Csak ült az ágy szélén.

-          Figyi. Ha nem akarod, akkor nem. Csak, gondoltam felhozom, hátha belemész, de ezek szerint nem. Ennyi.

-          Kicsim. Ez jó ötlet, viszont gondolj bele. Nagy felelősség. Tudod, hogy imádom a gyerekeket, de még nem hiszem, hogy készen lennénk erre.

-          Persze. Megértem. Felejtsd el.- hajtottam le a fejem.

-          Azt mondtad, hogy Veronica párja nem akarja őket. És ha csak nálunk lennének egy ideig? Veronica sem kapkodja el így a dolgokat és mi sem.

-          Ez remek ötlet.

-          Helyes. Majd beszélünk Veronicaval, és meglátjuk utána mi lesz. Az a srác nem úgy tűnik, mint aki meg akar állapodni. Jobb, ha nem siet el semmit Veronica.

-          Igazad van.

-          Látod.- adott egy csókot.- Addig pedig mi is kicsit bele szokunk a szülőségbe.

Odabújtam hozzá. Imádom nagyon!

Teltek a napok, és szerdán elutaztunk Magyarországra. A repülőtérről a hotelbe mentünk. Érdekes volt látni a sok rajongót és riportert. Mindegyik Nandot akarta kérdezgetni, viszont ő nem is figyelt rájuk. A hotelbe amint beléptünk egy férfi jött felénk.

-          Fernando. Hogy utaztatok?- ölelte meg.

-          Luis. Kösz a kérdést, jól utaztunk. Ő itt a barátnőm, Niní, Nina Gómez. Niní, ő itt Luis Garcia Abad, a menedzserem.

-          Örülök a találkozásnak. Fer már sokat mesélt rólad.- adott két puszit Luis.

-          Hú, remélem jókat.- nevettem.

-          Csakis.- mosolygott.

-          És most mi lesz? Megyünk a pályára és futam?- néztem Nandora. Nando és Luis összenéztek, és nevettek egy nagyot. Miért az-az érzésem, hogy hülyeséget kérdeztem?

-          Nem megyünk még futamra. Ma egyenlőre még megérkezünk és lepakolunk. Utána körbenézhetünk a közelben. Ha jól tudom, ma nincs semmi szponzori rendezvény, igaz haver?

-          Nincs, nincs. Szabad a mai nap.

-          Értem. És, mikor versenyzünk?

-          Vasárnap.

-          És akkor miért jöttünk ilyen korán? Ráért volna szombaton, nem?

-          Holnap lesz sajtótájékoztató. Pénteken tesztek és szombaton Időmérő.

-          Ah, értem. És, vasárnap futam. Hány körös lesz?

-          70.- mondták egyszerre.

-          70? Az sok! Minek annyi?

-          Mert van egy szabály, ami megmondja mennyi km-nek kell meglennie.- mondta Nando. Közben Luis elment a recepcióhoz kulcsokért.

-          Aha.- néztem „értelmesen” rá. Luis hozta a kulcsokat, majd kapott egy telefont. Intett, hogy menjünk előre. A lifthez mentünk, majd Fer belépett. Én álltam a lift előtt. Klausztrofóbia.

-          Kicsim. Jössz?- mosolygott.

-          És, ha megáll, bent ragadunk?

-          Ne aggódj. Nem fogunk. Gyere.- húzott be. Megnyomta a 7-es gombot, majd elindultunk felfele. Nagyokat lélegeztem. Nando csak nevetett. Nem törődtem vele. Nem bírom a bezártságot. Már az 5.-en voltunk, épp valahogy lenyugodtam kicsit, erre megállt a lift és minden elsötétült.

-          Ne! NE! Itt fogunk meghalni! Segítség! Levegőt!

-          Nyugalom, kicsim! Semmi baj. Hahó, valaki!

-          Nem kapok levegőt!- legyeztem magam előtt. Kezdtem egyre jobban szédülni.

-          Kicsim. Nyugodj…

-          Klausztrofóbiás vagyok! Nincs levegő! Segítség!

-          Niní…

-          Itt fogunk meghalni!

-          Dehogy halunk meg. Már jön is a segítség… Niní, Niní!…