Ebéd után még tettünk egy sétát a Hippodróm téren, majd indultunk vissza a szállodába. Útközben még sokat nevettünk a kis tréfánkon, de sejtettük, hogy a fiúk valahogy bosszút fognak még állni rajtunk. Hullafáradtan értünk vissza a hotelbe, úgyhogy mentünk egyből a szobáinkba fürdeni és pihenni.

Igaz nem egymás mellett, de egy emeleten voltak a szobáink, szóval épp láttuk, ahogy Kimi járőrözik a folyosón: fel-alá járkált, nem tudom hány km lehetett már benne. Mindesetre elég vicces látvány volt.

-          Nocsak, a Jégember kezd olvadni. – jegyeztem meg. Meghallotta.

-          Végre!! Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte morcosan. – Jól vagytok?

-          Miért ne lennénk jól? – kérdezett vissza Betti döbbenten.

-          Aggódtam értetek! Ti nem is tudjátok, hogy hány lány tűnik el itt nyomtalanul! – fakadt ki Kimi. – Biztos jól vagy? – húzta magához Benét és megcsókolta.

-          Igen. – felelte a Sötét Lyuk ellágyulva és visszacsókolt.

-          Fiatalok én magatokra hagylak titeket…  Jó szórakozást. – vigyorogtam rájuk, látva, hogy ki sem tudnak szállni egymás szájából.

-          Amit Fernandotól fogsz kapni, azt sem teszed zsebre. – vigyorgott rám egy pillanatra Kimi, majd behátráltak a szobájukba.

-          Azt hiszem Kimi reggelre megbékél. – mondtam csak úgy magamnak. Ekkor hirtelen valaki mögém állt és befogta a két szemem.

-          Ilyet többet kérlek, ne csinálj! – súgta a „valaki’ a fülembe, majd megcsókolta a nyakamat. Hirtelen megfordultam.

-          Fernando! – kiálltottam fel és szenvedélyesen megcsókoltam. – Úgy hiányoztál! Szeretlek!

-          Ebben azért kételkedek! – nézett rám szemrehányón.

-          A-A! – feleltem nem túl értelmesen. – At, hogy itt lettetek hagyva, magatoknak köszönhetitek! Kissé gyerekesek voltatok, nem gondolod?

-          Igazán? Éééés… - elkezdett apró puszikat – csókokat osztani a nyakamra, majd egyre lejjebb. – ééés ezt is gyerekes viselkedésnek neveznéd? – sóhajtotta.

-          Biztos, hogy ezt a folyosón akarod megtárgyalni? – érdeklődtem levegő után kapkodva. Meg kell hagyni értette a dolgát.

-          Ezt még igen. A többit már a szobánkban. – mondta s elkezdett húzni ajtónk felé. Közben egy percre sem hagytuk abba a csókolózást. De egyszercsak egy – jobban mondva kettő kellemetlen hang ütötte meg a fülünket.

-          Nahát Fernando! Nem tarthatod sokra ezt a kis kurvát, ha már a folyosón meg akarod dönteni! – kezdte az idősebbik Piquet.

-          Ha végeztél, én is szívesen kipróbálnám! – folytatta az ifjabbik. – Ígérem, jól megfizetem a munkáját.

Meglepődtem, mert Nando szerencsére most nem akart nekik menni. Szerintem úgy döntött, hogy semmi sem ronthatja el a kedvét. És így is jobban bosszanthatjuk őket. Így csak ennyit válaszolt nekik vigyorogva:

-          Annyi pénzed nincs, amennyit fizetned kellene érte. Mert ez a lány egy kincs. És ez a kincs az enyém, én pedig SOHA nem adom másnak! – majd lágyan megcsókolt és beléptünk a szobánkba, Piquetékre pedig rácsapta az ajtót.

Amikor beléptünk a szobánkba, tátva maradt a szám a csodálkozástól, hihetetlen látvány fogadott: nárciszok illatoztak – pompáztak mindenhol, minden rejtett kis zugban, kivéve az ágyon. Ott egy hatalmas rózsacsokor fogadott. Állhatott vagy 50 szálból! Az összes fényt pedig 2 gyertya lángja adta, amik egy gyönyörűen megterített asztalon álltak. Igazán meghatódtam, ilyenben még soha nem volt részem. Szorosan átöleltem Nandot, és nem is engedtem el hosszú percekig, azt hiszem így mondtam neki köszönetet, s ő ezt érezte.

-          Gyere! Gondolom, megéheztél. – mondta végül és az asztalhoz vezetett. Csak bólintani tudtam, a hangomat még mindig nem találtam meg. Enni kezdtük az ínycsiklandozóan finom vacsorát, rengeteg finomság volt ott: többféle sajt, gyümölcsök, sült húsok és saláták. Csak desszertet nem láttam sehol. Ezt a vacsora végén meg is kérdeztem:

-          Hát a desszerttel mi lesz? – érdeklődtem mosolyogva.

-          Már vártam ezt a kérdést. – vigyorgott vissza. – Máris hozom, ugyanis ezeket hűteni kellett. – Pár pillanattal később már vissza is tért egy hatalmas dobozzal a kezében. Kérdőn néztem rá. – Tessék, nézd, meg mi van benne. – mosolygott rám.

Felnyitottam a doboz tetejét. Amit benne láttam, az maga volt a mennyország, legalábbis ami a csokibolondokat illeti. Első ránézésre több mint százféle csokoládé volt benne, a sima tejcsokitól kezdve az olyan különlegességekig, mint a levendulás vagy csillis csokoládé.

-          Nando! Ez.. ez.. csodálatos! Köszönöm! – adtam neki egy csókot.

-          Szívesen! – mosolygott rám. – Javarészt Svájcból hozattam, szerintem a svájci csoki a legfinomabb a világon. Azért van itt néhány török különlegesség is. Nos, megteszi desszertnek? – érdeklődött félénken.

-          Méghogy megteszi! – méltatlankodtam. – Ennél jobbat el sem tudnék képzelni! – vigyorogtam rá. – Honnan tudtad, hogy a nárcisz az egyik kedvenc virágom?

-          Bettitől. – mosolygott rám. – És ha jók az értesüléseim, az orchidea a másik.

-          El vagyok ájulva! – feleltem, miközben átadott egy pohár pezsgőt és töltött magának is.

-          De van még itt Neked valami! – ezzel egy kis ékszeres dobozt nyújtott felém. Leült az egyik székre és az ölébe vont. – Igazából nem tudom, hogy kezdjek bele, de szeretném, ha végighallgatnál. – bólintottam egyet, majd hozzábújtam szorosan, hogy érezze, vele vagyok. Folytatta. -  Tudod, hogy pár hónapja váltam el Raqueltől. Abban a kapcsolatban rengeteget szenvedtem. Lehet, hogy ez furcsán hangzik egy férfitől, de így volt, hidd el. Nekem a munkám a szenvedélyem, ahogy neki is. Ez eléggé megkeserítette a házasságunkat. Nagyon sok időt töltöttünk egymástól távol. Akárhányszor otthon voltam, neki fellépése- koncertje volt, de én szorgalmasan kísérgettem ezekre, csak hogy minél több időt tölthessünk együtt. Az viszont fájt, hogy amikor Raqu tehette volna, egyre ritkábban jött el velem.

-          Miért? – kérdeztem meg.

-          Később ez is ki fog derülni. – mosolygott rám szomorúan Nano. – Párszor felmerült közöttünk a baba-téma is. Én már úgy éreztem, hogy készen állunk rá és már nagyon szerettem volna egy picúrt a karjaimban ringatni. De Raq még nem akart babát, zsigerileg tiltakozott ellene. Egyre jobban távolodtunk egymástól, egyre jobban elhidegültünk.. Ennek ellenére próbáltam mindig meglepni valamivel, próbáltam küzdeni érte. Egyszer például hazamentem rögtön a vasárnapi futam után. Úgy volt, hogy másnap este érkezem, de én előre örültem az újabb óráknak, amit vele tölthetek. Már terveztem is valami programot magunknak, tele voltam tervekkel… - elhallgatott, nagyon a gondolataiba merült.

-          Valami rossz törtét, ugye? – kérdeztem tőle halkan.

-          Igen. Ott álltam a közös hálószobánkban és nem hittem a szememnek. Raquelt egy ágyban találtam a gitárosukkal, Dave-vel. Azt hiszem ott megtört bennem valami. Iszonyúan fájt! Raqu persze hozzám vágta, hogy mindenről én tehetek, én nem vagyok soha itthon… És azt is, hogy ő sohasem szeretett engem, minden csak hazugság volt. Hogy csak azért volt velem, hogy a bandájának minél nagyobb hírverést csináljon, na meg a pénzért. – itt elcsuklott a hangja. Esküszöm, ha ott lett volna most az a nő, kitekertem volna a nyakát! – Nem tudod elképzelni, hogy éreztem magam ezután. Egyre jobban magamba fordultam, nem érdekelt senki és semmi, nem törődtem semmivel, még a versenyzéssel sem. Azt hiszem kissé depressziós voltam, amiből senki, se a családom, se a barátaim nem tudtak kirángatni. Ekkor jöttél te. – rám mosolygott és a szeme megtelt melegséggel. – Amikor megláttalak a padlón fekve, csurom vizesen… Azt hiszem, már mondtam, hogy akkor elvesztem. Nem mertem még bízni benned, de egy kis melegség költözött a szívembe. És ez, ahogy egyre jobban megismertelek, csak fokozódott, újra szerelmes lettem. Beléd. Nagyon megszerettelek Kicsi lány. Nem tudok már nélküled élni, érzem, hogy te hozzám tartozol. – mondta és megcsókolt. Pár perc múlva újra megszólalt:

-          Azt hiszem, ezzel a vallomással már tartoztam neked. Főleg azért, mert – itt kinyitotta az ékszerdobozt. – szeretném ha hozzám jönnél feleségül. – Leesett az állam, majd az ékszerdobozba pillantottam.

-          Nano, ez gyönyörű! – kiáltottam fel. Tényleg gyönyörű volt a gyűrű: egy hullámos ezüst karikagyűrű / szerencse, utáltam az aranyat/, egy méretes rózsaszín gyémánttal. Elgondolkodva néztem az ékszert és nem örültem a válaszomnak. Tudtam, hogy le fogom törölni a mosolyt az arcáról.

-          Fernando, ez tényleg gyönyörű és köszönöm a vallomást. – kezdtem.

-          Szóval hozzám jössz? – kérdezte reménykedve. Lehajtottam a buksim.

-          Nem. Sajnálom, de még nem. – majdnem megszakadt a szívem és az ő arca is megrándult. – Nem akarok neked fájdalmat okozni, kérlek hallgass meg! – bólintott egyet és figyelmesen nézett rám. – Először is, hogy ne hidd, hogy azért utasítalak most vissza mert nem szeretlek. Szerelmes vagyok beléd Fernando!

-          Tudom kicsim. Érzem. – mosolygott rám. Ezzel kicsit megnyugtatott.

-          Te vagy a legfontosabb ember az életemben, - itt egy könnycsepp gördült le az arcomon. Fer gyengéden letörölte rólam. – de annyira hirtelen jött ez a kapcsolat, nekem ez egy kicsit még gyors. Nemrég óta járunk, de ennek ellenére az érzéseimben és benned biztos vagyok. De.. Félek. Nekem a házasság még korai.

-          Értem. És megértelek. – válaszolt Fernando és megcsókolt. Éreztem ebből a csókból, hogy komolyan gondolt minden egyes szót. És azt is, hogy tényleg nem haragszik rám a visszautasítás miatt. – Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogsz válaszolni, úgyhogy fel voltam rá készülve. De, ezt a gyűrűt elteszem. Még szükségünk lesz rá, később. – végre teljes szívből mosolygott rám. Visszamosolyogtam.

-          Igen, még szükségünk lesz rá. Szeretlek. – csak ennyit mondtam neki és ez elég is volt.