-          Nyugi, nem lesz semmi baj. – mosolygott rám bíztatóan Fer. Én ebben nem voltam olyan biztos. Egyre jobban izgultam, ahogy közeledtünk a szülői ház felé. Ana Maria felé.

-          Biztos? – kérdeztem félénken. – Nekem nem hiányzik még egy, a múltkorihoz hasonló jelenet. – mondtam szomorúan.

-          Ha anya megint sértegetni kezd, visszamegyünk a hotelbe. Ez ilyen egyszerű! – pillantott rám. – Senkinek érted? Senkinek nem engedem meg, hogy közénk álljon! – kicsit magabiztosabban rámosolyogtam.

-          Valahogy akkor is meg oldani ezt a helyzetet, mégiscsak az édesanyád!

-          Tudom. – felelte. – De ha választásra kényszerít közted és maga között, most ő fog rosszabbul járni.

-          Ezt nem szeretném. – suttogtam.

-          Én sem, de jobb ha ezzel ő is tisztában van. – nagyon eltökéltnek tűnt. – Megérkeztünk. – mondta kis idő múlva.

Egy tipikus spanyol ház – egy nagyobbacska ház- előtt álltunk meg. Nagyon szép volt és kívülről is otthonosnak tűnt.  Nem volt hivalkodó, pasztellszínekben pompázott és terméskő berakások díszítették. Az egész miliő mediterrán jelleget sugárzott, ezt a kovácsoltvas megoldások is erősítették. Illetve a kertben illatozó déli virágok /amiknek a nevét feltétlenül meg kell tudnom/, olaj-, narancs- és citromfák. Egészen fűszeres volt tőlük a levegő, élvezet volt minden levegővétel. Nagyon tetszett.

Nando papája a teraszon üldögélt és újságot olvasott. Odajárultunk elé. Annyira bele volt mélyedve az újságba, hogy egy ideig észre sem vett minket. Alo halkan megköszörülte a torkát.

-          Szia Apa! Igazán nem szeretnénk megzavarni az olvasásban, de gondoltuk köszönünk! – vigyorgott Jose Luisra.

-          Gyerekek! Észre sem vettem, hogy megjöttetek! – kiáltott fel. Majd felpattant és megpuszilt- megölelt minket.

-          Igen, ez feltűnt! – feleltem mosolyogva. Jól esett, hogy ő így fogad minket.

-          Gyertek beljebb! Máris ebédelhetünk! – invitált beljebb minket.

-          Még nem ettetek? – döbbent le Nando.

-          Nem, még nem. Anyád meg akart várni titeket is az ebéddel. – hmm.. néztünk egymásra elgondolkodva. – Miért, ha ezt tudjátok előbb jöttök? – kérdezte mosolyogva. Nanoval összevigyorogtunk a délelőtt történtekre emlékezve.

-          Nem hiszem! – feleltük egyszerre, kajánul mosolyogva.

-          Ezek a mai fiatalok! – játszotta a felháborodottat. – Na de most már tényleg menjünk beljebb, mert elég éhes vagyok! – nézett az órájára. 14.54 perc volt. Hiába, eltelt az idő… :D

A ház belülről is olyan kellemes volt, mint kívülről. Tágas terek, meleg színek és kényelmes, mégis esztétikus bútorok jellemezték. No meg sok-sok növény.

-          Ana Maria! – kiáltott Jose Luis. – Itt vannak a fiatalok!

-          Megyek már! – kiáltott vissza gondolom a konyhából. A gyomrom kisebb görcsbe rándult. Fer hátulról átölelt és megfogta a kezem. Az ételműhelyből kilépő anyukát, úgy láttam meglephette picit a látvány. Éreztem a Ferből áradó feszültséget.

-          Sziasztok! – köszönt Ana Maria kicsit tartózkodóan, de egyenlőre nem mérgesen.

-          Szia Anya! – viszonozta a köszöntést Nanditho közömbösen.

-          Csókolom. – ez voltam én.

-          Nem úgy volt, hogy mi tegeződünk? – nézett rám az arcomat fürkészve. Rendeztem a vonásaimat.

-          De igen, csak a múltkori után nem gondoltam volna, hogy továbbra is így van. – feleltem én is semlegesen. Még mindig az arcomat fürkészte.

-          Látom neked is jó a pókerarcod. – mosolyodott el egy röpke pillanatra. – Azt javaslom, hogy próbáljuk meg még egyszer a dolgot, rendben? Sajnálom a múltkor történteket, eléggé zaklatott voltam akkor.

-          Rendben. – feleltem neki mosolyogva.

-          Ana Maria Alonso Diaz. – nyújtotta a kezét mosolyogva.

-          Kovács Noémi. – nyújtottam én is a magamét és legnagyobb meglepetésemre még puszit is váltottunk.

-          Hát a bőröndöket hol hagytátok? – érdeklődött.

-          Kint a kocsiban. – felelte Fernando kicsit megkönnyebbülve. – Ebéd után behozom őket.

-          Jól van. Menjetek ki a hátsó teraszra, oda terítettem. Máris hozom az ételt.

-          Segíthetek valamiben? – kérdeztem teljesen természetesen.

-          Ööö. – azt hiszem megleptem. – Igen, köszönöm. Gyere, segíts kihozni az ebédet.

Bementünk kettesben a konyhába.

-          Ott van a gaspacho, abban a leveses tálban. Azt hozd utánam légy szíves. Én pedig viszem a piritóst és az innivalót.

-          Oké. De ne vigyek még valamit? Elbírom.

-          Akkor a piritóst még átadom. Mit innátok? Van ásványvíz, mangó-, alma- és baracklé, Coca Cola és bor.

-          Nino /:D/ szerintem marad az almalénél – ezt az utolsó szót egyszerre mondtuk, zavartan mosolyogtunk egymásra.

-          És te mit kérsz? – kérdezte kedvesen.

-          Ásványvizet., köszönöm.

-          Akkor meg is vagyunk. Gyere utánam, mutatom az utat. – pár lépést tettünk, amikor újra megszólalt. – Egyébként eddig a fiam egyetlen barátnője vagy felesége – ennél a szónál vágott egy fintort – sem segített nekem a konyhában. Mondjuk máshol sem.

-          Biztos nem volt gyerekszobájuk. – bukott ki belőlem Erre Ana Maria hangosan elnevette magát. Így értünk ki a család férfitagjaihoz. Döbbenten néztek ránk. Ezen már én is elvigyorodtam.

-          Nocsak! Mitől van ilyen jó kedvetek? – érdeklődött Nando.

-          Az nem publikus. – vigyorogtam még mindig, miközben lepakoltuk a rakományokat.

-          De nem ám! – fenyegette meg Ana Maria a férfiakat játékosan a merőkanállal.

-          Hát ez elképesztő! – nevetett Jose Luis. – Mi itt azon tanakodunk, hogy a levesbe vagy egy kanál vízbe fojtjátok –e egymást, erre inkább szövetséget köttök! – kiáltott fel megkönnyebbülten. Hallottam, ahogy a sziklák legördülnek a szívéről.

-          Drágám, csak a férfiak olyan ostobák, hogy állandóan harcolnak egymással. – feddte meg a férjét Ana Maria.

-          És még azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái… - folytattam nagyot sóhajtva.

-          Igen. Viszont arra nem gondolnak, hogy ezt a koronát valakinek viselnie is kell. – cinkosan vigyorogtunk egymásra az anyósjelölttel, kölcsönösen megállapítva, hogy a másiknak is van humora.

-          Fiam, azt hiszem kijelenthetjük, hogy a nők átvették a hatalmat. – jelentette be Jose Luis tragikusan. Erre már mindannyian elnevettük magunkat.