-          Mi lesz a második? – kérdezte Nano, miután az utolsó kanál levest is eltűntette.

-          Paella. – mondta az anyukája.

-          De … - kezdte volna Fer.

-          Nincs semmi de! – szakította félbe Ana Maria a bajnokot. – Apád mondta, hogy Noncsi nem bírja a halat, úgyhogy csirkemellből csináltam.

-          Köszönöm! – mosolyogtam rá. Majd miután végzett, felálltam, hogy összeszedjem a leveses tányérokat.

-          Ez aztán a kiszolgálás! – élvezkedett Jose Luis.

-          Nyugi, a mosogatás és a törölgetés már a ti dolgotok lesz! – hűtötte le a férjét élete párja vigyorogva. Erre apa és fia elég fancsali képet vágtak. Visszamentünk a tányérokkal megrakodva a konyhába és előkészítettük a második fogáshoz szükséges dolgokat. Hirtelen Ana megfogta a kezemet:

-          Sajnálom. Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori kifakadásomért. Nagyon igazságtalan voltam! – mondta és elhullajtott pár könnycseppet.

-          Semmi baj. – feleltem. – Most már teljesen túl vagyok rajta. Nagyon rosszul esett az igaz, de most már megértem, hogy mi játszódott le benned. – itt már én is pityeregtem. – Féltetted Fernandot egy újabb csalódástól, hogy egy újabb Raquelt talált magának. –bőszen bólogatott. – De én nem vagyok Raquel.

-          Most már én is tudom. Igazából azóta sejtem, amikor a veszekedésed után rábeszélted Nandithot, hogy hívjon fel és próbáljon kibékülni velem. Raquel ezt inkább a maga javára fordította volna.

-          Lehet. De Fernek nagyon fontos a családja, rátok is szüksége van. És soha nem akarnám elfordítani tőletek. Viszont nem értem, hogy lehetett Nano felesége egy ilyen szörnyű némber.

-          Hááát… Szerintem a külsejével teljesen elvakította a fiamat. Csak ezután a balul sikerült házasság után jött rá, hogy a belső fontosabb, mint a külső. Bár hozzá kell tennem, hogy most sokkal gyönyörűbb lányt választott párjául, mint legutóbb. – mosolygott rám.

-          Köszönöm! – szorítottam meg a kezét. – És hidd el, nagyon szeretem Őt! Soha nem tudnám bántani, mert nekem is fáj, ha szomorúnak látom.

-          Tudom! Csak rátok kell nézni és a vak is láthatja, hogy süt rólatok a szerelem. – kedvesen nézett rám. – Felragyogtok, ha egymás közelében vagytok, vagy ha egymáshoz értek. Most már tudom, hogy te vagy az a lány, aki tökéletesen illik Fernandohoz. – meglepődtem, hogy ezt hallom, de szerintem Ana Maria is meglepődött, hogy ezt kimondta. – És szeretném, ha ezentúl úgy tekintenél rám, mint az édesanyádra. – hirtelenjében megöleltem, mert … Jól estek a szavai. Nem is tudja, hogy mit jelent ez nekem, akinek az édesanyja, nem éppen úgy viselkedik, mintha az lenne.

-          Kérdezhetek valamit? – valami azért még fúrta az oldalam. Bólintott. – Miért lepődtél meg, amikor kijöttél elénk?

-          Ez is Raqura vezethető vissza. Ő soha nem engedte Nandonak, hogy nyilvánosan hozzáérjen, megfogja a kezét vagy átölelje… Először csak a kamerák előtt tiltakozott, majd azok mögött is. Ehhez voltam hozzászokva, nem pedig ahhoz, hogy a fiam hozzá tudjon bújni a párjához. – mosolygott rám.

-          Noncsi! Anya! – hallottuk Fernando hangját. – Éhesek vagyunk!

-          Máris megyünk! – kiáltottam vissza nekik.

-          Azért valami ennivalót is hozzatok magatokkal! – kérte egy mártír hangján az apuka.

-          Jose Luis Alonso! Ha annyira éhes vagy emeld meg a feneked és szolgáld ki magad! Ha erre nem vagy képes, várd ki a sorodat! – összevigyorogtunk, majd vittük az élelmet kifelé, nehogy éhen haljanak.

Ebéd után Nando felvitte a csomagokat a szobánkba, majd ment segíteni apukájának a rendtételben. :D Én a szobánkban maradtam, úgy csináltam, mintha kipakolnám a cuccainkat, viszont igazából elaludtam. Elég mozgalmas délelőttünk volt, még szép, hogy fáradt voltam. :D

Amikor felébredtem, már homály volt a szobában, megnéztem a telómon az órát. Este fél hét volt. Nando nem volt mellettem, viszont valaki más körvonalait kivettem az ágy végében. Kissé meglepődtem. Eddig még csak fényképen láttam a hölgyeményt, aki kedvesen mosolygott rám.

-          Szia! Én Lorena vagyok, Fernando nővére! – mosolygott rám. – Te pedig Noncsi vagy, igaz?

-          Igen. Hivatalosan Kovács Noémi, barátoknak Noncsi.

-          Akkor én az utóbbi kategóriába fogok tartozni. – mondta egy elbűvölő mosoly kíséretében. Felnevettem.

-          Úgy látom az önbizalom nálatok családi vonás.

-          Igen, anya és apa „ágában” is benne van. Képzelheted, hogy akkor nekünk mennyi jutott! – kacagott velem.

-          Kicsim! Lore! – jelent meg Nano mosolygó feje az ajtóban. – Mondtam neked, hogy ne ébreszd fel, olyan aranyosan szuszogott!

-          Nem is ébresztett/em fel! – mondtuk egyszerre. Lorena folytatta:

-          Csak kíváncsi voltam, hogy ki az a lány, aki rabul ejtette az öcsém szívét!

-          Sikerült kielégítenem a kíváncsiságod? – érdeklődött Fer kedvesen.

-          Igen, nagyon is. Most megyek, előkészíteni az asztalt! – mondta Lore. – Kapjátok össze magatokat, csak semmi rosszalkodás,  és gyertek le ti is! – fenyegetett meg minket tréfásan és kilibbent az ajtón.

-          Ugye nem arra akart célozni, hogy már vacsora? – kérdeztem megrémülve. – Nemrég ebédeltünk, még tele vagyok!

-          Nem- nem – kuncogott Fer. – Monopolyzni fogunk. Ez nálunk családi hagyomány.

-          Micsoda megkönnyebbülés. – vigyorogtam.

Fél óra múlva már lent voltunk és éppen a kisautós bábúért harcoltunk.

-          De ezzel mindig én szoktam lenni! – toppantott Fer.

-          Képzeld, én is! – toppantottam vissza.

-          Viszont nekem a hivatásom is az autó! – mondta életem párja magabiztosan.

-          Hogy oda ne rohanjak! – durciztam. Ana Maria, Jose Luis és Lorena kinevettek minket.

-          Rosszabbak vagytok a gyerekeimnél! – törölgette a könnyeit Lore. Felé fordultam.

-          Vannak gyerekeid? – kérdeztem. – Hány évesek?

-          Két fiacskám van: Miguel 5, David pedig 3 éves. Most éppen a férjemmel vannak a nagyszülőknél, de holnapután már itt lesznek. – válaszolt mosolyogva.

-          Biztos nagyon aranyosak! – mosolyogtam vissza. – Hééééé! – csaptam egyet Nano kezére, aki rögtön elcsente a kisautót, ahogy már nem rá koncentráltam.

-          Auuuú!  - nyögött fel. – Te nem figyeltél, szóval enyém a kocsi! – közben az ingje zsebébe dugta a kisautót. Kis cseles. Azt hitte nem vettem észre.

-          De ez így nem igazságos! – néztem rá bociszemekkel. – Azért adjak rá a kezedre egy gyógyító puszit?

-          Nagyon jól esne! – könnyebbült meg a témaváltástól. HAHAHA.

-          Add ide akkor a mancsod! – kértem tőle. Megpusziltam a kezét. Utána magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam. Észre sem vette, amikor kiloptam a bábut a zsebéből. Elégedetten vigyorogtam utána.

-          Fiam! Sokat kell még tanulnod! – jegyezte meg Jose Luis kajánul.

-          Mégis miért? – értetlenkedett Fer. – Láthatod, hogy a nők a tenyeremből esznek! – erre kicsit kiröhögtük szegényt. Győzedelmesen felmutattam a trófeát. Most Nanon volt a durcizás sora.

Hirtelen csengettek. Jose Luis volt az a szerencsés, aki kinyithatta az ajtót. Kicsit ledöbbenhetett a látogatók személyétől, mert csak ennyit mondott:

-          Sziasztok! Hát ti?