűzbe tettem volna értük a kezemet, és ők a szánalom legkisebb jele nélkül fordítottak hátat nekem.  Ezek után, én már nem tudok feltétlenül bízni az emberekben. – Alice megtörtsége olyan józanító hatással van rám is, mint egy figyelmeztetés, ami egyfolytában azt suttogja vigyázz.

-          És így élni talán jobb? Elszigetelve.

-          Igen, sokkalta jobb. – válaszolja indulatosan -  Lehet, hogy nincs sok barátom, de így nincs is, aki megbántson. Nincs olyan ember, aki miatt összetörhetnék, nincs olyan ember az életemben, akinek fájna az elvesztése, mert senkit sem engedek magamhoz olyan közel. – ez most bevallom fájt. Alice úgy tud bánni a szavakkal, mint a bokszoló az öklével, mindegy hova üt, az akkor is ugyanúgy fáj.

-          És nem gondolkodtál azon, hogy valakit újra közel engedj magadhoz? – könyörgöm, mond azt, hogy igen.

-          Barátként semmiképp.