Barátságosan mosolygott, mint eddig mindig, amikor találkoztunk. Valamiért ösztönösen megbíztam benne. Rajta láttam, hogy milyen is lesz Nando 20-30 év múlva. Igazán nem rossz. :D

-          Jó reggelt! – válaszoltuk megszeppent gyerekek módjára, mint akiket valami csintalanságon kaptak rajta.

-          Látom jól érzitek magatokat! – folytatta Jose Luis mosolyogva.

-          Igen, a lehető legjobban! – mondta Nando jókedvűen. – Hogy utaztál? Minden rendben volt?

-          Persze, mi baj lett volna? – felelte az apósjelölt. – Jó látni, hogy veletek minden rendben van. Nagyon szépek vagytok együtt.

-          Ezt már sokszor hallottuk. – jegyezte meg Fer kajánul.

-          Te most tényleg velem szemtelenkedsz? – kérdezte Jose Luis tettetett felháborodással.

-          Ha már Noncsival nem lehet… kötélből vannak az idegei.

-          És úgyis alulmaradnál a szópárbajban. – nyújtottam rá a nyelvem. Mindketten nevetésben törtek ki. Közben beszálltunk a kocsiba és a pályára indultunk.

-          Azt hiszem, nem unalmas az életetek.. – mélázott el az apuka.

-          Hát nem. Szerencsére. – feleltem.

-          És milyen a kocsi? Mit vársz a hétvégétől? – fordult Nandohoz Jose Luis az anyósülésen.

-          Rossz. Egy fostalicska. Jó lesz, ha pár pontot sikerül megcsípni. – néztem Nando arcát. A visszapillantó tükörben, mikor ezt mondta. Hűvös nyugalmat sugárzott. – De nem adom fel! Megmutatom, hogy vagyok olyan jó pilóta mint eddig és remek versenyeket fogok futni!! – villant meg a tekintete. Végre újra magabiztos lett! Nagyon boldog voltam, hogy ezt hallottam, hogy látom, ennyire összeszedte magát!

-          Nocsak! – döbbent le az apuka. – Ez aztán a változás! Legutóbb, amikor erről beszélgettünk, teljesen összezuhantál! Mi ez a változás? Tudsz már valamit, amit én- mi még nem?

-          Nézz a hátsó ülésre, ott látod a változást. Most már én is tudom milyen érzés, ha támogatod a párod mindenben. Most már van, aki „helyre tesz”. – felelte szerelmesen. Váltottunk egy forró pillantást a visszapillantó tükörben.

-          Fernando! – kiáltott Jose Luis és korrigálta az útvonalat. – Majdnem nekimentünk annak a villanyoszlopnak! Az utat nézd, ha kérhetem!

-          Ez szerintem ugyanaz, aminek idefelé jövet majdnem nekimentünk! – jegyeztem meg vigyorogva. Nando halkan röhögcsélt.

-          Akkor azt hiszem jobb  lesz, ha legközelebb háttal Nandonak lefekszel a hátsó ülésen. – vigyorgott most már Jose Luis is.

-          Ugyan már Apa! Ha nem a szeme, akkor a feneke vonná magamra a figyelmem!

-          Ezek szerint jobb, ha a csomagtartóban utazom. – gondolkodtam el vigyorogva. Mindegyikünkből kitört a nevetés.

Fél óra múlva már a Renault boxban reggeliztünk. Szerencsére sem Jose Luis, sem én nem voltunk diétára fogva. Így megtömhettük a pocakunkat. Nem úgy, mint szegény Nando. Egy mártír képével nézett az előttünk halmozódó rántottára és péksütire, miközben előtte ott virított az egyáltalán nem ínycsiklandó saláta és egy szem banán.

Jose Luisszal néha cinkos pillantásokat váltottunk, ilyenkor Fer duzzogott. Nagyon édes volt. :D A reggeli vége felé Flavio is csatlakozott hozzánk.

-          Sziasztok! – ült le mellénk mosolyogva. – Jól érzitek magatokat?

-          Mi igen! – felelte Jose Luis rám és magára mutatva. – De Fernando már nem igazán.

-          Már megint a kocsi miatt bánkódsz? Úgy sajnálom, hogy nem ütőképes az autó, hogy ilyen szar! – komorult el Flavio. – Nekem is hiányoznak a győzelmek! – csapott az asztalra.

-          Ezen már túl vagyok, van aki átsegített rajta! És mindent bele fogok adni, hogy egy tökéletes versenyt fussak és kihozzam mindenből a maximumot! – Fer nagyon eltökélt és magabiztos volt, Flav elámult. – Ne nézz így, visszatért a versenykedvem! A bánkódásom tárgya ez a reggeli! – bökte át dühösen az egyik koktélparadicsomot a villájával.

-          Mondjuk én nem értem, hogy miért gondoljátok, hogy ettől a nyúltáptól jobban fog teljesíteni… - fűztem Flav agyát. Úgy tűnik vette a lapot.

-          Jól van Fernando, ehetsz egy fánkot. – erre Fer, mint egy lelkes kisgyerek felpattant, nyomott egy puszit az arcomra és elrohant bekebelezni a nagy nehézségek árán megszerzett fánkját. – De csak egyet! – kiáltott utána nevetve Flavio. Közben Jose Luis megfogta a kezemet.

-          Köszönöm, amit a fiamért teszel! – mondta meghatódva.

-          Ez csak természetes. Szeretem.

-          Látom. Felragyogott a tekinteted, miközben mondtad.

-          Mikor borult ki az autó miatt? – kérdezte Flav.

-          Tegnap este.

-          És már ilyen hamar összeszedte magát? – kérdezte a két „öregúr” egyszerre. – Hogy csináltad? Nekünk napokba telik gatyába rázni egy-egy ilyen kiborulás után.

-          Nem tettem semmi különöset. Csak megmondtam neki, hogy szeretem és ezen az sem változtat, ha nincs nyerő szériában. De nagyon rossz volt ilyen összetörtnek látni. – felhősödött el a tekintetem. – Azt hallani, hogy abba akarja hagyni a versenyzést!

-          Micsoda?!?! – kérdezték megint egyszerre.

-          Ezt nektek még nem mondta?

-          Nem. – válaszolta Jose Luis.

-          Nekem sem. – így Flav.

-          Hát nekem pedig ezt mondta. De nem engedem, hogy most abbahagyja a versenyzést, nem tudná elviselni a későbbiekben! Nagy kudarcként élné meg, főleg, hogy a saját képességeiben is elkezdett kételkedni. És attól is félt, hogy a nyeretlenségek miatt később vesztesnek tartanám.

-          Úgy veszem észre, ezt sikerült kiverned a fejéből. – mondta Flav. – Nagyon régóta nem láttam ennyire eltökéltnek.

-          Igen, szerencsére sikerült. De mondjátok csak, Raquel véletlenül nem dörgölt ilyeneket az orra alá? – kérdeztem tőlük.

-          De igen! – robbant ki Jose Luis. – Állandóan azt szajkózta, hogy látszik már rajta, hogy kiégett, miért nem hagyja itt a Forma1-et a fenébe? Meg, hogy azt akarja, hogy vesztesként emlékezzenek rá?!

-          Az az álnok kis kígyó! Kapjam egyszer a kezeim közé, azt nem éli túl! Nem értem, hogy volt képes elviselni, hogy ennyire maga alatt látja a párját! Nekem majd megszakadt a szívem! – gördült le egy könnycsepp az arcomon.

-          Noncsi! Mi a baj? – kérdezte Nano, ahogy visszatért hozzánk, vidáman majszolva a csokis fánkját.

-          Semmi, csak kitört belőlem a méreg! – feleltem, miközben megtöröltem a szemem.

-          Méreg? Kire lettél mérges? – kérdezte feszülten. – Már megint a két Nelson szólt valamit?

-          Nem. Bocsi, de kiszaladok a mosdóba. – és elmentem az említett helyiségbe. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megráz a téma. Szinte felkavarodott a gyomrom. Megmostam az arcom hideg vízzel, és miután kellően összeszedtem magam, visszatértem az asztalunkhoz. Úgy láttam, a többiek felvilágosították beszélgetésünkről Fert.

-          Nem fogsz lemaradni a szabadedzésről? – mosolyogtam rá. – Fél óra múlva kezdődik és még át sem öltöztél. – korholtam szelíden. Rám nevetett.

-          Máris megyek, de e nélkül nem akartalak itt hagyni – és nagyon gyengéden megcsókolt. De úgy csinálta, mintha soha nem akarná abbahagyni. Jose Luis és Flavio előbb vigyorogtak, majd krákogni kezdtek. Sóhajtva fejeztük be a csókot.  – Szeretlek. – mondta Fer miközben végigsimított az arcomon és már ott sem volt.